A fenyőkről elsősorban azok a nagyméretű, tűlevelű fák jutnak az emberek többségének az eszébe melyek egyik előnye, hogy ősszel nem kell a lehullott lombjukat sepregetni. Ősszel valóban nem kell, mert folyamatosan hullajtják, de szerencsére nem egyszerre sokat. Pedig vannak nagyon kisméretű törpe fenyők, sőt színesek is akadnak köztük – és nem csak az ezüst – ezek kisebb kertekbe, virágágyásokba is beültethetők. Az tény, hogy a legtöbb fenyőt zöld háttérként használhatjuk a kertben, melyek előnyei, hogy télen is zöldek, szép habitusúak, és többnyire metszés nélkül is arányos formát öltenek.
Maguktól is arányosan nőnek
E szimmetrikus felépítésük miatt ritkán, és kismértékű metszést igényelnek. A fajok, fajták többségének a természetes formája is jól mutat mindenféle alakítás nélkül is. Lehetőleg hagyjuk meg természetes habitusukat, úgy a legszebbek. Amennyiben valami miatt elvesztik a levélzetüket sajnos az esetek többségében már menthetetlenek – ellentétben a lomblevelű fákkal, melyek egy visszametszést követően ilyen esetekben alvórügyből újra hajtanak. A fenyők sokkal lassabban reagálnak a kedvezőtlen környezeti hatásokra, vízhiány esetén nem lankad a levelük, hanem egyszer csak lehull, ekkor pedig már menthetetlenül kiszáradt a növény.
A fenyők többsége nem viseli jól a metszést. Amennyiben a vezérhajtása valamiért letörik, hosszú évekbe telik, míg valamelyik másik ág át tudja venni a csúcshajtás szerepét. A visszavágott ágak sem tudnak megújulni, hanem gyakran elpusztulnak, a helyén pedig, örökre hiányos lesz a növény. Jó példa erre, amikor a nagyra nőtt fenyőket alulról felnyírják, hogy ne árnyékoljanak annyit, vagy helytakarékosságból, hogy ellehessen járni alattuk. Ezek az ágak soha nem regenerálódnak, soha nem hajtanak ki helyettük másikak – a lomblevelű fáktól eltérően.
Az alapfajokat többségében magról, ám a fajtákat dugványozásról szaporítják. Fenyőt eredményesen dugványozni nem egyszerű feladat, ez meg is látszik ezeknek a példányoknak az árában. A dugványból nevelt növények értelemszerűen az anyatő oldalhajtásaiból származnak, hiszen csúcshajtása csak egy van. Emiatt a faiskolai nevelés során néhány évig alakítani kell őket, hogy viszonylag szabályos formát öltsenek. Az 1,5-2 méteres magasság eléréséig például karóhoz kötözve nevelik az oltott ezüstfenyőt (Picea pungens ’Glauca’), vagy a kék atlaszcédrust (Cedrus atlantica ’Glauca’), de a jegenyefenyő (Abies ssp.) oltványokat is alakítgatni kell eleinte.
A dugványról nevelt tiszafákat (Taxus ssp.), a borókákat (Juniperus ssp.), a hamisciprusokat (Chamaecyparis ssp.) és tuja (Thuja ssp.) fajtákat fiatalon a faiskolákban metszik, hogy sűrűn és minden oldalon arányosan hozzanak új hajtásokat. A kompakttá nevelt növényt a kertben már nem kell metszeni, ezután kissé lazábban nő majd, viszont dúsabb lesz az ágszerkezete.
Egyes örökzöldek nagyon gyors növekedésűek. Ez annyiban előnyös, hogy hamar látványosakká válnak a kertben, ám hátránya is van a dolognak, könnyen túlnövik azt a méretet, amit ideálisnak gondoltunk a beültetéskor. A gyorsan növő és laza ágrendszert nevelő hamisciprusokat, viszonylag könnyű metszeni, nem lehet elrontani, mint a fenyők metszését. Mind az oldalsó ágainak a végét, mind a csúcshajtást visszavághatjuk, így lassabban növekszik majd, és kompaktabb, tömöttebb lesz a habitusa. A törpefenyő is meg tud ugrani a növekedésben (nevével ellentétben), ezt úgy tarthatjuk vissza, ha a kihajtást követően még a zsenge hajtásait félig visszavágjuk. Ezekből következő évben kisebb hosszúságú, de több hajtás nő majd ki.
Téli munkák az örökzöldekkel
Ahhoz, hogy a telet túléljék, esetenként némi segítség kell örökzöldjeinknek. A nagy növésűeknél az egyik legfontosabb feladat, hogy havazáskor rögvest, még a friss havat rázogassuk le a növényekről. A hó tömege, a hó nyomás a lombhullató növényeken ilyenkor nem sok kárt tud tenni, hiszen nincsenek levelek, amiken megmaradjon a hó. Az örökzöldek most is levelesek, tehát sokkal több hó rakódik rájuk, emiatt ágak szakadhatnak le. Ha nem tudtuk lerázogatni hamar frissiben, már inkább hagyjuk rajta, mert ha megolvad, majd visszafagy, akkor már több kárt csinálunk, mint hasznot. Ha ekkor rázzuk le, rengeteg mikro sérülést okozunk, aminek következtében akár ki is száradhat a növény. Az örökzöldekre ráhullott ónos esővel ugyanez a helyzet, meg se próbáljuk lerázni a növényről, mert azzal biztosan elpusztítjuk. Várjuk meg, míg magától leolvad.
Főleg törpe növésű, vagy még fiatal, ezért kisméretű örökzöldeknek takarjuk a be a talaját mulccsal, falevéllel minél vastagabban. Ennek oka, hogy az örökzöldek, leveleik lévén télen is párologtatnak, ekkor is szükségük van egy kevés vízre a talajból. A nagy példányok ezt a talaj mélyebb, nem átfagyott részeiből fel tudják venni. De a kisméretűeknek a gyökere nem hatol túl mélyen a talajba, és ha a gyökérzónájuk mélysége befagy, akkor nem tudnak vizet felvenni. Az örökzöldek nem lankadnak, nem látszik rajtuk a vízhiány tünete, egész egyszerűen hetekkel később lehullajtják a leveleiket, és kiszáradnak. Ekkor már menthetetlenek. Tehát tegyünk meg mindent, hogy amennyiben több napig éjjel-nappal fagypont alatti a hőmérséklet, akkor takarással oldjuk meg, hogy ha minimálisan is, de néha felengedjen a talaj a kisméretű, tehát még sekélyen gyökerező örökzöldjeink töve körül.
