Ha még nincsen alkalmas kút az ingatlanon, a szomszédok kútjainak vizsgálatával lehet tájékozódni a talaj milyenségéről, a kúttelepítés esetleges akadályairól, a víz minőségéről, és az egyes kutak talajvízszintjének mérésével a talajvíz áramlási irányáról. Az ugyanis mindig a magasabb szintekről áramlik az alacsonyabb vízszintek felé. Az üdülőterületeken kutat tervezők figyelmébe ajánljuk a Műszaki Könyvkiadónál 1976-ban megjelent: Üdülőterületek vízbeszerzése c., sok talajtérképpel kiegészített könyvet, a néhai dr. Léczfalvy Sándor igen hasznos munkáját. S ha a kutat is maga kívánja építeni, vagy építettni a tulajdonos, ajánljuk az ugyancsak dr. Léczfalvy könyveként kiadott Kútépítés c. munkát, amelyből minden kútfajta és azok készítése is megismerhető. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy ma már a vízbeszerzést meglehetősen sokféle (vízjogi, környezetvédelmi, jogi és önkormányzati) előírás szabályozza, amelyeket tanácsos előre megismerni és betartani, mintsem bosszankodni, ha a félig kész munkát leállítják vagy a kész kutat lezárják.
A vízhálózat
A tervezése és kiépítése szakképzett közreműködőket kíván és azt cikkünk terjedelmi határa miatt sem ismertethetjük, hiszen a cél a kút meg a csapok közti víztermelő szerkezetek ismertetése. Lényegében háromfajta fő megoldás között lehet választani, amelyeket azonban bizonyos fizikai törvények eleve meghatároznak. Közülük a legfontosabb, hogy szívással, szivattyúzással a vizet gyakorlatilag 7-8 méter mélyről lehet felszívni. Elméletileg ugyan 10 méterről is elképzelhető, ám a szivattyúszerkezetek elháríthatatlan megmunkálási pontatlanságai miatt szép eredmény a 8 méter is. A fizika szerint a tengerszinten 1013 millibar-os vízoszloppal tart egyensúlyt a Föld légköre, (ami egyenlő 760 mm magas higanyoszlopéval, és a mértékrendszertől függően bárban, pascalban is kifejezhető). A köznyelvben azonban erre az értékre azt mondjuk; egy légkörnyi. Ha viszont nem szívjuk a vizet 0,8 légkörnyi vákuummal, úgy nyomással sokkal magasabbra, többtíz méterre is felemelhetjük, mert a folyadéksűrítők - kihasználva azt, hogy a folyadékok, így a víz is összenyomhatatlanok - jobb hatásfokkal dolgoznak. (Nyelvünk kis szegénysége, hogy a folyadékokat nyomással továbbító szerkezeteket is sokszor megtévesztően szivattyúnak mondjuk, holott a sűrítő lenne a helyes kifejezés.) Erre legalább három lehetőség van: a hidroforral, légüsttel működő, a vizet 7 m-nél nem mélyebbről villanymotoros cetrifugál-szivattyúval egy 80-200 literes, nyomásálló, zárt tartályba szívja a vizet. Ott a víz felett összeszoruló levegő nyomása arányosan növekszik, amit egy feszmérő folyamatosan mutat. A tartályra erősített nyomásérzékelő kapcsoló viszont egy beállított értéknél, általában 4 légkörnyi túlnyomásnál kikapcsolja a szivattyút hajtó villanymotort. Ezután a tartály aljáról a hálózat csapjának megnyitásakor a víz feletti levegő nyomása folyamatosan nyomja a vizet a hálózatba. Ám, ha a levegő nyomása a beállított alsó, 1,5 légkörnyi alá csökken, a nyomáskapcsoló ismét bekapcsolja a szivattyút. Előnye a rendszernek az aránylag kevésszeri kapcsolás, és hogy kis vízvételkor - pl. kézmosáskor - a motor- és a szivattyú nem indul el. Hátránya, hogy az 1,5-4 légkör közötti túlnyomástól függően hol fröcskölnek a csapok, hol meg épp hogy csordogálnak. Hátrány még, hogy a szerkezet nagy helyet igényel, és ha mondjuk 10 m mélyen van a vízszint, az egészet egy legalább 3 m mély akna fenekére kell telepíteni. Autoklávos rendszernek nevezik a manapság már szinte egyeduralkodó, az előbbihez nagyon hasonlóan működő kisméretű szerkezetet. A fő különbség az, hogy ennek a tartálya csak 10-20 literes és benne a víz felett csak egészen kevés levegőnek van hely. Épp csak annyinak, hogy a benne lévő nyomást a nagyon