Fenyők a kertben

Már-már unalmas, ahogy minden háznál csaknem ugyanarra a helyre ültetetnek egy vagy két fenyőfát, a ház előtti előkertek többségének a meghatározójaként. Az vitathatatlan, hogy minden kert jellegét döntő mértékben a bekerülő, akár egyetlen termetes fa határozza meg, amilyen éppen a fenyők többsége is.

Szerencsére esztétikai, éghajlati, egyben praktikus okokból nálunk e fákat többnyire még mindig a lombhullatók közül szokás választani. Ősztől tavaszig bizony napfényre is szükség van a lakásban és a ház közelében. Így bármennyire kellemes és egészséges a hűvös, sőt párás levegőt teremtő fenyő nyáron, télen már nyomasztó lenne a magasra növő példányaik mögötti fényhiány. Épület közelében a nagy méretet elérő fenyőknek az épületet valósággal elnyomó hatása sem hagyható figyelmen kívül.
Azért még a legszűkebbre méretezett kertekben sem kell lemondani a fenyőnevelésről, csupán helyszűke miatt. Csakhogy ez esetben a kínálatból különösen mértéktartóan kell válogatni, és a leendő méretüket fontos fokozottan tekintetbe venni.
A tájba is illő fenyők a kert ékességei, az oda nem valók viszont zavaróak és éktelenkedők. A környezetébe beilleszkedni képtelen fenyő többnyire ki is pusztul. Igen ám, de a Földön élő mintegy 40 000 fás növény mindössze 1,5 %-át kitevő félezer körüli fenyőfaj közül nálunk természetes körülmények között csupán néhány lelhető fel. Közülük is egyedül a közönséges boróka él a nagy kiterjedésű alföldi területeinken természetes előfordulásban. A szintén nagy számban található feketefenyő minden egyes példánya ember telepítés eredménye. Rajtuk kívül a szintén őshonos, és kis fává cseperedő, de leggyakrabban csak bokorformát öltő tiszafa, a száraz klímánkat is jól tűrő fenyő. Az amerikai földrészről származó virginiai boróka szárazságtűrése is jó, ennek köszönhetően olyan mostoha, száraz viszonyok között is szépen megmarad, ahol más fenyők már csak nyomorognának.
Az európai mérsékelt égövi fenyőfajok hazánk területén már alig találják meg az életfeltételeiket. A fagytűrő északi fenyők nálunk a gyakori szárazságtól szenvedhetnek, nemkülönben a szubtrópusi és a mérsékelt égövi fajták. A mediterrán területről származó "szárazságálló" fenyők ellenben kemény teleinket nem állhatják. A fenyőfélék legtöbbje ezért hazánkba a jellegének és az igényének is megfelelő sikeres helyválasztás esetében találhatnak csak igazán otthonra. Ez azonban még a mi - a fenyők többségének éppen nem túl kedvező - klímánkon is kifogyhatatlan lehetőséget kínál.
A méret és különösen az alak tekintetében fölsorolni sem könnyű a fenyőfélék választékát. A cukorsüveg alakú, közismert koronaformák sokféle változata mellett, karcsú oszlopos, széles gömb, sőt szomorúan csüngő és szerteszét terülő, esetenként már teljesen a földre simuló, heverő ágrendszerűek egyaránt fellelhetőek a fenyők között. Ez a roppant formagazdagság sem igazán könnyíti meg azonban a tájba is illő válogatást és társítást.
