Fenyők és örökzöldek szaporítása

2018-01-05 15:53:03 | Módosítva: 2018-01-05 16:03:55

Karácsony táján a fenyőfák az érdeklődés középpontjába kerülnek, lévén mindenkinek van egy tuti tippje, melyik fajta a legjobb karácsonyfának. Van, amelyik kellemes narancsos illatot áraszt, más a hagyományos fenyőillatot, de sokaknál az a lényeges szempont, hogy melyik nem hullajtja a tűleveleit. Ezeket a kérdéseket, már sorra vettük a korábbi években, most lássuk, hogyan lehet szaporítani e növényeket.


Az örökzöldek (tuják, fenyők, borókák, ciprusok, hamisciprusok) szaporítása nem csak későbbi karácsonyfa állítás miatt lehet hasznos, hanem kiváló kerti szoliterek, sövények vagy talajtakarók is kikerülhetnek közülük a kertünkbe. Szaporításuk nem a legegyszerűbb, többségük nem is túl gyors növésű, ám valami miatt mégis hasznos lehet szaporításukkal kísérletezni. Amennyiben árudában vásárolunk örökzöldet, megtetszik valamelyik, kifizetjük, hazavisszük, aztán vagy jól megy majd a sora, vagy nem. Ezek a növények nagyon eltérő igényűek lehetnek, akár a talaj adottságokkal kapcsolatban is. Míg ha a környékünkön meglátunk egy szép örökzöldet, ami jól érzi magát, rendesen fejlődik, ebből adódóan nagyon dekoratív, és arról szaporítunk sikerrel, szinte biztosak lehetünk benne, hogy az nálunk is jól fog fejlődni, hiszen a talaj, éghajlati és egyéb adottságok szinte ugyanolyanok, mint ahonnan hozzánk került.

Egy magunk által szaporított, kis korától nevelt fa, szinte családtaggá válhat az évek során. Ha azt már nagyobb példányként vásároltuk, igaz, hogy hamarabb lesz díszítőértéke, de kevésbé a „miénk”.

Szaporítás magról

Ennek első lépése a maggyűjtés, aminek az időpontját jól el kell találni, különben a magok kiszóródnak. A tobozok több évig a fán maradnak, de a tobozpikkelyek felnyílása során a magok kiperegnek. A jegenyefenyő esetében különösen figyelni kell, ugyanis a toboz teljesen szétesik, és a magvak szétszóródnak. Ebben az esetben tehát nem szabad megvárni, hogy a toboz beérjen. A tiszafa és a borókák esetében a húsos burok csírázást-gátló anyagai okozhatnak problémát. Szedés után a magokat tisztítani kell (fenyőféléknél pergetéssel nyerhető ki a tobozból a mag). A tárolás leggyakoribb módja a magvak rétegezése, azaz a tárolandó magot homokkal, perlittel vagy tőzeggel történő keverés után kb. fél évig természetszerű körülmények között tartjuk. A másik gyakori módszer a zárt üvegben történő tárolás, amely esetén hűtve évekig eltartható a mag. Mindkét tárolási módszernek a lényege, hogy a természethez hasonlatos módon a magok megkapják a hideghatást, illetve a nedvességet a rétegezés során.

Mivel a rétegzett magokat hidegben tartjuk, így a nedvesség hatására a csírázás nem indul meg, de a mag csírázását gátló anyagai kioldódnak. Egy fenyő úgy gondoskodik utódai majdani jólétéről, hogy egyrészt a mag repítő készülékkel van ellátva, hogy lehetőleg minél távolabbra kerüljön az anyanövénytől, hiszen ha közvetlen mellette kel ki, akkor se fényhez, se tápanyaghoz nem jut majd eléghez a nagy fenyő árnyékában. A magban lévő csírázás gátló inhibitor anyag is ezt a célt szolgálja, hogy ne egyből induljon a mag csírázásnak, hanem később, addig is több ideje van szél, állatok, vagy egyéb dolog segítségével távolabbra kerülni.

Díszfaiskolákban szórt vagy soros vetést alkalmaznak örökzöldek vetésekor. A vetés végezhető üveg vagy fólia alatt, ez abban az esetben szokás, ha apró, valamilyen környezeti hatásra érzékeny, drága, ritka fajok magját vetjük. A másik módja a szabadföldi vetés. Megfelelő talaj előkészítés után a mag számára optimális magágyat kell biztosítani, aprómorzsás talajszerkezettel. Leggyakoribb a tavaszi vetés, mivel ősszel kedvezőtlenebbek a feltételek a magok számára. Kora tavasszal vetjük azokat a magokat, amelyek csírázásához hideghatás szükséges (pl. tiszafa). Késő tavasszal (20 °C-os talajhőmérséklet) vetjük a fagyérzékeny magokat. Ide sorolandók a jegenyék, lucok, kéttűs fenyők, és a tujafélék.

A vetés mélysége a mag nagyságának 3-4-szerese kell legyen. Nem, vagy nagyon vékonyan kell takarni az apró magvakat, különben azok nem csíráznak ki. A vetés után biztosítani kell a megfelelő vízmennyiséget a magvak csírázásához, valamint a magoncok fejlődéséhez. A csíranövények megjelenéséig a talaj nem száradhat ki teljesen, mert akkor „befullad” a mag. A fenyők sokszikűek, így a zöldségektől eltérően kikelésükkor nagyos sok sziklevéllel ellátott magoncok bújnak ki a földből. A magvetésről lényeges tudni, hogy mivel ivaros szaporítási mód a kikelt növények nem biztos, hogy teljesen hasonlítanak majd arra a növényre, amiről a magot szedtük, hiszen tulajdonságot örökölhettek a másik szülőtől, de a tulajdonságok visszajöhetnek nagyszülői, sőt korábbi elődöktől is. Tehát ha egy szép ezüstfenyő tobozából szedett magokat elvetünk, esélyes, hogy a kikelő növények nem lesznek annyira szép ezüstök.

