Nedvességszigetelés

Épületeink évszaktól, csapadéktól és más külső körülményektől függően változó nedvességtartalmú talajban állnak. A talajjal érintkező, a talajban álló, víz bejutása ellen szigeteletlen, vagy hibás szigetelésű épületszerkezetbe, falba behatol az oldott ásványi anyagokat tartalmazó víz, és a falban felfelé áramlik. Levegővel érintkező falterületekre érve már nem csak felfelé mozog, hanem részben a fal oldalfelületei felé is, hogy ott elpárologjon. Az épület, épületszerkezet víz elleni szigetelésének célja a nedvesség elszigetelése, az épület használatát, a „lakókomfortot” rontó kísérőjelenségek megszüntetése. Különböző okok miatt előfordulhat, hogy meg kell elégednünk a hibajelenségek mérséklésével, mert pl. a szigetelés gazdaságtalan lenne, vagy mert a szakember más alternatív műszaki megoldásokat javasol.

Szigetelési eljárások

Új épület tervezésekor több eljárás közül választhatunk. A legrégebben alkalmazott szigetelési módszer a bitumenes (illetve manapság a modifikált szigetelőlemezes) megoldás, ahol az épület körül olyan széles munkagödröt készítenek, hogy a szigetelőlemezt a talaj szintjéig fel lehessen rögzíteni az épület falára. Fontos, hogy a falak szigetelését vízzáróan össze lehessen kapcsolni az épület aljzatszigetelésével. Ha ez nem történik meg, illetve a szigetelés valahol megsérül, a nedvesség ismét szabadon áramolhat a falban, és legtöbbször nem ott mutatja meg magát, ahol a sérülés történt, hanem attól jóval messzebb, így a hiba kijavítása is nehéz.
Szintén elterjedt a köpenyfalas szigetelés, ahol a munkagödröt sokkal kisebbre lehet méretezni. Ebben az esetben egy téglából készült vendégfal kerül felhúzásra, amelynek belső felületére kerül a már említett szigetelőlemez. Amikor a szigetelés megtörtént és az aljzatbeton alatti szigeteléssel is összekapcsolták, megkezdődhet a tartófal megépítése, amely a mellette lévő köpenyfalat is tartja a föld nyomásától, és annak szigetelése védi azt a nedvességtől. A köpenyfalas eljárást más formában is alkalmazzák. A köpenyfal és a tartófal között pár cm-es légrést hagynak és biztosítják az alsó és felső szellőzési lehetőséget. Ennek következtében a nedves köpenyfal felületéről szabadon elpárologhat a víz, így az már nem támadja meg az épület tulajdonképpeni tartófalát.
Más elvű, de szintén gyakorta alkalmazott eljárás a drén-szivárgó rendszer kiépítése. Ez esetben az épület alapjainak környezetében a víz elvezetésére alkalmas csőrendszert fektetnek le, amely kapcsolatban lehet pl. a szennyvízcsatornával. Az épület talajban álló falai mellett vízzáró feltöltést (pl. agyag) végeznek, a csőrendszer fölé pedig ellenkezőleg, a vizet jól áteresztő (pl. homokos, kavicsos) anyagból készült szivárgó réteg kerül. Jól működő rendszer esetén a víz tehát lényegesen kisebb mennyiségben juthat az épület falaihoz, számottevően csökkentve annak nedvességterhelését. Mivel a drén-szivárgó szigetelés rendszeres karbantartása mellett is felléphetnek időben előre nem tervezhető események, megváltozott külső körülmények, célszerű ezt a fajta módszert a szigetelés „túlbiztosítására”, annak élettartamára gyakorolt előnyös hatásai miatt betervezni.

Utólagos szigetelési eljárások

Öreg épületeknél, illetve ott, ahol az eredeti szigetelés már nem látja el kielégítően funkcióját, szükséges lehet utólagos szigetelés megvalósítására, amelyek között egyszerűbb és bonyolultabb, valamint megfizethető és nagyon drága eljárások is szerepelnek. Ilyenekről 2 évvel ezelőtt már írtunk, de a lényeget most is tömören összefoglaljuk.

