Bútorok, valódi fából

Alapanyagok és tervezési szempontok

A dolog nevezetesen úgy kezdődött, hogy szinte már hozzám nőtt íróasztalom több, mint három évtizednyi szolgálat miatt végérvényesen elaggott. Kirítt a környezetéből, elhasználódott, és mitagadás már kicsinek is bizonyult. Egy "repülőtérről" álmodoztam, de kedvemre és főként pénztárcámhoz valóra nem leltem. Rátaláltam viszont arra az anyagra, amely minden szempontból alkalmas volt, hogy megteremtsem új társamat. Ez az alapanyag pedig valódi színfurnérral borított, lécbetétes bútorlap volt, mégpedig olyan mahagóni borítással, mint amilyenből a szoba - igaz régi, de nagyon jó karban levő - többi berendezési darabja is készült. Az új anyag azután lendületet adott a fantáziámnak, és nemcsak egy új munkaasztalt, hanem a szoba berendezését kiegészítve egy könyvespolc megépítését is tervbe vettem, mégpedig úgy, hogy a megépítendők darabok magukon viseljék a régiek jellegzetes jegyeit. Az újonnan felfedezett anyag erre tökéletesen megfelelt, hiszen borítása azonos volt az eredeti berendezésével. Az új darabok elkészítése természetesen jelentős plusz munkával járt, a felületkikészítés minősége ugyanis nagyon meghatározó, és a fél siker itt nem elégséges. Még az alapanyagot illetően is voltak kétségeim, mert a lécezett bútorlapokon kívül egy illetve két oldalukon színfurnérozott 20 mm vastag faforgácslapok is kaphatók, mégpedig fenyő-, tölgy-, mahagóni-, bükk-, koto-, dió- és cseresznyefával borítva. Ám ezek térfogatsúlya nagyobb lévén, a könnyebb bútorlap mellett döntöttem. Az alapanyag tehát már megvolt, néhány részletkérdés azonban továbbra is nyitott maradt.
Először is a leendő darabok élfedését kellett megoldani. E célra - beidegződésből - a különféle műanyag élfedéseket vettem számba, de hamarosan kiderült, hogy az orrom előtt van, ami szükséges. Ugyanis valódi színfurnér élfedések is beszerezhetők, mégpedig felvasalható kivitelben, az előbb felsorolt faanyagokból, 22 illetve 42 mm szélességben. A hátlapként felhasználható 4-5 mm vastag nemesfa borítású rétegelt lemezek választéka is hasonlóan változatos volt, az árkülönbözetek pedig - már a laminált anyagokéhoz viszonyítva - nem tűntek túlságosan jelentősnek.
(A színfurnérozott faforgácslapok m2-enként 3800-4800 Ft, az élfurnérok métere 26-52 Ft, a rétegelt lemezek m2 ára pedig 2100 Ft körüli, fafajtól és vastagságtól függően. Egyes lapszabászatokban a jobb minőségű laminált faforgácslapok és laminált farostlemezek sem sokkal olcsóbbak.)