finom nyomáskapcsoló azonnal érzékelje, és bekapcsoljon, majd vízvétel végeztével leállítsa a motort. A rendszerben a levegőre feltétlenül szükség van, mert ha csak víz lenne a tartályban, annak nyomása - nem lévén összenyomható - nem változik, a nyomáskapcsolót nem lehetne működtetni. Hátránya, hogy már egészen kis víz vételekor bekapcsol a szivattyú, és szinte folyamatosan működik, azaz sokat fut és kissé többet fogyaszt. Előnye viszont, hogy állandóan egyenletes és magas nyomással adja a vizet, és hogy igen kis helyet igényel. Ezáltal a mélyebb, nagyátmérőjű kutakba, külön kis függőállványon, a vízszinthez 3-4 méternyire engedhető le, s onnan már jelentős nyomással juttatja a csőhálózatba a vizet. Szivattyúja ugyanis a szívóoldalán 7 m-ről képes felszívni a vizet, de azt tovább már 20-40 méterre képes felnyomni. A búvárszivattyúknak vagy merülőszivatytyúknak, mivel a vízben működnek, azt nem kell magukhoz szívniuk, csak magukból tovább nyomni, mihez rendszerint egy membránszerkezet a közvetítő-elem; a villamos rezgő-mágnes azt mozgatja, és pumpálja az összenyomhatatlan vízet. Az erősebbek motorja 1-5, egymás felett forgó sűrítő-kereket, rotort forgat, innen az 1, 2, 3, 4, vagy ötlépcsős elnevezés. Két változata is használatos. A szélesebbet, testesebbet a víznyerő hely fenekére eresztik. Ha a kút feneke nem sima, annak a falába képezhető ki a búvárszivattyú számára egy kis, peremes erkély. A másik változat karcsú rúdra emlékeztető, és kis átmérője révén szűk, csővel bélelt kutakba is leengedhető, ahol külön függesztő-kábelén lóghat, jóval a vízszint alatt.
A buktatók
A hidroforos, illetve autoklávos rendszerű szerkezeteknek fontos eleme a talpszelep, ami a vizet felvezető acél, műanyag, vagy vászonbetétes gumicső végére erősítendő. Kis csapószelepe a víz felszívásakor megemelkedik és utat ad a beáramló víznek. Leálláskor azonban a lengő- vagy súlyszelepet a csőben felette lévő vízoszlop súlya visszanyomja a helyére, és az lezár. Így, még ha kis tömítetlenségek vannak is rendszerben, a szivattyú centrifugál kerekének, rotorjának a házából nem ereszkedhet le kútba a víz, a házban nem keletkezhet légbuborék. Mert ha igen, a kerék már nem az összenyomhatatlan vizet továbbítja felfelé, hanem az összenyomható levegőbuborékot préseli össze. "Levegős" lesz a szivattyú, csak jár, de nem továbbít vizet. Ajánlatos a szivattyút elhagyó csővezetékbe is egy (esetleg ferde ülékű) visszacsapó, azaz a visszafolyást meggátló szelepet is beépíteni, ami tovább gátolja a víz visszacsorgását, a szivattyú leállását. Mindhárom rendszerben nagy gondot kell fordítani a 230 V-os áram elemeinek és vezetékeinek szigetelésére és a csővezetékek tökéletes víztömítettségére. Ajánlatos a vásárlás előtt felkeresni a választott rendszert már hosszabb ideje használó szomszédot, ismerőst. Olyat, aki már túl van néhány üzemzavaron és újraindításon is. A képesített villany- és vízszerelőket meg kell kérni, hogy az üzembe helyezéskor a tennivalókat - és azok okait - a háziak által érthetően végezzék és mutassák-magyarázzák el. Végezetül olyasmi, ami már mindenkinek a könyökén jön ki, s mégsem mindig veszik figyelembe. A kútkar tekergetését, a gémeskút huzigálást, a csőkút karjának nyomogatását, a vödrök cipelgetését átveszi tőlünk a saját kisvízmű. Merthogy ő nagyon erős, olyannyira, hogy ölni is tud. Valamennyi itt felsorolt készüléket 230 V-os áram működtet. Ráadásul víz jelenlétében, nedves helyeken, kitűnő áramvezető fémek közelségében már a legkisebb figyelmetlenség is halálos áramütéssel járhat. Ezért bármit is szerelni, állítani csak a hálózattól biztosan elválasztott (kikapcsolt, kivett biztosítékú) szerkezeten szabad. Azt is egy figyelő-segítő jelenlétében. Különösen egy mély, szűk aknában, nedves pincében, vagy esős időben, a szabadban.
