Vízgazdálkodás?

Ebben a Nílus völgyéből elterjedt kultúrából eredő tájhasználatban a folyó évenkénti kiáradásai termékenyítették meg a földet. A fokrendszer az alföldeket sűrűn behálózó csatorna- és zsiliprendszerével az árhullám szétterítésére, és nem gátak közé szorítására törekedett. A csatornákon a lehető legtávolabbra vezette el a vizet, ráterelve a hatalmas árterekre, majd tetőzéskor lezárta a zsilipeket, és kis késleltetéssel kezdte csak visszaengedni a vizet a folyóba.
A szétterített víz közben lerakta hordalékát, visszapótolta a talajvizet, a sekély vizet pedig a nap felmelegítette, és a halak gyors szaporodásnak indultak. A víz leengedésekor a zsilipeknél valóban kosárral fogták a halat. Ekkoriban Magyarország Európa legnagyobb halexportőre volt. Az Alföld fő foglalkozása nem a földművelés, hanem a halászat volt, amit a Fekete István regényéből, a Tüskevárból ismert öreg Matula bácsi ősei, a pákászok műveltek. A szárított halat egészen Franciaországig szállították.
A dús legelőkön pedig akkoriban 13 millió (!) szürkemarha legelészett, fenntartható módon! Ennek a virágzó kultúrának a gabonakonjunktúra vetett véget, amikor politikusaink és földbirtokosaink javasolták a mocsarak lecsapolását, és a termőföldek búzatermelésre való átállítását. Ekkor jelentek meg az első környezetvédők, mikor az alföldi pákászok felmentek Pozsonyba, és az Országgyűlés előtt tüntettek mocsaraik, lápjaik, halaik és egész életmódjuk megőrzéséért, sikertelenül.

A folyamszabályozások megtörténtek, és rögtön katasztrofális következményekkel jártak. A gátak közé szorított folyók nyomán születtek az első nagy árvizek, mint például a szegedi, mely egy várost törölt el a Föld színéről. A lecsapolt területeken keletkezett a sóval kivert szikes puszta, melyet ma már természeti értékként tartunk számon, pedig csak meggondolatlan beavatkozásunk eredménye. És innentől kezdődik el az évi ingalengés, a tavaszi árvizek, és a hatalmas nyári aszályok két szélsőségének váltófutása. Hozzá kell tenni, hogy Vásárhelyi elképzelésében még szerepeltek a nagy elárasztott területek, ahol az árhullámokat felfogták volna, de a megvalósításból már ezek kimaradtak. Az Alföld - különösen a Duna-Tisza-köze, a Homokhátság talajvize mára 20-25 m mélyre süllyedt, ahonnan diesel-szivattyúkkal húzzák föl, hogy öntözni tudjanak, de ez csak további süllyedést és emelkedő költségeket jelent.
Az árvízi pusztítást fokozza a felelőtlen erdőművelés, ahol a tarra vágott felvidéki és kárpátaljai erdőkből és nem utolsó sorban saját hegyeinkből - melyek a csapadék zömét eddig felfogták - akadálytalanul és a termőréteget is magával ragadva zúdul le a víz. Ehhez járul hozzá a globális felmelegedés miatt kaotikussá váló időjárás, amikor hónapokig nem esik az eső, aztán egyetlen hatalmas dózisban ömlik a nyakunkba, másrészt a felmelegedés fokozódásával a sivatagi zóna húzódik fölfelé. A mediterrán vidékeken, Spanyolországban, Olaszországban és Görögországban egyre nagyobb vidékeken ég ki a növényzet, nyáron rendszeresen erdőtüzek pusztítanak.
Ha nem sikerül a Kárpát-medence tájhasználatán változtatnunk, ez az évenkénti kettős katasztrófa csak erősödni fog, lassan ellehetetlenítve a mezőgazdaságot.
Mit csinálunk kicsiben, saját házunkban és házunk táján?
Nem tartjuk karban a vízelvezető árkokat, nem tároljuk a vizet, hanem gyorsan igyekszünk megszabadulni tőle, nem gondolunk akár csak egy-két hónappal előre sem, a nyáron várható aszályra. A nyári szárazság alatt ivóvízzel locsolunk, majd ha már sokba kerül a víz, illegálisan kutat fúratunk, és onnan öntözünk. De vízbázisaink sem feneketlen kutak. Sok helyen az elfogyasztott víz már több, mint amennyit a természet vissza képes pótolni. Megbontottuk az egyensúlyt, és növekvő sebességgel éljük föl a Föld javait.

Ertsey Attila