Az ilyen, részben természetes, valódi fával borított anyagok alkalmazásakor azonban felmerül egy nagyon fontos feladat is, nevezetesen, hogy az igényes felületkezelést miként, és milyen anyagokkal lehet megoldani. A különféle bútoripari lakkok, a sellak-politúr, és a keményviaszolás jöhetett csak számításba. A felsoroltak közül a legegyszerűbben a keményviasz használható, ugyanis a lakkok csak szórva adnak szép felületet, a politúrozás pedig nagyon hosszadalmas, és szakmai rutint igénylő feladat. Ezt e nagy munkánál nem tudtam felvállalni. Kizárásos alapon tehát maradt a keményviaszolás, ami azzal az előnnyel is járt, hogy a felületi sérülések az egész felület "megbontása" nélkül és gyorsan kijavíthatók. (Ezt a felületkikészítési technológiát részletesen külön cikkben mutatjuk be.)
A munkához így már minden szükséges anyag biztosítható volt, már csak a terveket kellett elkészíteni, és annak alapján a szabástervet. Mert azt mondanom sem kell, hogy ezeket az anyagokat táblánként kell megvenni, és ezeknél fokozottan érvényes, hogy a lehető legkevesebb legyen a nem hasznosítható hulladék, mert megeshet, hogy két polclapért egy egész táblát kell megvásárolni, a maradék anyag meg a nyakunkon marad. Az is magától értetődő törekvés, hogy egymás mellett levő felületeken az erezet lehetőleg folytatólagos legyen, mert az bizony nagyon is szembeötlő igénytelenség, ha pl. két fiók előlapon nem "fut" az erezetrajz. Ezt az igényt már a tábla kiosztásán jelezni kell, hogy a lapszabász követni tudja. Bútorkiegészítésként készülő daraboknál ezen kívül az adott darabok jellegzetességeit is követni kell, akár tetszik, akár nem. Ez pedig meghatározza a kötésmódokat, az ajtók milyenségét, sőt esetenként még az ún. modulméreteket is. Csalni ilyen esetekben nemigen lehet. Új bútor készítésekor természetesen némileg nagyobb az "alkotó" szabadsága, ám ilyenkor meg magának kell a bútor "kánonját" azaz ismétlődő jellegzetességeit megteremtenie. A tervezés folyamán minden részletnél a saját szakmai lehetőségeimet is figyelembe kellett venni, mert a fogós megoldások végeredménye nagyon kétséges. Például még a lécezett bútorlap sem alkalmas fazonra mart élek kialakítására, mert a csupaszra mart fenyőléces maganyag lágyabb a kelleténél, a faforgácslap pedig még úgyse alkalmas erre. Valódi fához pedig csak nagyon hasonló faanyagból készített szegélylécek használhatók, mert a fóliázottak nagyon elütnek a valódi fától. Fontos a lábazatok kialakítása is. Közvetlenül a fal elé kerülő darabok lábazatánál nem hagyhatók figyelmen kívül a parketta szegélylécek. A hátsó, támasztó láblécet ezért 30 mm-rel beljebb célszerű erősíteni, az oldalsó lécek hátsó sarka pedig ferdére vágott legyen. (Én erről megfeledkeztem, és a hibát később nagyon körülményesen sikerül korrigálnom.) E részmegoldásokat már a tervezés során eldöntöttem, így később már csak az összeállító munkára kellett koncentrálnom. 