A méltán legkedveltebb kúpos koronájú, egysudarú fenyők kétségtelenül kissé zordan ható északias, de legalábbis a hegyvidéki hangulatot árasztanak. Ilyenek elsősorban a zöld, esetleg kékes vagy szürkés lombszínű lucfenyők és jegenyefenyők, a duglászfenyőkkel együtt. Hasonló hangulat hordozói még a különféle hamisciprusok és az elterjedt erdei fenyő, a nyugati életfával - tujával - egyetemben. Ezek csaknem kivétel nélkül a nyugati országrészen vagy hegyes vidékeken találhatnak igazi otthonra. Az alföldi, sík vidékeken vagy hazánk déli tájain, meleg nyarú területeken, olyan nyári üdülőhelyen, mint a Balaton partján vagy a Velencei-tó környékén, ezek legfeljebb egy-egy hangsúlyos kertrészben bizonyulhatnak megfelelőnek. A csapadékos, párás viszonyok között, jó vízgazdálkodású, tápdús talajon óriási fává is fejlődő közönséges lucfenyő vagy karácsonyfa, valamivel rosszabb körülmények között még megél, de ott a növekedése gyengébb lesz. A városi levegőt, a füstöt és a kormot viszont egyáltalán nem bírja. Ellenállósága ellenére a fenyőgubacstetvek is elhatalmasodhatnak rajta, még száraz környezetben is. A megszáradt gubacsok teljesen elcsúfíthatják.
Alpesi, már kifejezetten magashegyvidéki hangulatot teremtenek a henyefenyők, pár fatermetű fenyővel lehatárolva. Az ilyen törpefenyvesek a magas hegyekben, a fatermetű fenyvesek öve felett, az örök hó határa alatt találhatók. A mi kertjeinkben ilyen jelleg legfeljebb sziklakert, kőkert, esetleg támfal északi részében alakítható ki, illetve tartható fenn.
Azóta, hogy a törpítést, mint nemesítési irányzatot a japán kertészek elkezdték, és tőlük idővel szerte a világon átvették, az örökzöldek különben is gazdag választékában a fenyő törpék különösen elszaporodtak. A hazai kipróbálás és honosítás után jó néhány várhatóan a faiskolák és lerakatok kínálatában is megjelenik majd. Jellemző, hogy amíg a hosszútűs fenyők természetes törpe faja, a henyefenyőként is emlegetett hegyi fenyő vagy bérci fenyő még többnyire elérheti az 1-3 méteres magasságot, a legtörpébb változata csak 10-20 cm-es, és a valamivel nagyobb is csupán idős korában éri el a méteres nagyságot. Emiatt a törpefenyők, azon kívül, hogy akár kő vagy eternit edényekben is elvannak, biztosan nem rontják el a sziklakert szépségét azáltal, hogy évtizedes korukra kinőnék helyüket. Lehetséges metszésüknek, a forma alakító szerepük mellett, egyben mérethatároló hatása is van.
Délies, már-már mediterrán hangulatteremtők lehetnek a karcsú ciprusokra emlékeztető oszlopos tuja és boróka változatok. Ha hely is jut számukra, az elterebélyesedő atlasz cédrus, a görög jegenyefenyő, a szürke kolorádófenyő egy-egy példánya ugyancsak ilyen hatású lehet. A melegigényesek és fagyérzékenyek védettebb fekvést igényelnek.
Tekintettel kell lenni arra is, hogy a fenyők lombja esetenként túlságosan komor, sötétzöld. Ezért lehetőleg világos lombszínű, virágos szomszédaik legyenek. Sok pikkelylevelű fenyőféle, mint a tuják és a ciprusok, különösen nagyobb számban már temetői hangulatot teremthetnek. Emiatt kiskertekben különösen fontos a mértéktartó alkalmazásuk. A különleges díszértékű kerti változatokból viszont azért nem kedvező túl sok példány egymás szomszédságában, mert így egymás hatását ronthatják.
