Nagyon örvendeztem, pl. amikor megszereztem egyik kedvenc klasszikus járgányomat, az
57-es Chevy Bel Airt. Lelkendezésem azonban csak rövid ideig tartott. Sok egyéb mellett
a kéttónusú kárpitozás, és a kocsi dús, ám nem mindenhol gyári bevonatú
krómozása vette el tőle a kedvemet. Akkor már túl voltam a bőrkárpitozás alapvető
fogásainak megszerzésén, és úgy véltem; ezt sem lesz olyan nehéz kivitelezni. A
másik ilyen álnok problémát a gyárilag mellőzött bevonatú díszlécek
jelentették. Nem szaporítom a szót, mindegyikbe beletört a bicskám. A járgányt
ezért szépen összepakoltam,és szekrényraktáram legmélyére suvasztottam, hogy ne is
lássam.
A minap azonban
kaposvári modellező barátom Mészáros Krisztián a hálón tallózva érdekes
kárpitozási módszerre bukkant a www.kahnbach.com.,
azaz az FMS and Automobile Enthusiast kiadójának a hálócímén. Szikkadó
festékrétegre szórt nagyon finom piheszerű műanyagpor (flocking) alkotja a
kárpitanyag bevonatát. Egyszóval odaát is törik magukat a festésnél valószerűbb
kárpitbevonat érdekében. Kárpitozási törekvéseim tehát megalapozottak, bár ez
itthon még(?) szokatlan extravagancia. Na, de flocking ide, vagy oda, a bőr az
mégiscsak bőr marad, és ennek hatására előbányásztam a Bel Airt. Ez is megér egy
misét, nem csak Párizs.
Először is a kéttónusú, valójában az 57-es évjáratú autókra jellemző
kétszínű kárpitozás izgatott újból. Ezt az óceánkék fényezéshez illőn
elefántcsont-színű anyaggal keretezett sötétkék bőrbetétekből kellett
összehoznom. Ez pedig annyit jelentett, hogy csak előre festett bőröket használhatok,
mivel fehér szín házilag nem festhető. Ráadásul kéderrel szegélyezettek a
párnák, és még az alsó üléskeret is bőrözött, pontosabban megtévesztően
bőrhatású műbőr. Néhány kísérleti beszabás, és máris a kezemben volt a
megoldás. Hja, ennyit tesz az eltelt idő alatt szerzett kárpitos rutin.
Először a
keskeny üléskeretekre és a párnaoldalakra ragasztottam fel a nagyoltan kiszabott
darabokat. Széleiket a domború részekre hajtva jól lesimítottam, majd borotva élesre
fent szikével, kis ráhagyással körben levágtam a felesleges anyagot. Ragasztóként
most is a már bevált Pritt-sticket használtam. Az alakra szabott bőrszéleket alaposan
bekentem ragasztóval, és alig nedves lapos ecsettel egyengettem el a felesleges
ragasztómasszát. Ezután köröméllel, acélvonalzó élével megpróbáltam a
bőrszéleket az alapfelületre rögzíteni. Ez csak félig sikerült, de még így is
egészen szép domborulatok alakultak ki az élek mentén (1). Az üléspárnák fehér
borításának darabjai követték az eredeti szabást, és csak az ülés két oldalán
torpantam meg, mert nem tudtam dönteni, hogy végig beszabjam a széleket, vagy csak az
élen vágjam össze az egymáshoz érő széleket. Ez utóbbi mellett döntöttem, és a
bevágott bőrdarabokat még frissiben egymáshoz ragasztottam. Hiba volt, mert a vágott
széleken kissé lekopott a festék, és az illesztés vonala eléggé meglátszott. A
középső elválasztó kárpitrésznél már jobban ügyeltem a vágásra és az
illesztésre is, de nem lett sokkal jobb az eredmény. Az üléspárna fehér
kárpitkerete tehát fent volt, következhetett a két kék színű betét beszabása.
Ennek darabjait 1 mm-rel a névleges méretnél szélesebbre vágtam, mégpedig
alávágott élekkel (2). A műanyagot és a bőrdarabok hátoldalát is alaposan bekentem
ragasztóval, majd némi szikkadás után előbb az egyik, majd a másik sarokba illesztve
óvatosan az ülésre nyomkodtam a bőrdarab éleit. Ezután gyorsan előbb az egyik
hosszanti, majd a másik él mentén is fokozatosan lenyomkodtam a színes betét élét,
utána pedig lágyan eligazgatva a betétet, teljes felületével az ülésre simítottam.
Az eredmény már egy arasznyi távolságból is jó hatású volt.
Következtek az osztott háttámlák. Itt már méretre vágott bőrcsíkokkal kellett
dolgoznom, mert nagyon tagolt volt a felület, különösen a hátoldalon. De hogy a munka
ne legyen olyan egyszerű, elől a betétek sarka lekerekített volt. Előbb most is a
párnázat oldalsó borítását ragasztottam fel, majd kartonsablonra átmásoltam a
betétek kerek sarkainak a magasságát, és sugaruk középpontját. Kiszabtam az
oldalborítások közé illeszkedő fehér bőrdarabot, a helyére ragasztottam, majd az
éleket jól egymáshoz nyomkodtam. A karton sablon alapján kiválasztottam a betét
lekerekítésének megfelelő átmérőjű csövet (egy régi teleszkópantenna darabjai
közül), és élét kívülről élesre csiszoltam. E bőrlyukasztóval a
kartonsablonból kivágtam a lekerekítést adó korongokat, majd a bőrrel fedett
ülésre illesztése után a bőrt is átvágtam az alkalmi lyukasztóval (3). A kis
bőrkorongok kiemelése után acél vonalzó mentén érintőleges vonalban szikével
metszettem át a kilyukasztott bőrhuzatot. A többi egyenes kontúr átvágása után
már teljesen kiemelhettem a fehér kárpit felesleges középső részét. A háttámlák
kárpitozását két-két behúzott gomb is díszítette, ezért ezek helyét is
átjelöltem a kartonra, és csőlyukasztóval ki is vágtam a helyüket.