Előkészítő műveletek

A szükséges darabokat természetesen lapszabászatban vágattam méretre. Ezzel hajszálpontos méretű és garantáltan merőleges oldalú darabokat kaptam. A darabok élfurnérozását nem vállalták, a felvasalásuk azonban semmivel sem nehezebb, mint a műanyag élfóliáké. A vasalót a legalacsonyabb hőfokra állítva, gyorsan túl lehet rajta az ember. Közben azonban felfigyeltem az élfurnér egy jellegzetességére. Az 50 m-es tekercsekben gyártott faszalagok fogazott hosszító kötéssel összeragasztottak, ám az alapanyag erezete közben változik, és ez esetenként zavaró lehet. A nagyon szembetűnő élekre ezért azonos anyagú, toldás nélküli furnércsíkokat vasaltam fel. A maradék darabokat pedig ajtók és fiókelőlapok éleinek a lefedésére használtam fel. Nagyon kellett ügyelnem az ívelt kontúrú polclapok élére. Ha ezek palástja nem töretlen hajlású és nem sík felületű, a széleken rés keletkezik az él és a lap furnérja között, ami az élborítás idő előtti sérülését okozhatja. Az ilyen éleket mindig síkba csiszoltam, és csak ezt követően furnéroztam be.
Az asztallapnál ezt nehezebb volt megoldani, mert ez a terjedelmes darab a szélein éllécekkel vastagított. Mivel az asztalnak legalább az egyik végét "sarokmentesíteni" szándékoztam, előbb a lapnak ezt a végét, majd az aládolgozott vastagító betéteket fűrészeltem íveltre. A két vágás természetesen nem lett tökéletesen egyforma, a kiálló egyenetlenségeket lecsiszoltam, a mélyedéseket pedig tapaszolva töltöttem fel. (Az ívelt rész kivágását "hozott anyagból" sajnos egyik lapszabászat sem vállalta.) A gondos csiszolás eredményeként a széles élfurnért már könnyű volt felvasalnom. Előbb teljes felületén lassan végighaladva nyomtam az élekre, majd a két él mentén kissé ferdén tartott vasalótalppal préseltem fel az élborításokat. A felesleg éles késsel is levágható, de én egy előreszelőt használva biztosabb megoldást alkalmaztam. A reszelő lapja a felesleges anyagot szintbe munkálja, miközben a recézett oldala a felesleges anyagot forgácsolja le a kívánt magasságban, a furnér szélének a kiszakadása nélkül. Az élfurnérok azonban alkalmasak arra is, hogy léceket, vagy keskeny fafelületeket megnemesítsen. Ezt, pl. az íróasztal táblás lábánál használtam ki, ahol a fenyő távtartó lécek látható homlokfelületeit változtattam bükkfává, a kinyúló talpakat pedig mahagóniból készültté.
A valódi faborítású anyagok felülete sérülékeny, és ügyelni kell arra, hogy a felületük munka közben se sérüljön meg. Egy nagyobb ütés szemmel alig látható benyomódást okozhat a felületükön, amely majd csak a csiszoláskor tűnik fel, és ezt szinte lehetetlen kijavítani. Próbálkozni persze lehet, pl. felületnedvesítéssel. Erre amúgy is szükség van a csiszolás előtt. Mivel sima felületet szerettem volna elérni a faanyagok felületét az élszegések felragasztása után meleg vizes ronggyal jól benedvesítettem, majd hagytam teljesen kiszáradni. A simára késelt furnér felülete ezt követően teljesen feldurvult, szinte szálkássá változott. Ám a felületek simára csiszolását követően az már bármivel kezelhető, a rostjai nem fognak megduzzadni, a felülete teljesen sima marad. Ez nagyon fontos.
A csiszolást előbb 100-as, majd 150-es, végül 180-as szemcsenagyságú csiszolóanyaggal végeztem el, excentrikus csiszológépet használva. Ez bizony hosszadalmas és poros munka, még a megfelelő porelszívás ellenére is. Kézzel nem is érdemes hozzáfogni. Azt is most kellett eldöntenem, hogy a daraboknak melyik oldala lesz a színe, és melyik a hátoldala. A nedvesítés utáni simább felület mindig a frontrészre került, mert ezeken szinte nem találtam ragasztófoltokat, és a borítóanyag is szebb rajzú volt. Az enyvfoltok java egyébként nedvesítés közben keféléssel távolítható el, a maradékot pedig majd a csiszolás koptatja le.
A faanyag felületét addig finomítottam, míg teljesen sima lett. Ezt ellenfénybe tartva gyakran ellenőriztem. Az élfurnérok felületét azonban sajnos kézzel kellett simára csiszolnom, mert a keskenységük nem tette lehetővé a gépi csiszolást. A fafelületek végső simaságát citlinggel, azaz színlőpengével lehántolva adtam meg. Ez a fázis nagyon lényeges, mert a felületek simasága számottevően meghatározza a leendő bútordarab igényességét. 