Különben sem függ a fenyők szépsége attól, hogy hányféle van belőlük egy adott helyen. Sokkal inkább egyedi szépségük és a találó elhelyezésük a döntő. Nem kevésbé fontos az alakok és a színek harmóniája sem. A kölcsönhatások sem hagyhatók figyelmen kívül. Mégsem a természetes növénytársulások másolása a kívánatos és szükségtelen is. Az alapvető együttélési szokásokra viszont figyelemmel kell lenni. A legfontosabb az elértő igényű fenyőfélék összeültetését elkerülni. Ezek esztétikailag sem illenek össze. A merőben eltérő igények egyidejűleg egyszerűen ki sem elégíthetők.
Mindezek figyelembevétele mellett, azért természetesen nagy tere lehet az egyéni ízlésnek és a fantáziának is. Mindazok a fenyők, amelyek hazai áttelelése kétséges vagy különleges talajigényűek, nyugodt szívvel kihagyhatók a telepítésből. Bőségben vannak a legzordabb teleinket is minden baj nélkül átvészelő és a helyi talajadottságokkal beérő fajták is.
Noha a fenyőfélék fogalma az örökzölddel, sokakban a tűlevéllel és a tobozzal is egybeforrt, a fenyőknek mégsem mindegyike örökzöld, nem is csak tűlevelűek lehetnek, sőt tobozuk sincs valamennyiüknek. Némelyikük télre teljesen le is veti a lombozatát, ahogyan ősszel a vörösfenyő levelei is megvörösödnek, majd sárga színt öltenek, végül sorra lehullanak. Hasonlóképpen viselkedik a mocsári ciprus és a kínai mamutfenyő. A tűlevelek a pikkely alakú levelekkel vegyesen fordulhatnak elő, vagy teljesen hiányozhatnak is a pikkelylevelűek esetében, miképpen a borókánál is mindkettőre adódik jó példa. A toboztermés helyett pedig egyesek magvai különállóan fejlődnek a hajtásvégeken, legtöbbször húsos, színes magköpennyel burkolva, ahogyan a hazai tiszafákon is látható.
Az örökzöldek is lehullatják idővel a tűleveleiket, csakhogy a levélváltásuk nem évenként és egyszerre következik be, hanem kisebb-nagyobb részletekben, több éves időközökkel, miáltal a levélváltásuk szinte észrevétlen maradhat. Légszomjban vagy fényhiány miatt a lombhullatókon kívül, olyan tűlevelű fenyők is egyszerre lehullatják a lombjukat, amelyeken az új belombosodáshoz szükséges alvó rügyek hiányoznak. Ezután már a kertészek ollója sem képes rajtuk új hajtásokat fakasztani. Ezt csak megelőzni lehet, kellő mértékű ritkítással, még mielőtt az összeérő hajtások elfognák egymástól a levegőt és a napot. A közönséges és a szerb luc, akárcsak az oregoni hamisciprus földet seprő dús lombozatával, maga alatt nem is tűr meg semmilyen másmilyen növényt, legfeljebb mohákat. Ezt a szokását élete végéig megtartja. Csak beteg, sanyarú tápanyagviszonyok között tengődő példányaik kopaszodnak fel, amelyek így már nem is díszítenek. Egészen más természetűek az erdei és feketefenyő fák, amelyek fiatal korukban nem terpeszkedők, és alaptulajdonságuk az első ágaik elvesztése, a felkopaszodás, vagyis a feltisztulás. Az ágaik tehát alulról kezdve, évről-évre egymás után elszáradnak még akkor is, ha egyébként elég fényt és levegőt kapnak. Így idővel ernyőszerű koronaformát öltenek. Az efféle feltisztulás ellen védekezni nem lehet. Az eredetileg tömör lombsátorborítás ilyen módon bekövetkező ligetesedése viszont még nagyszerűen hasznosítható. Levegős és félárnyékos otthon megteremtője lehet másféle kisebb termetű fenyőknek. A csupasz törzsek között lombozatuk és virágaik kellemes hatású hangulati elemek lehetnek. A kopár törzsrészekre felfuthat borostyán, vagy iszalag, a tőrésztől kopasz talajfoltot belepheti varjúháj, amely alatt jól érzik magukat a sáfrány, a téltemető, a tőzike és még sok más virág hagymái, gumói.
