A víz a növényi élet egyik alapja, hiszen a tápanyagok szállításához is kell, de a növények megfelelő turgor-állapotát, „feszességét” is a víz tartja fenn. Ha kevés a víz lankadni kezdenek. Az öntözéssel sohasem jó megvárni a föld teljes kiszáradását, meg az sem szerencsés, amikor a növény már jelzi a vízhiányt. Ha lankad, egy ideig még feltámasztható, de nem tesz jót neki, ha ilyen állapotba kerül, mert ezután hosszabb távú hátrányai is visszamaradhatnak ennek – például lassuló fejlődési ütem.
Öntözni általában akkor kell, amikor elfogyott a könnyen felvehető víz a talajból. Ez az összesen felvehető víznek nagyjából a fele. A talaj vízkészlete hozzávetőlegesen megbecsülhető, hiszen néhány kapavágással láthatjuk, hogy a felszín alatt a gyökérzónában mennyire nedves a föld.
Az öntözővíz-szükséglet meghatározásához tudnunk kell, hogy 1 mm víz egy négyzetméteren „elterítve” 1 litert jelent, és rendszeres öntözés esetén kb. 1 cm-es talajréteg átnedvesedéséhez nagyjából éppen 1 mm víz szükséges. Tehát ha 10 centiméter mélyen nedvesítenénk át a talajt, akkor 10 mm víz kijuttatása szükséges, ami 10 liternek felel meg 1 négyzetméteres felületen. De mindig lényeges, hogy hol helyezkedik el az adott növények gyökérzónája.
Egy épphogy kikelt magoncnak elég a felszín néhány centiméterének az átnedvesítése, ám egy idősebb zöldségnövénynek, vagy főleg egy évtizedes gyümölcsfának ez meg sem kottyan. Esetükben a ritkább, de alkalmanként nagyobb vízadaggal történő öntözés a hasznos. Palánták és kelő vetemény esetén a rendszeresség is lényeges, mert náluk nem olyan mélyen nedvesítünk, emiatt a víz egy része párolgási veszteséggé válik, és nem hasznosul.
A fenti számadatok alapján a szükséges vízmennyiség kiszámítása nem nehéz feladat, csak tudni kell, milyen mélyen és mekkora felületen nedvesítenénk a talajt.
A túl sok víz sem jó
Az öntözővízként kijuttatatott csapadékpótlás egy-egy alkalommal legfeljebb annyi lehet, hogy az a talajban lefelé szivárogva, még a mélyen gyökerező fáknál se menjen 60-80 cm alá. Ennél mélyebben már nem hasznosul, másrészt csak a tápanyagokat mossa a mélyebb talajrétegekbe.
Az összetömörödött, vagy erre hajlamos talaj esetében különösen gyakori, hogy az öntözések során víz jelenik meg a talajfelszínen. Ekkor le kell állni az öntözéssel. Csak azt követően folytatható az öntözés, amikor a víz már beszivárgott a talajba, ellenkező esetben úgyis csak elfolyik a felszínen, ami erodálja a környezetét, kimossa a sekélyebben gyökerező növények gyökere közül a talajt. Még jobb, ha öntözés előtt a tömődött, vagy korábban összeiszapolódott talajt föllazítjuk, s apróbb vízcseppekkel, finomabb porlasztással, vagy lassúbb vízadagolással öntözünk. Így a talaj lejtéséből eredő elfolyási veszteség is mérsékelhető.
A túl sok víz hátránya az is, hogy a talaj kapillárisokból kiszorítja a levegőt, így a gyökerek levegőtlen környezetbe kerülnek, ami előnytelen. A vizes talaj emellett tömörödik, és mivel kiszárítása vontatott a legtöbb kórokozó szaporodása pedig vízhez kötött, így a talajlakó kórokozók terjedését segítheti.
Mindig a gyökérzónáig
A lágyszárú kerti növények gyökérzetének zöme a felső 20-30 cm-es talajrétegben helyezkedik el. Így az alkalmankénti öntözővíz igényük legalább 20-30 mm, azaz 20-30 liter négyzetméterenként. Ez egyharmaddal több is lehet az elfolyásos veszteségek miatt. Nyári szárazság idején és csapadék hiányában hozzávetőleg kéthetenként szükséges az ilyen öntözés megismétlése. Átlagos időjárású nyarakon összesen 6-8 ilyen öntözéssel számolhatunk. A mélyebb gyökérzetű fás növények ritkábban, de 50-80 mm-es, illetve akár 100 liter/m2 mennyiségű vízadagokkal történő öntözése a célszerű. Ez érvényes a fenyőkre és más örökzöldekre is.
Az öntözővíz minősége és hőmérséklete is lényeges lenne, de ezt a legritkább esetben tudjuk megváltoztatni, azzal öntözünk, ami van, örüljenek a növények, hogy kapnak vizet! Az ideális a levegő hőmérsékletével közel azonos hőmérsékletű víz lenne. A kútvíz hideg, ezt úgy tudjuk ellensúlyozni, ha a kerti tóból vagy egy hordóból öntözünk, amiben már felmelegedett a víz, majd ezt újra visszapótoljuk hideggel.