Vegetatív szaporítás

A vegetatív szaporítási módok közül a dugványozás a legelterjedtebb, és itt az utódnövény ugyanolyan lesz, mint amiről a dugványt szedtük, lévén azzal genetikailag teljesen azonos utódot hozunk így létre. Ekkor klónról beszélünk. Meg kell említenünk autovegetatív és xenovegetatív szaporítást. Az autovegetatív szaporítás során az előállított új növény a saját gyökerén fejlődik. Xenovegetatív szaporítás során transzplantációról is beszélhetünk, vagyis egy gyökeres alanyra helyezünk rá (oltás) egy számunkra hasznos tulajdonságokkal rendelkező nemest. Autovegetatív szaporítást alkalmazunk dugványozásnál (hajtásdugványozás, fásdugványozás, gyö­kérdugványozás), valamint merisztéma tenyésztésnél. A fenyők és tuják esetében a tőosztással és a bujtással történő szaporítás nem jellemző. A dugványozás során a növények valamely ivartalan részét (szár, levél, gyökér) késztetjük regenerálódásra, járulékos gyökerek, járulékos hajtás vagy mindkettő kinevelésére. A „klasszikus” zölddugványt csak a hajtás 10-15 cm-es csúcsából készítik ott, ahol a fásódás megindult (meghajlítva nem pattan, hanem kissé rostosan törik). A szedés ideje májustól-júliusig terjed.

A félfás dugványozás esetén már növekedésüket befejezett leveles hajtásokról beszélünk. Ezt a dugványt július-augusztusban, valamint egész télen lehet szedni. A dugványozásnak leggyakrabban két módját használják a faiskolákban. Így szaporítják a fenyőfélék közül a lucok törpe változatát, illetve az ezüstfenyőt. A tujafélék közül a ciprusfélék minden tagját, valamint tiszafafélék családjának tagjait.

A legjobban tehát a zöld és félfás dugványok gyökeresednek. Szögezzük le, hogy az örökzöldek szaporítása azért jóval bonyolultabb, mint például egy fűzfáé, aminek ha ledugjuk egy vesszőjét, az szinte magától meggyökeresedik. Kísérletek bizonyítják, hogy tuják, fenyők stb. esetén a fiatal 3-6 éves tövekről szedett dugványok a legjobban gyökeresedők, illetve ha idős az anyanövény, amiről dugványt szedünk, akkor az évi friss hajtások felső 10-15 centiméteres részéből készüljön a dugvány, mert ezek jobban gyökeresednek. Lehet a dugvány sima, vagy kalapácsos. Utóbbi azt jelenti, hogy oly módon szedjük szakítva, hogy a dugványtalpon maradjon egy kis darabka az előző évi hajtásból már fásodott héjából, zsenge kérgéből. Oldalirányú szakítással ez könnyen megoldható.

A dugványokat fertőzésmentes, nedves közegben, párás környezetben kell tartani, lehetőleg 20 °C fölött. Ültető közegnek ezért a legjobb a homok, perlit, tőzeg keveréke, melyet öntözésekkor jó, ha gombaölő-szeres vízzel locsolunk. A dugványok talpát ültetés előtt mártsuk indolvajsav és naftilecetsav tartalmú gyökereztető porba – ez a gazdaboltokban kapható. Kísérletek szerint a hormonkezelt növények esetén, ha minden körülmény ideális számukra akkor közel 90%-ban gyökeresednek meg, a hormonnal nem kezelt példányoknál a gyökeresedési arány alig haladja meg az 50 százalékot. Ha a dugványok nem száradnak el egy hónapon belül az már bíztató, de gyökeresedésre a 130-160. napon lehet számítani. Ennek a jele, vagy az hogy a szaporító tálcában alul megjelennek a kis gyökerek, vagy az, hogy a meggyökeresedett növény hajtást hoz, nőni kezd. Amíg nincs gyökere, ilyet nem produkál. A gyökeres növényeket fokozatosan szoktassuk a kinti páraszegényebb, és naposabb körülményekhez.


Dugványt a fiatalabb növényi részekből szedjünk


Kisebb dugványméret az ideálisabb, hiszen ekkor gyökér híján kevesebb tű, vagy pikkelylevélnek kell életben maradni a tartalék tápanyagokból


Egy-, másfél év is lehet mire külön ültethetők a gyökeres dugványok


Kötegelt, magról kelt fenyőmagoncok


Sejttálcában nevelt, már jól meggyökeresedett örökzöldek


A tobozokból szétnyílásuk után hamar kiperegnek a magok


Chamaecyparis lawsoniana „Stardust”, és sok más színes, vagy kompakt növésű örökzöld csak dugványozással szaporítható a fajtaazonosság érdekében


Főleg hegyvidéki, párásabb területeken nagyon szép örökzöldes kertek alakíthatóak ki


Talajtakarónak alkalmas fajokat, fajtákat is találunk az örökzöldek között



Színes, formagazdag, eladásra kész örökzöld csoport

További érdekes cikkeinkről se maradsz le, ha követed az Ezermester Facebook oldalát, vagy előfizetsz a nyomtatott lapra, ahol folyamatosan újdonságokkal jelentkezünk!

A cikk eredeti változata az alábbi címen olvasható az Ezermesteren:
http://ezermester.hu/cikk-8194/Fenyok_es_orokzoldek_szaporitasa