Korántsem csak zöld vagy zöldes árnyalatú a fenyők lombszíne. Gyakoribb színváltozatuk még a szürke, a kék és a sárga, illetve ezek árnyalatai. Ezt az erre irányuló nemesítés igyekszik kifejezettebbé is változtatni.
Az ezüstös szürke és kék szín előidézője a levelek felületén kialakuló viaszbevonat. Ez a viaszbevonat idővel lekopik, és emiatt a levelek vissza is zöldülnek, ahogyan a legszebb ezüstfenyő levelei szintén zöldek az idős hajtásrészeken. A sárga levélszín a zöld színtestecskék hiányából ered. A zöld színanyag-képzés lelassulása vagy elmaradása idézi elő. A sárga levélváltozatok többsége érzékenyebb és gyengébben is nő, mint a zöld levelű alapfajok. Az erős napsütés kiégeti, a fagy pedig gyakran elpusztítja a sárga részeket. A lombhullató, lomblevelű, fás növények színváltozataiként eléggé gyakori vöröses levélszín a fenyőknél csak kivételes ritkaság.
A szokásos zöld lombszínű fenyők sem mindig egyformán zöldek. Télen egyikük sem olyan élénken zöldellő, mint nyáron és még inkább a tavaszi új hajtásfejlesztéskor. Nem is várható tehát, hogy folytonosan olyan harsogó fiatalos zöld színben pompázzanak, mint a rügyfakadásukat követő hajtásfejlődés időszakában. Némelyikük, az örökzöld névhez eléggé méltatlanul, télre annyira meg is sötétedik, hogy szinte már feketének tűnik, a feketefenyő mintájára. Néhány azonban még télen is megtartja a havas környezetében különösen jól ható üde élénk-smaragdzöld színét, mint az óriástuja és a hamisciprus. Ezért kedvelt és keresett a nyugati tuja (életfa) smaragdváltozata. Olyan fenyők is vannak, amelyek levelei a kora téli hidegektől barnás színt öltenek, de tavasszal visszanyerik eredeti üdeségüket.
Az örökké lombos fenyők sajátos díszhatása nem is a színváltozásnak köszönhető csupán, hanem inkább annak, hogy a télen is csaknem hiánytalan lombruházatuk tömeghatása kellemesen elüt az akkorra levelüket vesztő és így kopasszá váló fenyőtársaiktól, valamint az egyéb lombhullató fák, cserjék kopasz ürességétől. Amíg a lombhullatók a mulandóság szomorkás hangulatának árasztói, ilyenkor az örökzöldek éppen az élet, az örökkévalóság megelevenítői. Ezért is szokás az emlékezés jeleként a fenyők sírokra ültetése.
Virágtalansággal sem vádolhatók a fenyők, ha gyakran nem is feltűnőek, látványosak a virágaik. Valamennyiük egyivarú, tehát a női és a hímvirágok mindig külön fejlődnek. Hímnős virágú fenyő nincs is. Az egylakiaknál ugyanazon az egyeden elkülönülve jelennek meg a termős és a porzós virágok. A kétlakiak egyes egyedein viszont csak női vagy hímvirágok fejlődnek. Az utóbbiak termésképzésének feltétele is mindkét virágú egyed jelenléte. Termés pedig csakis a nővirágúakon várható, mint ahogy ez különösen szembeötlő a tiszafák nővirágú és hím egyedeiből álló csoportjában.
