Talán ez az egyik leginkább közismert légköroptikai jelenség, amelyre ma már komplett iparág épül: a sarkifény-turizmus. Sarki fény nemcsak az északi, hanem természetesen a déli sarkvidéken is van, ez utóbbi esetben Ausztrália déli részén, Tasmaniában és Új-Zélandon is látható rendszeresen. A déli sarki fényt kevesebben figyelhetik meg, mert az optimális szélességi övben óceán hullámzik.
A kialakulásához a napszéllel érkező nagyenergiás részecskékre van szükség, amelyek bolygónk mágneses erővonalai mentén a légkörbe jutnak. Amikor azután a légkörben összeütköznek annak gázait alkotó részecskékkel, az energiájukat átadják, és ezzel gerjesztik, és fénykibocsátásra késztetik a gázokat.
A sarki fények színe, a légkörfényhez hasonlóan, a légköri gázokhoz köthető. A felszínhez legközelebb eső részen bíborszínű, ez a gerjesztett kétatomos nitrogénnek köszönhető, kb. 80-100 km magasságban. A középső, legtöbbet látott rész zöld, ez az atomi oxigén gerjesztéséből eredő, és 100-150 km szinten lévő oxigénnek köszönhető. A legfelül látható vörös árnyalat a 250-600 km magasságban lévő oxigénből származik, így, mivel hazánk földrajzilag távol van a sarki fénytől, legtöbb esetben csak ezt látjuk egy magyarországi sarki fény eseménynél.
Ha pontosak akarunk lenni, akkor a “sarki fény” valójában nem a megfelelő kifejezés a novemberi vörös fényáradatra. Az ún. SAR jelenségnél a normál sarki fénynél jellemzően sarkvidéki kiterjedési területénél alacsonyabb földrajzi szélességeken megjelenő ívről van szó. A sarki fények akkor jelennek meg, amikor töltött részecskék záporoznak le az űrből, a légkörbe csapódnak, és azt izzóvá teszik, mint egy régi színes televízió képcsövét. A SAR-ok másképp alakulnak ki, ők a Föld gyűrűs áramlási rendszeréből a felső légkörbe szivárgó hőenergia jelei. De ettől még a jelenség ugyanolyan látványos volt, mint ha valamelyik egzotikus országból figyelhettük volna meg a valódi sarki fényt.
