Oltás, dugványozás, bujtás
A szőlőt ivarosan és ivartalanul (természetes körülmények között valamilyen rügyes szárrésszel) szaporíthatjuk. Az ivaros (generatív) szaporítással nyert utódok tulajdonságai nagy változatosságot mutatnak, és az utód tulajdonságai csak a szaporítás után több év múlva ismerhetők meg, ezért szőlőt magról csak nemesítési, és új fajták előállítása céljából szaporítanak. A termesztés céljainak megfelelő, ismert tulajdonságok hordozója a fajta. A fajta egyedeinek a megsokszorozása úgy, hogy az utódok tulajdonságai a kiinduló egyedével azonosak maradjanak az ivartalan (vegetatív) szaporítás különböző módjaival valósítható meg. Ilyen a dugványozás, oltás, bujtás, döntés.
Az utóbbi kettő a ritkább megoldás, ami homoktalajon alkalmazható; ha tőkehiány keletkezik a sorban, így lehet pótolni azt. E módszerekkel nem csak az elpusztult tőke pótolható, hanem a leromlott, keveset termő egyedek is. A fagyok elmúltával lehet elkezdeni a műveletet, és azért csak homoktalajokon ajánlott, mert sajátgyökerű növény lesz az eredménye, tehát a filoxéra rizikó adott kötött talajokon, de homokon nem.
A bujtásra annyiban előre fel kell készülni, hogy amelyik tőkét erre használnánk, azon hagyjunk meg a cél érdekében egy, vagy több hosszabb vesszőt. Ezeket a vesszőket fogjuk lehajlítva a földbe beásni úgy, hogy a vesszőcsúcsot a felszínre hozzuk. A legyökerező bujtványt az anyatő is táplálja, így igen gyorsan fog fejlődni.
A döntéses szaporításnál gyakorlatilag az egész tőkét bujtjuk, nem csak egy vesszőjét. Először egy fél méter széles, és ugyanilyen mély árkot ásunk a tőkétől a majdani új tőke helyéig, majd letisztítjuk az öreg tőkét egészen a talpgyökerekig, és óvatosan lefektetjük az árokba. Lemetsszük róla a csonkokat, harmatgyökereket és a felesleges vesszőket is. A rajta levő pótlásra szánt vesszőt enyhén megropogtatva a bujtáshoz hasonlóan a felszínre hozzuk, és két rügyre visszavágjuk. Az árkot betemetjük, és a talajt tömörítjük, így egy egész tőkét ledöntöttünk a földbe. A szőlő dugvány előállításakor a szaporításra szánt vesszőket 1-2 nappal a dugványozás előtt előkészítjük. Az alsó szárcsomó alatt kb. fél centiméterrel friss metszlapot vágunk, majd beáztatjuk a vesszőt, hogy a vízveszteséget pótoljuk. Ezt követően a sima vesszőt dugványiskolában gyökereztetjük meg. Erre a talaj 8-10 °C-os felmelegedését követően kerülhet sor. A vesszőket nagyjából 25 cm mélyen, egymástól 5 cm távolságra rakjuk le a dugványiskola megfelelően előkészített, laza talajába.
A bakhátas dugványiskolában a vessző földfelszín feletti részét talajjal takarjuk, ezzel megakadályozva annak a kiszáradását. Mivel a bakhát kezelése munkaigényes, a művelet bakhát nélkül is elvégezhető, ám ekkor a vessző kiszáradásának megakadályozását paraffin emulzióba, vagy oltóviaszba mártással előzzük meg.
Az oltás már egy nagyobb felkészültséget igénylő művelet, ám igen elterjedt, hiszen napjainkban leginkább szőlő oltványokhoz lehet hozzájutni, dugványokhoz alig.
Új időszámítás van a filoxéravész óta. A szőlő gyökértetű (Daktulosphaira vitifoliae), a filoxéravész óta terjedő rezisztens alanyok miatt visszaszorult, így a saját gyökerű növények is kisebb veszélyben vannak. Homoktalajokon pedig, ahol a kvarc taralom eléri a 75%-ot, ott biztonságban vannak a szőlők saját gyökéren is, hiszen ilyen körülmények között nem tud megélni e kártevő.
Mindebből jól látszik, hogy a szőlő milyen sokféleképp szaporítható. E sok módszerből a dugványozás az, ami a legegyszerűbben kivitelezhető, és viszonylag biztos sikerélményt ad. Az oltás már több felkészültséget és gyakorlatot igényel. Az említett bujtással és döntéssel pedig bárki meg tudja újítani saját kertjében az elöregedett szőlőtőkéket.
