Növények igényeire szabott talajok

A talaj termelékenységének fogalmába sok minden beletartozik: a kedvező vízelvezetés, de emellett a megfelelő mennyiségű víztárolásra való képesség is fontos tulajdonság. Termőképesség szempontjából előnyös, ha a talaj jó levegő-ellátottságú, képes tápanyagok felhalmozására, szerkezete tartósan morzsás szerkezetű; tehát a növények szükségleteinek teljes kielégítésére alkalmas.

A talaj vízgazdálkodása

A talajok víztároló-, és elvezető képességét meghatározzák a talajműveléssel összefüggő tényezők is. Ilyen például a hézagtérfogat. A talajszemcsék között és a morzsalékok belsejében kisebb-nagyobb pórusok találhatók, amelyekben nedvesség, levegő és mikroorganizmusok találhatók. A növény hajszálgyökereivel ezekbe a parányi hézagokba hatol be, és veszi fel a vizet a benne oldott tápanyagokkal.
Az említett hézagtérfogat mutatószám; a pórustérfogat és a szilárd részek által elfoglalt tér arányát fejezi ki százalékosan. A hézagtérfogat a talajművelés módjától és az utolsó munkavégzéstől eltelt időtől függően is változik. Egy fellazított talajban a hézagtérfogat 60% is lehet, míg egy - a növények szempontjából kedvezőtlen - tömörödött talaj hézagtérfogata 30%-ra is lecsökkenhet.
A talajrészecskék között többféle formában lehet jelen a víz. A szemcsék közt lévő pára a talajharmat forrása: a vízpára 25-30 centiméteres mélységből a pórusokon át felfelé mozog a hűvösebb, párateltebb rétegekből a melegebb, szárazabb levegőjű felszín felé. Hajnalban pedig ez kicsapódik a talajfelszínen. Ez a csekély mennyiségű víz nem képes a növények igényét maradéktalanul ellátni, ám szárazság idején mégis nagy jelentősége van a talajélet és a baktériumok fenntartásában.
A higroszkópos nedvesség az a vízmennyiség, amit a talaj, a vele érintkező légrétegből képes megkötni. Minél nagyobb a talaj agyag és humuszkolloid tartalma, annál több ilyen párát képes megkötni. A higroszkópos nedvesség a növények számára nem hasznosítható, de a talajlakó baktériumok szempontjából jelenléte fontos.
A hártyavíz a talajrészecskékhez tapad. Azokat a vízmolekulákat, amelyek tapadási ereje nem haladja meg a gyökerek szívóerejét, azokat a növények fel tudják venni, és hasznosíthatják élettevékenységeikhez.
A növények fő vízforrása a kapilláris víz, amely az öntözések és esőzések közötti időben ellátja a növényeket.
Talajművelési szempontból még lényeges a gravitációs víz, bár ez csupán nagyobb esőzésekkor van jelen, mivel ezután lassan elkezd leszivárogni a mélyebb rétegekbe. A gravitációs víz mozgása a kapilláris hézagokat tartalmazó talajban lassú, így viszonylag tovább áll a növények rendelkezésére. Nagy hézagtérfogatú talajokon azonban gyorsan leszivárog a gyökérzónánál mélyebb rétegekbe.
A talajvíz a mélyebb rétegekben gyűlik össze, ahol az összes hézag vízzel telített. Ha a talajvíz elér a felszínig, akkor beszélünk belvízről, ami kifejezetten káros, hiszen a levegőt kiszorítja a talajból. Az elméleti dolgok bemutatása után nem marad más hátra, mint ezeknek a gyakorlati jelentőségét áttekinteni.

A talaj javítása

Így tavasszal még a veteményezés előtt többféle módon is javíthatjuk kertünk talajának termőképességét.
Trágyáknak elsősorban azokat az anyagokat nevezzük, amelyek a növényeket és a talajban élő hasznos mikroorganizmusokat táplálják. Ezek lehetnek szerves trágyák (istállótrágya, zöldtrágya, komposzt, szennyvíziszap, tőzeg, tarlón maradt és újra a terület biológiai körforgásába bekapcsolódó növényi maradványok), valamint ásványi anyagokból álló szervetlen műtrágyák. Tágabb értelemben ide sorolhatjuk a talaj szerkezetét javító olyan anyagokat is, amelyek közvetlenül nem szolgáltatnak tápanyagokat a növényeknek, de a talaj tápanyag-gazdálkodására, tápanyagmegkötő képességére nagy hatással vannak.
Kertünk talaját javíthatjuk különféle anyagok terítésével, és azok beforgatásával a növények által használt gyökérzóna mélységéig. A homokos, kis humusztartalmú talajba istállótrágyával juttathatunk szerves anyagot, amely - tápanyagtartalmán túl - jó hatással lesz a vízgazdálkodásra, a vízmegkötő képességre is. Tőzeg beforgatásával - bár tápanyagot nem sokat viszünk a talajba - a vízmegkötő képességét jelentősen javíthatjuk.
Az előbb említett homokos talajok fő problémája, hogy nincs, ami megkösse a vizet, ezáltal a csapadék egyből a mélyebb rétegekbe szivárog, így kevéssé hasznosul. Ezzel szemben a kötött talajoknál pont az a probléma, hogy tömörödnek, nagy esőzésekkor a víz lassan vonul le, így kiszorítja a levegőt a pórusokból. Itt lazítanunk kell a talajszerkezetet, ami homok, perlit bekeverésével oldható meg - bár utóbbi nagyon költségigényes.
Több évezredes múltra tekint vissza a mésziszap, a csontliszt a fahamu trágyakénti alkalmazása, csakúgy, mint a zöldtrágyázás. Utóbbi lényege, hogy egy bizonyos növényt azért vetünk a területre, hogy kikelve, majd kifejlődve beszántsuk azt, és zöldtömegének lebomlása után a következő növényi kultúrák tápanyag igényét szolgálja. Így a zöldtrágyanövény fejlődése során sincs parlagon a terület, nem gyomosodik.
Nem csak ilyen beforgatásos módszerrel javítjuk talajainkat, néha sokkal egyszerűbb dolgok is segítenek. Öntözés után például érdemes a tövek köré száraz földet szórni, ami késlelteti a talaj kiszáradását. Ugyanez érhető el eső után, ha a talaj felszínét (amikor már rá lehet menni) sekélyen felkapáljuk. Ekkor azoknak a függőleges talajpórusoknak, amelyeken lefelé szivárog a víz "eltörjük" a tetejét, így melegedéskor a kipárolgás egy ideig akadályozott.