Az egyetem honlapján megjelent beszámoló szerint az elmúlt időszak kisázsiai és dél-európai földrengései miatt különösen reflektorfénybe került munka a Kárpát-medencében a műszeres mérések előtt kipattant legnagyobb rengéseket veszi górcső alá, pontosítva azok epicentrumát (kipattanási helyét) és becsült erősségét, egybevetve őket a 20. század néhány, már műszerrel is mért eseményével. A kutatás során a korábbi földrengés-katalógusokban nem, vagy csak részlegesen használt történeti forrásokból rekonstruálták a szerzők az egyes földrengések által a feljegyzések helyén okozott károkat, és azokat a helyszínek földrajzi pozíciójával együtt elemezve becsülték meg a legnagyobb földrengések paramétereit.
A beszámoló szerint a történeti földrengések közül a legerősebbnek az 1443-as zólyomlipcsei (Besztercebánya közelében) bizonyult. A rengést Bécsben, Krakkóban, Brünnben, sőt Sziléziában is érezték, a mai Magyarország területén azonban – feltehetően a török hódítás miatt – nem maradt levéltári forrás. A 6,7 erősségűre becsült magnitudó mindazonáltal így is jóval elmarad az idei nagy törökországi rengés mögött, a felszabaduló energia annak harminc-harmincötöd része lehetett. Ezt megközelítően nagy volt az 1763-as komáromi és az 1834-es, Debrecenben is pusztítást okozó érmelléki földrengés. Ezek mindegyike körülbelül a 2020 decemberi, Magyarország egy részén is jó érezhető horvátországi petrinjai rengés erősségét produkálta. A mai Magyarország területén már műszerrel is mért rengések közül az 5,5-ös magnitudót kissé meghaladhatta az 1911-es kecskeméti és az 1956-os dunaharaszti rengés.
A történeti földrengések erősségének minél pontosabb megbecslése és ismert geológiai törésvonalakhoz kapcsolásuk a földrengés-biztonsági térképezés alapját képezi, és fontos információ a kritikus infrastruktúra és a nagy létesítmények tervezése során.