A toboztermő fenyők nővirága a tobozvirágzat, amelye növekedése és érése során elfásodik vagy húsossá válik. A toboz egy központi tengely körüli csigavonalban elhelyezkedő termő és meddő pikkelylevelekből álló termés. A toboztermések nagyon változatos alakúak és méretűek, az egyes fenyőfajokra jellemzően. A tobozok többnyire a fa legfelső részén, mintegy koronaként foglalnak helyet. A jegenyefenyők tobozai mereven, katonásan felfelé állóak, éretlenül vaskos gyertyákként meredeznek sorban a korona tetején, és beérve a tengelyrészükről a pikkelylevelek sorra lehullanak. A lucok toboza viszont éretten csüngő, a tobozpikkelyeik egymásra simulóak és a második évben egyben hullanak le. A hosszútűs fenyők feltűnően kiszélesedő végű pikkelylevelekből álló tobozai, a másik vagy harmadik évben beérésük után többnyire megnyílnak, majd lehullanak. Egyes fajok tobozai azonban évekig, esetleg évtizedekig is fennmaradnak. Az is előfordul, hogy csak egy esetleges koronatűz hatására nyílnak fel a tobozok.
A gyanta, ami a fenyőfélékben képződött balzsamok beszáradt maradványa, az anyagcsere során a sejtekben keletkezik, és a gyantajáratokban gyűlik meg. Szerepet játszhat a tobozok felnyílásában is oly módon, hogy eltömi az érett toboz járatait. Ezután a a toboz kiszárad és felnyílik, magvai kiszóródhatnak. Miután a fenyők idegenmegporzók, az egyedülálló példányaik, különösen a jövevény fajok és változataik esetében, csak nagy ritkán teremnek csíraképes magot, bár tobozzal rendszeresen telerakódhatnak.
A tobozméretek szélsőségére jellemző, hogy amíg az erdeifenyő tobozai csak néhány cm-esek, a Jeffrey-fenyő tobozok fél kilót is nyomhatnak. A hosszútűs fenyők nemzetségének leghatalmasabb termetű kaliforniai képviselője, a cukorfenyő pedig gyakran fél méter nagyságú tobozokat fejleszt, nem kevéssé veszélyeztetve az éppen alattuk lévők testi épségét.
A cédrusokon érdekes hordó alakú tobozok fejlődnek. A hamisciprusoknak és a tujaféléknek a tobozai viszont alig borsószem nagyságúak és kerekdedek.
A tobozok többsége látványos dísze is a fenyőknek. Sajnos többnyire csak a már nagyra nőtt, koros fenyőpéldányok fejlesztenek tömegesen toboztermést. Ezért a koronájukon nagy magasságban díszlő tobozok látványa ritkán vonhatja magára a szemlélők figyelmét. Emiatt is különösen értékes az arizóniai jegenyefenyő, amely már fiatalon, viszonylag kis korában is bőségesen terem. A tobozok rendszerint élénk világoszöldek, a koreai jegenyefenyő csúcsi hajtásainak végén apró gyertyákként nagy számban ülő kis tobozok az őszi sötétbarnára érésükig látványos hamvas kék színűek. A borókák szép kékes színű, a tiszafák vöröslő bogyókat "teremnek".
Mindez csak ízelítő lehet mindabból, amit a fenyők a valóságban nyújtanak szépségében és változatosságában. A helyi adottságoknak megfelelően választva és helyesen telepítve, majd kellő gondossággal ápolva, látványosan kárpótolhatnak a lombhullatók téli kopárságáért.s

További érdekes cikkeinkről se maradsz le, ha követed az Ezermester Facebook oldalát, vagy előfizetsz a nyomtatott lapra, ahol folyamatosan újdonságokkal jelentkezünk!

Címkék: fenyő

Szólj hozzá a cikkhez!

Be kell jelentkezned, hogy hozzászólhass a cikkekhez!
Ezermester, Facebook, vagy Google fiókkal is bejelentkezhetsz.

Szobafenyők

Nem sok nyitvatermő, azaz fenyőféle tartható szobai körülmények között, ám amelyik igen, azzal a fenyőerdők és kicsit a karácsony hangulatát egész évre a szobánkba varázsolhatjuk.


Fenyő hosszabb távra

Elég groteszk belegondolni, hogy a szeretet ünnepére állítunk egy jelképet, a karácsonyfát, amit gyakorlatilag feláldozunk a szeretet ünnepének oltárán. Azzal szokták vigasztalni az így...