Ezt követően kék
bőrből kiszabtam a kellő nagyságú, 1 mm ráhagyást tartalmazó darabokat, és
lekerekített sarkaikat kissé ferdén tartott csőlyukasztóval vágtam alakra. A már
felragasztott bőrhuzat éleit és a közöttük levő felületet, valamint a kék
betétet alaposan bekentem ragasztóval, és a betétdarabokat előbb a sarkokba, majd az
egyenes élekhez igazítva, lesimítottam. Az egymás melletti éleket jól egymáshoz
nyomtam, és nedves ronggyal áttörlés közben eligazítottam a ráncokat, majd újból
lenyomkodtam az éleket. A betétbőrt hátul utólag acélvonalzó mentén vágtam
méretre, az élt pedig azonnal a fehér bőrdarabhoz nyomkodtam. Az eredmény egészen
jó lett, de az egyenes szélek kissé hullámosak lettek, mert a bőrök puhák voltak.
Következő lépés a kárpitgombok kialakítása volt. A kartonsablont a támlákra
szorítva, a lyukain át már könnyű volt a leragasztott bőrt csőlyukasztóval
átmetszeni. Az apró bőrpogácsák kiemelése után már csak a fehér bőrből
ugyanezen csőlyukasztóval kiszabott korongocskákat kellett a helyükre ragasztanom, és
máris készen volt a kék színű betétekkel díszített első ülés (4). Elég
tetszetős volt, ám az összeillesztett bőrszegélyek nem mindenhol lettek egyenesek,
ezt a hibát pedig csak kéderezéssel tudtam kijavítani.
A kéderezéshez az elefántcsont-színű bőrhöz hasonló tónusú gépselymet
használtam. A rövid fonalakat mindig áthúztam a ragasztórúd anyagán, majd a
kéderezés vonalába is ragasztót ecseteltem a bőrre. A ragasztós fonalat feszesen
tartva nyomtam a bőrfelületre, illetve az összeragasztott élű részekre. Ezáltal a
vékony cérnaszál elfedte a ragasztás sötétebb vonalát, és egyben ki is
egyenesítette az illesztési vonalakat. A bőrbetétek lekerekített sarkán ugyan kissé
nehéz jól beillesztve leragasztani a fonalat, de ez csak türelem és gyakorlás
kérdése. A hátsó ülés behúzása most már nem okozott különösebb problémát, a
helyezősablont ide is jól használhattam. Az eredmény jónak bizonyult, mi több
valóságos hatású is lett (5).
A művelet tehát nem nehéz, de a vastag bőr most is használhatatlan, hiába puha és
jól nyújtható, a szélei még alávágva sem ragaszthatók le tökéletesen. A
ragasztót viszont nem árt túladagolni a szélek közelében, mert így jobban ragad, a
préselés során kitüremkedő feleslege pedig nedves ronggyal letörölhető. A
kédercérnák azonban érzékenyek a nedvességre, könnyen elmozdulnak a helyükről a
nedves törlés hatására, ám kis idő elteltével visszanyomhatók a helyükre. A
bőrdarabok beszabásához csak "életveszélyesen" éles pengéjű kés
használható, amit beszabáskor lágy nyomással, vagy lassú húzással kell mozgatni.
Az élek egyenes szabását mindig az acélvonalzóval erősen lenyomott széle alá
vágva, ferdén tartott pengével kell elvégezni. Így könnyebb a borítóanyag széleit
domborúvá tenni, és a kéder is jobban fektethető le, a mélyedésekbe ecsetelt
ragasztó nagyobb felületen fogja körül. A párnázatot alkotó darabok vágott éleit
mindenképpen lefogatva kell leragasztani, hogy minél kevésbé látszódjon a festés
alatti lágy anyagrész. Így a legbonyolultabb formák is bőrbe öltöztethetők, ha
azok egyébként elég nagyok, a kárpitozó türelme pedig végtelen.
Ülésbevonat bőrrel
Az ember nyughatatlan fajta, gyakran olyasmibe is belevág, ami meghaladja a lehetőségeit. Az okosok ilyenkor követik Fahnestock kudarcszabályát, amely - ha nem ismerné valaki - imigyen szól: "Ha kudarcot vallasz, tüntesd el a nyomait, hogy próbálkoztál." Nos, modellezés közben néhány esetben így tettem, de a kudarcok tüskéi azért a körmöm alatt maradtak. Egészen addig, amíg újabb, és sikeres próbálkozásaim be nem gyógyították e kellemetlen kis önbecsülési sebeimet.
További érdekes cikkeinkről se maradsz le, ha követed az Ezermester Facebook oldalát, vagy előfizetsz a nyomtatott lapra, ahol folyamatosan újdonságokkal jelentkezünk!
A cikk eredeti változata az alábbi címen olvasható az Ezermesteren:
https://ezermester.hu/cikk-1947/ulesbevonat_borrel