A vízminőség befolyásolása még bonyolultabb, ám ha tápoldatot juttatunk ki, annak örülnek majd a növényeink. Tápoldat csak csöpögtető rendszerrel juttatható ki, hiszen esőztetve a magas koncentráció jobb esetben kirakódik a leveleken, rosszabb esetben perzsel. A növények a tápanyagokat vízben oldott állapotban veszik fel, azaz amikor öntözünk, a vízbe előbb tápanyagok kerülnek a talajból, majd ezt veszi fel a gyökér. Ha eleve tápoldatot juttatunk ki, akkor nem csak itatjuk, etetjük is a növényeinket – egy menetben
Kijuttatás ideje
Melegben öntözni nem éri meg. Az öntözés időpontjának a megválasztása is igen fontos. Derült időjárás esetén a déli meleg órákban, napsütésben, 25 °C-fok léghőmérséklet esetén legalábbis a nagy és puha levelű növényeket nem tanácsos felülről öntözni, csak azokat, amelyek árnyékban vannak. Ez vonatkozik a kerti gyepre is. A késő délutáni, még inkább az esti öntözés azért célszerűbb, mert a hideg öntözővíz már lehűlő növényeket éri, tehát nem sokkolja őket, és reggelre be is szívódik a talajba, így viszonylag kevés a párolgási veszteség.
Az esti öntözés előnye, hogy a növénynek több ideje van felszívni a vízből, hátránya, hogy a levelek az éjszakai hűvösebb hőmérséklet miatt tovább maradnak nedvesek, később száradnak meg, ami növényvédelmi problémákat vet fel, mert segíti a bakteriális és gombás betegségek terjedését.
A palántáról nem rég ültetett zöldségnövények és a gombafertőzésre érzékeny rózsa, valamint egyéb hasonló érzékeny növények kivételével, legjobb az éjszakai öntözés, feltéve, hogy ellenőrizhető, vagy automatizálható – mert nem nagyon éri meg ezért éjszakai kerti műszakot vállalni.
Könnyű szélben, amikor a falevelek alig mozognak, a szél miatti szórásegyenetlenség a víznyomás növelésével többé-kevésbé ellensúlyozható. A fagallyak állandó mozgásával is járó erős szélben azonban az öntözést inkább abba kell hagyni, mert a szél belezavar a folyamatba, és a szóráskép romlik.
Kijuttatási módok
A víz kijuttatásának a módja is sok mindent befolyásolhat. A csepegtető szalagokból kijuttatott víz előnye, hogy nem nedvesítik a leveleket, tehát akár nyáron napközben is működtethető ilyen öntözőrendszer. Egyszerre kis mennyiségű víz jut ki a talajra (és célzottan a növények mellé), ami víztakarékos, és van ideje lejjebb szivárogni a víznek, nem folyik el a talajon.
Az esőztető öntözőrendszernek ami a hátránya, az az előnye is lehet. Mivel esőszerűen hull alá a víz, így nedvesíti a leveleket, tehát nagy melegben tűző napsütésben ne alkalmazzuk a perzselés veszélye miatt. Kicsit pazarló, hiszen a levelekre jutó víz elpárolog, de ez kedvező párásabb mikroklímát teremt a növények számára. Bár a nedves levelek, mint már szó volt róla, növényvédelmi problémát okozhatnak, azonban néha érdemes vízzel lemosni a leveleket, mert – ha mondjuk porosak lesznek – a por csökkenti a felületükre jutó fény mennyiségét, ezáltal az asszimiláció és a növény fejlődése is lelassul.
A kijuttatás módját is érdemes ezek szellemében megtervezni, mert hol egyik, hol másik mód a célravezetőbb, de az nehezen elvárható, hogy egy kertben mindenféle öntözési mód egyszerre ki legyen építve. Ez persze áthidalható probléma. Egy olyan kertben, ahol nagyobb a gyepfelület, esőztető öntözést éri meg inkább kiépíteni. Ahol kisebb a gyepfelület, és nagyobb részen kapnak helyet a virágágyások, fák, bokrok, ott inkább csepegtető öntözést éri meg kialakítani ezek közé, a maradék gyepes rész pedig egyszerűen beöntözhető egy slagra szerelt szabályozható szórásképű, rotoros szórófejjel, amit akár időzítővel is összeköthetünk – így minden növény jól jár.
Akármilyen öntözést is építünk ki, már mindegyik rejthető, tehát nem zavar bele a kert látványába. A csepegtető csövek is futhatnak fenyőkéreg takarás alatt, és az esőztető szórófejek is letelepíthetők a talajszint alá, ahonnan csak működés közben emelkednek ki, majd visszasüllyednek.