Szerkezeti megoldások

Ezt követően a szerkezeti kötéseket alakítottam ki. Általában a köldökcsapos kötések a legszilárdabbak, amelyhez csaphelyező sablont célszerű készíteni, hogy a csapfuratok pontosan egytengelyűek legyenek. Egy 2 mm vastag lemezcsíkból és két lécből könnyen kialakítható. A furatmélységek pedig a fúrókra húzható ütközőgyűrűk használatával határolhatók be. Erre a célra akár egy megfelelő hosszúságúra vágott és átfúrt lécdarab is megteszi. Az élbe ütött facsapoknál általában a csap átmérőjének a kétszerese legyen a furatok mélysége, míg a lapba fúrt lyukak az anyagvastagság 2/3-áig érjenek. Esetenként használhatók bútorösszehúzó csavarok is, ám ha ezekből négynél több kell, inkább mellőzendők, mert lerontják a felület összképét.
Valódi fából készült daraboknál alkalmazhatunk olyan megoldásokat, amelyeket a laminált felületű anyagok nem tesznek lehetővé. Például hajlított felületű borításokat, de természetesen nem túl nagy felületeken. Az ilyen részek nagyon dekoratív hatásúak. Én a lekerekített sarokpolcok tetejére és lábrészére készítettem ilyen rétegeltlemezből kialakított "kamásnikat". A lábnál könnyű volt a dolgom, csak a rétegelt lemezt kellett 3-4 mm-enként az anyag 2/3-áig befűrészelnem, majd a darab beáztatása után a megfelelően íveltre fűrészelt, és két oldalról távtartó lécekkel összefogott formavázra hajlítva hagytam megszáradni. A kiszáradt borítást már könnyű volt a formaváz élére ragasztani, szilárdságát pedig a befűrészelt hornyokba kent ragasztóval növeltem meg.
A felső, hajlított palástú darabot ugyanígy készítettem elő, csak az alsó részét egymásra ragasztott, legalább 15 mm vastag rétegeltlemezből kivágott ívkoszorú élére ragasztottam fel. Az ilyen elemek nagyon dekoratív hatásúak, és mívesebbé teszik a legegyszerűbb bútorokat is. Ezt a hatást pedig még csak fokozzák az élfurnérozott részek finom lekerekítései, amelyek megszüntetik az élek bántó nyersességét. Ez a hatás 2 mm vastag élfedő-lemezek alkalmazásával tovább fokozható, ám ezt az anyagot lepréselve kell a lapok élére felragasztani, majd a felesleg gyaluval vagy csiszolással munkálandó le. Esetemben a meglevő bútordarabok ezt nem tették lehetővé, de új bútor készítése során ezt a lehetőséget is érdemes szem előtt tartani, mert polcok élén, vagy kávaéleken nagyon attraktív a hatásuk. 

Felületkezelés, összeállítás

A száraz összeállítás után következett a bútort alkotó darabok felületkezelése, ami magában foglal még egy felületfinomító olajban-csiszolási műveletet is. Ha pedig nem keményviasz, hanem bútoripari lakk kerül a felületekre, akkor a felhordott lakk esetleges egyenetlenségei lakkcsiszolással tüntethetők el. A felület kellő simasága megéri az ilyen utóműveleteket, amihez nagyon finom acélforgács, vagy műanyag csiszolószivacs használható. A mattá vált, de már sima felület tompán selymes fénye pedig egy könnyed polírozással adható vissza.
Végül már csak a fényezett darabok összeragasztása volt hátra, amelyhez jó kötést adó diszperziós ragasztót használtam, és amíg a ragasztó megszilárdult, hevederes szorítókkal fogtam össze az alkotó darabokat. A kitüremkedő ragasztót azonnal nedves ronggyal töröltem le, mert így maradványait nyom nélkül eltüntethettem. A kész bútordarabok felületét végül még egyszer tiszta, puha ronggyal fényesítettem ki, és felszereltem rá az ajtópántokat valamint a fogantyúkat. 

A siker, döntő szempont

Végül kasszát készítettem, és egész jó végeredményt kaptam. Mivel sok elavult anyagot, pl. lakköntött ajtólapokat, régi íróasztalom fióktesteit is felhasználtam, a régi bútor és az új darabok között szinte nincs különbség, sem anyagukat sem kialakításukat illetően. Az újrafelhasznált anyagokból adódó megtakarítást azonban elvitték az egész berendezésen kicserélt bútorfogantyúk és a kivetőpántok. Hasonló jellegű bútordarabokat készen csak jóval drágábban tudtam volna vásárolni, és akkor is csak laminált anyagokból készülteket, s oda lett volna a berendezés egységes összképe. De ami a lényeg, hogy lett egy kedvem szerinti íróasztalom, aminek a sarka nem veri össze a lábamat, elölről-hátulról mögéje ülhetek, tágassága meg a párját ritkítja, és mindez megfizethető áron. Az pedig, hogy hónapokig kerülgettük a különböző félkész bútoralkatrészeket, mániákusan takarítottunk az egész lakásban, és hogy a hajdan volt személyzeti szobán kívül az előszoba is félig asztalos műhellyé vált, már csak múló emlék. S az sem utolsó szempont, hogy a munkában még örömömet is leltem. A csiszolásról persze most egy ideig nem igen akarok hallani, legfeljebb nézni, ahogy más csinálja, mert a siker ellenére abból nagyon elegem lett.