Dália, a multifunkciós dísznövény

Virága és gumója is ehető

II. Fülöp spanyol király 1570-ben Mexikóba küldte orvosát, és botanikusát, Francisco Hernández de Toledot, hogy tanulmányozza az ország természeti erőforrásait, beleértve a növényvilágot is. Hernández hét évet töltött Mexikóban, ez idő alatt részletesen dokumentálta a helyi növényeket, köztük a dáliát is. Az ő munkája volt az első tudományos dokumentáció a dáliáról a nyugati világ számára, ugyan rajzai csak jóval később, 1651-ben kerültek publikálásra. A termesztésére tett kísérletek Európában eleinte csúfos kudarcba fulladtak. Érdekes módon Josephine, Napóleon császár felesége érte el vele a legnagyobb sikereket. „Kiskertjében” ő maga gondozta, szaporította, mígnem temérdek dáliatöve lett. Időközben Berlinben is sikerült felnevelni és szaporítani néhány dáliatövet. Ezt követően a virágok imádata megállíthatatlanul tört előre.

A dália szaporítható magról, vagy a gyökérgumóinak a fagymentes helyen történő átteleltetés utáni szétosztásával is. Magjait kora tavasszal vessük el, gumószerű tárológyökereit nyár elején tehetjük földbe, 10-15 cm mélyre, napos helyre. Kedveli a jó vízelvezetésű, homokos talajokat, de azért jól tesszük, ha némi érett komposztot, vagy trágyát forgatunk a talajba ültetés előtt, hogy javítsuk a talaj tápanyagtartalmat és vízmegtartó képességét.

Fajtától függően hagyjunk megfelelő távolságot a gumók között, a törpe fajták esetén 30-45 cm-t, a magasabbaknál 60-90 cm-t. A kellemes ízű és állagú gumók képzéséhez rengeteg víz szükséges, tehát gyakran kell öntözni, viszont sekélyen, ne álljanak a vízben, mert akkor elrothadnak. Akár virágjáért tartjuk, akár a benne rejlő kulináris lehetőségek, esetleg mindkettő miatt, ősszel érdemes a lehető legtovább halogatni a felszedését, és a gyenge fagyok ellen takarással védeni őket. Gumóit télen sötét, hűvös, szellős helyen tartsuk. Ha a felesleget szeretnénk elfogyasztani, akkor tegyük meg mielőbb, amíg még frissek a gumók. Főzés, sütés előtt érdemes meghámozni, mert a héja kellemetlen lehet.

A dáliákat manapság elsősorban dísznövényként tartják a kertekben, parkokban, illetve vágott virágként is szívesen termesztik. A különböző méretű, formájú és színű fajták lehetővé teszik a változatos felhasználást. A nemesítők továbbra is – habár visszafogottabban, mint a dálialáz idején – újabb és alkalmazkodóbb fajták létrehozásán dolgoznak, szem előtt tartva a virágok szépségét és a betegségekkel szembeni ellenállóságot.