Először is legyünk tisztában azzal, hogy lakásunk falai, valamint a padlózat és
a födém milyen építőanyagból készült. A falak lehetnek könnyű-, és
normálbetonból. A könnyűbetont a cementhez adott könnyű adalékanyagokból (habkő,
styropor stb.) készítik, és a rögzítés szempontjából lényegesen kevésbé
terhelhető, mint a normál kavicsbeton. Az építőanyagok másik nagy csoportja a
tömör és a porózus szerkezetű falazóanyagok. Ezen belül a tömör szerkezű anyag
is lehet tömör és üreges kialakítású (1), ugyanígy a porózus szerkezetű is (2).
Végül külön csoportot képeznek a különböző lapanyagok; gipszkarton, faforgács,
pozdorja és más alapanyagú lemezek. Bármilyen rögzítési feladatnál legelőször is
állapítsuk meg, hogy a fentiek közül melyik építőanyaggal állunk szemben, illetve
melyik csoporthoz van legközelebb a szóban forgó építőanyag.
Annál is
inkább, mert a fal fúrási technikája is alapvetően az alapanyagtól függ. Anélkül,
hogy ebbe túlságosan belemélyednénk elmondható, hogy szinte valamennyi falazatfélét
lehet keményfémlapkás csigafúróval fúrni, a legtöbbet pedig nem is szabad mással.
A normál beton fúrásakor feltétlenül kapcsoljuk be az ütvefúró, vagy
kalapácsfúró fokozatot, mert e nélkül nem fogunk eredményt elérni, más anyagoknál
előbb ütvefúrás nélkül próbálkozzunk, és csak szükség esetén kapcsoljuk be az
ütőművet. Falazatokban általában ne fúrjunk nagy fordulatszámmal. A
rögzítéstechnikában általában fontos a megfelelő furatmélység behatárolása is,
ezért lehetőleg olyan fúrót használjunk, amelynél erre lehetőség van.
A rögzítéstechnika alapeleme a dübel (más néven tipli), amelyet szinte
kimeríthetetlen variációban gyártanak a világon, működési mechanizmusa azonban
lényegében három hatásmódra vezethető vissza. A legáltalánosabb a súrlódásos
zárás (3), amikor a dübelt valamilyen módon, a furaton belül, szétfeszítjük,
külső palástfelülete nagy erővel a furatfalhoz szorul, és a súrlódás
megakadályozza a dübel elmozdulását.
A
következő működési elv a formazárás (4), amikor a dübel alakja, formája a furat
alakjához idomul, így akadályozva meg az elmozdulást. Végül a harmadik, az ún.
anyagzárás, ami lényegében a dübel beragasztását jelenti a furatba (5).
Természetesen a három rögzítési elv bármilyen kombinációját is létre lehet
hozni, ami tovább növeli a kötés szilárdságát.
A rögzítéstechnikai kutatólaboratóriumokban a különböző dübelfajtákat úgy
tesztelik, hogy túlterheléssel tönkreteszik. Eközben vizsgálják, hogy a
tönkremenetel miként következik be, és ezekből az információkból állapítják meg
később a dübel használhatóságát, biztonságos terhelhetőségét. A jellemző
tönkremeneteli módokból mi is sokat tanulhatunk, a rögzítés olyan gyenge pontjait
világíthatják meg, amire nem is gondolunk.
Az első az alapanyag kiszakadás, ami a túl nagy terheléstől, az alapanyag túl kicsi
szilárdságától, vagy a túl kicsi rögzítési mélységtől következhet be (6).
Ugyancsak veszélyes az alapanyag hasadása, törése (7). Ez létrejöhet attól, hogy az
építőelem geometriai méretei viszonylag kicsik, vagy a szél-és tengelytávolságok
kisebbek a szükségesnél (a dübelek túl közel vannak az anyag széléhez vagy
egymáshoz), de attól is, ha a dübel terpesztőereje túlságosan nagy.
Talán a
dübelkihúzás a legközismertebb jelenség, amikor helytelen szerelés, vagy
túlságosan nagy terhelés hatására a dübel egyszerűen kijön a falból (8). Végül
létrejöhet az ún. dübelszakadás, amikor a dübel vagy a csavar anyagának
szilárdsága kevés a terheléshez képest (9).
A dübeles rögzítésnél mindenkor számolnunk kell a betonban keletkező repedésekkel.
Ha egy betonlapot egyik irányból terhelés ér (10), az bármilyen kis mértékben is,
de kihajlik, az egyik felszíne húzott, a másik nyomott zónává válik. A rideg anyag
a húzást nem viseli el, így ott szabad szemmel sokszor nem is látható repedések
keletkeznek. A rögzítésnél mindig figyelemmel kell lennünk arra, hogy a dübel nem
kerül e repedéses húzott zónába, mert ilyen helyen a legtöbb rögzítődübel nem
alkalmazható. Természetesen erre a feladatra is megvannak a megfelelő dübelek, és a
gyártók jelölik is, hogy melyik alkalmazható, melyik típus nem alkalmazható a beton
húzott zónájában.
