Néhány évtizede még azon tanakodtak a szociológusok, hogy kell-e egyáltalán kerítés. Nos, a vita eldőlt. Kell! Nemcsak, hogy kijelölje a tulajdon határát, hogy távol tartsa az illetékteleneket, hanem mert ma már szerves része, mondhatni építőeleme a birtoknak, udvarnak, háznak, hétvégi teleknek. S mert sokféle a funkciója lehet, jó ha ahhoz megjelenésével is illeszkedik. A mikéntre óriási a választék, amelyből ízlése, igénye és pénztárcája szerintit választhat a tulajdonos. (Mert kerítést létesíteni csak neki van joga, amelyet még sokféle szabály is korlátozhat!) A következőkben a kerítést maguk készítők, de legalább maguk felállítók számára adunk ízelítőt a lehetőségekből. Falakkal most nem foglalkozunk, hiszen a fából, fémből, vagy kerámiából létesíthető kerítések kínálata is szédítő.A kerítés fő elemei
Az oszlopok, hiszen azok kerülnek a sarkokra, osztják megfelelő szakaszokra és tartják a köztük húzódó kerítést. Akár fából, akár csőből készülnek az oszlopok, szilárdan kell, hogy a helyükön álljanak. Számukra a talajba megfelelő mélységű lyukat kell fúrni a gondosan kimért helyre (1), majd a kötőanyaggal történő körültöltésig támlécekkel pontosan függőleges helyzetben kell tartani az oszlopot (2). A ledöngölt töltés közvetlenül ne érintkezzen az oszlop talajba kerülő részével. A talajba kerülő részt korhadás, rozsdásodás ellen előre be kell vonni, meg kell védeni.
A szélső sarokoszlopok felállítása után azok csúcsait, a közüket átérő kifeszített zsinórral kell összekötni, hogy majd a közbülsők tetejét is azonos magasságba állíthassák. Ha már van a talajban az oszlopot fogadó alap, az oszlopot az abba rögzített fogadóelemhez kell csavarozni (3). Ehhez különféle acél fogadóelemek is kaphatók (4). Amennyiben a kerítésnek már van kész betonlábazata, úgy az arra állított, bemért, függőlegesbe igazított tartóelemek helyét ki kell furkálni. A lyukakba tipliket lehet ütni, és azokhoz kell a csavarokkal a fogadótalpat erősíteni (5).
Nagyon fontos, hogy a sarokoszlopok egy támoszloppal a megdőlés ellen is rögzítve legyenek (6). Alul, középen és felül is fusson egy-egy erős huzal, amihez aztán a huzalfonatot lehet kötni. A tartószálakat az oszlopon egy, az oszlopba fúrt lyukon át vezetett kötőhuzallal lehet a kívánt magasságban rögzíteni (7). A huzalkerítést jó nem közvetlenül magához az oszlophoz, hanem a fonat utolsó során átdugott és rögzített végrúdhoz kötni. Azzal egyenletesen lehet majd feszíteni, amihez speciális feszítőbilincseket ajánlunk (8). Az így egyenletesre feszített huzalfonatot lehet aztán a végrúdhoz kötözni (9).
Huzalfonatból is igen sokféle alakú, anyagú és vastagságú kapható. Ám, ott, ahol fontos, hogy a kerítés mutasson is, fonat helyett előre elkészített és táblákba hegesztett, erősebb és alakos idomokat is tartalmazó kerítést jó felállítani (10). Ilyen esetben különösen fontos, hogy az oszlopok köze "kényelmesen" fogadja majd a "vaskerítés" tábláit.
A legősibb kerítés
Az élő sövény, ám annál azért határozottabban jelöli ki a határt - az akár a nyersfából készült - fakerítés is. A korábban leginkább a legelő állatok karámjainál használt palánk-kerítés is divatos mostanában (11). Tartósságára csak akkor lehet számítani, ha nagyméretű keményfatörzsek közepéből kifűrészelt, csomó- és repedésmentes deszkák alkotják, és megfelelő favédelmükről gondoskodunk.
Sokkal mutatósabb a félhusángokból összefúrt, úgynevezett vadászkerítés (12). Ám amilyen mutatós, olyan nehéz a darabjainak pontosan egymást keresztezően, egymáshoz és a vízszintes hevederekhez történő csavarozgatása. Nem egyszerű és sok türelmet kíván. A jó minőségű, megállapodott fűrészáruból, azaz lécekből és rudakból készített léckerítés adja a legtöbb lehetőséget az egyéni ötletek megvalósításához. Hiszen az igazodhat a terep lejtéséhez, módot nyújt mutatós elrendezésekre és formák kialakítására is (13). A modern stílust kedvelők pedig némi ácsmunka árán más anyagokkal (mint a 14. képen látható, színes katedrálüveg betétekkel kombináltan) alakíthatnak ki valóban egyedi határjelölőt.
Bármilyen is legyen a fakerítés, azt már szinte a felállítása előtt el kell kezdeni, védeni. Ez a ma már igen gazdag választékban kapható favédő anyagokkal történő bevonásból, festésből és folyamatos karbantartásból áll. Igaz, a védelmet igénylik a fém- és acélkerítések is, ha nem is ilyen mértékben.
Különösen fontos a csapadékvíz elvezetése, lecsorgatása. Ehhez főleg az oszlopok tetejét kell úgy kialakítani, hogy ahol a fának a bütüjét (a szálak végeit mutató metszett) végét érheti a víz, az ott ne állhasson meg. A víz elvezetésére a 14. ábra mutat több megoldást is. Hasonlóan ajánlatos kialakítani a függőleges lécek felső végét is.
A vízszintesen futókat viszont érdemes úgy leélezni, hogy azokról az oszlopoktól elfele csepegjen le az eső, olvadjon le a hó. Erre mutat jó megoldást a 15. ábránk. Az oszlopokba mélyített lejtős hornyok egyben szilárdan is kötik oda a léceket, amelyeket a rozsdamentes szeg, vagy csavar így biztosabban tart.