Utólagos mechanikus szigetelések

A fal keresztmetszetében utólag kialakítható, vízszintes helyzetű falszigetelések között hosszú időn át a szakaszos falbontással készített szigetelés volt a legismertebb módszer. Bár az eljárással vízhatlan szigetelés hozható létre, a fal injektálására alkalmas vegyi anyagok megjelenése, a magas élőmunka igénye és hosszú kivitelezési ideje manapság háttérbe szorította ezt a megoldást. A művelet során 60-90 cm-es szakaszokban, 20-45 cm vastagságban kibontják a téglafalat majd a kibontott részben elhelyezik a falnál szélesebb szigetelőlemezeket. A munka elkezdése előtt ellenőrizni kell a falak szilárdságát, állékonyságát, meg kell tervezni a kiváltások helyét. A visszafalazást javított falazóhabarccsal kell végezni, az utolsó téglasort pedig kiékelve kell visszaépíteni, hogy a falazat a habarcs szilárdulását követően zsugorodásmentesen azonnal teherviselő legyen.
A falátvágással, falak átfűrészelésével készített utólagos falkeresztmetszeti szigetelés elve részben hasonlít a szakaszos falbontással készített szigetelésekhez. A különbség az, hogy esetünkben csak egy keskeny sávban, a vízszintes habarcsfúgában végezzük el a szigetelőlemez, vagy szigetelőanyag beépítését. Az eljárás talán a leggyakrabban alkalmazott utólagos szigetelési mód.
Míg a megismert eljárásoknál valamilyen vastag rést szükséges a falon vágni, a következő módszernél nincs szükség a falazat megnyitására. A fémlemez besajtolásával vagy beütésével végzett utólagos szigetelésnél a vakolat leverésére is csak egy 10-20 cm-es sávban van szükség a habarcsfúga feltárásához. Az eljáráshoz általában 1,2-2 mm vastagságú, rozsdamentes acél-hullámlemezt alkalmaznak. A fémlemez bejuttatását besajtolással vagy beütéssel, pneumatikus, hidraulikus vagy elektromos kalapács alkalmazásával végzik. A lemezek között a már megismert eljárásokhoz hasonlóan 2-4 cm átfedést kell alkalmazni. A művelethez alapkövetelmény a falak megfelelő szilárdsága, az ütő vagy vibráló hatás elviselése.
Az utólagos mechanikus eljárások közül a legmodernebb a HIO-TECHNOLÓGIA, ahol a falátvágást WIDIA-lemezkéses vágóláncokkal vagy gyémántélű szerszámmal végzik, majd vízzáró rétegként egy bordás, műanyag sín kerül beépítésre. Beépítés után folyamatos injektálással kerülnek kiöntésre a bordák közötti rések, valamint az illesztések.

Vegyi falszigetelés

A vegyi falszigetelések az építőanyag-ipar fejlődése révén az utóbbi 30 évben terjedtek el. Vegyi szigetelésnél a falazóanyagba vagy annak felületére juttatjuk a vegyi anyagot. Folyadék halmazállapotú injektálásnál a falba juttatott folyadék a fal pórusait, kapillárisait víztaszítóvá (hidrofóbbá) teszik és/vagy eltömítik azokat. A falfuratos, injektálással készülő szigetelések minden megfelelő szívóképességű tömör falanyagba alkalmazhatóak, amennyiben a bejuttatott vegyi anyag nem okoz a falban káros kémiai reakciót. A 16-32 mm átmérőjű furatokat régebben a vízszintes síkkal mintegy 30°-ot bezárva készítették egy vagy két oldalról egy, de jellemzően két sorban. A szigetelőanyag szétoszlatása azonban így nem volt homogén.
A cél az, hogy az egymástól azonos távolságban lévő furatokba fecskendezett anyagadagok a falban „összeérjenek”, és egy folyamatos, „szakadásmentes” szigetelőréteget hozzanak létre. A folyadékeloszlatás egyenletessége a két oldalról készített furatsoroknál javult. A furatok vízszintesen való befúrásával a folyadékeloszlás sokkal egyenletesebben biztosítható, és az anyagszükséglet – így az egész eljárás költségei is – csökkenthetők. További előnyt jelent, hogy a folyadék falba juttatása az injektáló csövek révén kis folyadékoszlop-nyomással történik, ami a kapillárisok átjárása szempontjából kedvező.

Légpórusos vakolatok

Bár ez a megoldás nem tartozik közvetlenül a nedvességszigetelési eljárások közé, de bizonyos esetekben kielégítő megoldást nyújthat, főleg alacsony víztartalmú falaknál. A vakolat magas pórustartalma a falazat viszonylag csekély nedvessége esetén biztosítja, hogy a párolgási zóna a vakolat felületéről annak belsejébe kerüljön, ezáltal szárazabb vakolatfelületet kapjunk. Nagyobb víztartalmú, sókat tartalmazó falazaton azonban a vízutánpótlás tartós hatása és az ezzel összefüggő sószállítás nem akadályozható meg.
A javítóvakolatoknak két változata van, a nehéz és a könynyű javítóvakolat. Mindkettőt ún. gúzolt felületre hordják fel, amely réteg a nedvességben található sótartalom megkötését szolgálja. A javítóvakolatok továbbfejlesztett változata a javítóvakolat-rendszer (pl. a Terranova Terrasan javítóvakolat-rendszere), amely egy speciális porózus gúzból és egy perlitbázisú javítóvakolatból áll. A gúz víztaszító képessége olyan mértékű, hogy megakadályozza a sók javítóvakolatba kerülését. A javítóvakolat porozitása és víztaszító hatása révén szintén növeli a párolgás intenzitását. Ez a megoldás külső és belső felületen egyaránt kivitelezhető, utóbbinál a pára felületi kondenzációját a fűtés és a szellőztetés megfelelő arányú kombinációjával meg kell akadályozni.
Az eddig ismertetett eljárásokon túl még többféle, ritkábban használt falszigetelési és falszárítási módszer létezik, ám ezek ismertetésére jelen írásunkban terjedelmi okokból nincs lehetőség. A szigetelendő fal nedvesség és sótartalmának meghatározása jól behatárolja az alkalmazható technológiák fajtáit. Ezek kiválasztását és a méréseket bízzuk szakemberre. Akármilyen szigetelést vagy nedvesség-mentesítést is alkalmazunk, tartsuk szem előtt a szigetelés alapszabályát: szigetelni csak egyszer kell, de akkor tökéletesen.