Otthoni gyakorlatban a legáltalánosabban használható dübelek a különböző műanyag
dübelek. A jó minőségű műanyag dübelek (11) poliamidból (nylonból) készülnek,
igen nagy szilárdságúak, jól terhelhetők, nehezen éghetők, nem korrodálnak, így
igen alkalmasak erre a feladatra. Fel kell azonban hívnunk a figyelmet arra, hogy a
piacon igen sok gyenge minőségű, nehezen ellenőrizhető alapanyagú műanyag dübel is
forgalomban van. Ezeknek gyakran a formai kialakítása is primitív, a furatban forogni
kezdenek befeszülés helyett, vagy a csavar menete hamar elnyírja a dübel anyagát, és
a kötés megbízhatatlanná válik. Ebben a kérdésben mindenképpen óvatosságra és a
biztonságra intjük olvasóinkat, hiszen egy pár forintos rögzítődübelen nem
érdemes spórolni akkor, amikor emberélet, vagy a dübelnél sokkal nagyobb érték
múlik a biztonságos rögzítésen. Nem érdemes tehát csak ismert, megbízható
gyártó dübelét vásárolni.
A nylon
dübelek alapesetben súrlódással, befeszüléssel rögzítenek (12). A furatmélység
mindig egy csavarátmérőnyivel nagyobb legyen, mint a dübel hasznos hosszúsága, hogy
a csavar (lehetőleg faforgács-csavar) vége behajtás után túlnyúljon a dübel
végén (13), és a terpesztés feszítő ereje mindenhol egyenletesen létrejöjjön. Egy
normál nylon dübel tömör anyagokban, különösen betonban, hihetetlenül nagy
terheléseket képes elviselni, így a legáltalánosabb rögzítési feladatokhoz
tökéletesen alkalmas.
Kissé más a helyzet, ha üreges szerkezetű építőanyaggal van dolgunk, amelynél a
dübel terpesztése sokkal bizonytalanabb, hiszen nem látjuk, hol feszül a furat
falának, és hol csak a levegőnek. Kisebb terheléseknél ez nem okoz gondot, elegendő
az a súrlódás, ami a tényleges befeszülésnél létrejön. Nagyobb terhelésekhez
viszont a formazáró, vagy a súrlódással és formazárással egyaránt rögzítő
dübeleket kell alkalmaznunk. Ilyen, pl. a legkorszerűbb SX dübel, amely az
építőanyag üreges részénél annyira kihasasodik, hogy ott létrejön a formazáró
rögzítés, másutt viszont a súrlódás rögzít (14).
Nem kell pontosan ismernünk az üreges építőanyag cellafelépítését az univerzális
dübelek (15) alkalmazásakor sem. Ha a dübel tömör anyagrészbe kerül, akkor
súrlódással rögzít, egy üreges részben, vagy lemezes szerkezetű fal hátoldalán a
csavar szárnyszerűen szétnyitja a dübelt, és létrejön a tökéletes formazárás
(16). Hasonlóan viselkedik az ún. alrounddübel is (17).
Mindezek persze csak a műanyag dübelek rögzítési elvét szemléltetik. Ezeken az
elveken a gyakorlati feladatoknak megfelelően igen sokféle dübelt fejlesztettek ki. Nem
csak méretükben, hanem szárrészük kialakításában, a hozzá használt csavarok
sokféleségében is különböznek egymástól, így más dübelt kell használnunk, ha
távtartásos, légréses rögzítést (18), szigetelőanyagon keresztüli rögzítést
(19), speciális mélységbeállító rögzítést (20) vagy éppen valamilyen szaniter
tárgy rögzítését (21) kívánjuk megvalósítani.
Két
különleges, elsősorban kialakításában eltérő műanyag dübelt azért még
bemutatunk, bár a rögzítés elvében ezek sem térnek el az előzőektől. Az egyik az
ún. lamellás dübel (22). A dübelbe behatoló csavar belülről feszíti a dübel
lamelláit, amelyek tömör anyagrésznél nekifeszülnek a furatfalnak, üreges résznél
viszont kinyílnak, és alakzárással rögzítenek (23). Kiválóan alkalmazható a
lamellás dübel kevésbé szilárd, sőt még porózus anyagokhoz is. Itt ugyanis a
lamellák belenyomódnak a furatfalba, így az alakzáró és a súrlódásos rögzítés
kombinációját hozzák létre. A lamellás dübelek igen univerzálisak, szinte
bármilyen építőanyaghoz használhatók.
A porózus szerkezetű gázbetonhoz speciális dübelt (24) fejlesztettek ki. Ezt
hasonlóan kell használnunk, mint egy önmetsző lemezcsavart vagy faforgács-csavart,
vagyis először egy kisebb átmérőjű furatot kell készíteni a számára, majd a
furatba bele kell kalapálnunk a gázbeton dübelt. A nagy menetemelkedésű csavarrész
egyszerűen beleforog a furatba, menetet vágva magának a furatfalba. A rögzítőcsavar
behajtása után a dübel még terpeszt is, így létrejön a kombinált - súrlódásos
és alakzárásos - rögzítés (25).
A dübeles rögzítéstechnika külön kategóriáját képezik a nagyszilárdságú
acéldübelek. Kétségtelen tény, hogy ezeket a rögzítési eljárásokat már nagyobb
részt az építőipar, a nagyipar alkalmazza, de azért a háztartásban is gyakran
találkozhatunk velük, amikor komoly, nagy terhelések rögzítésére,
felfüggesztésére van szükségünk. A későbbiekben látható rögzítési elvből
adódóan a nagyszilárdságú acéldübelek csak normál beton és tömör szerkezetű
terméskövek estében alkalmazhatók, mert maga a dübel károsítaná az építőanyagot
anélkül, hogy a terhelhetőség növekedne, hiszen ezekben az esetekben nem a
rögzítődübel, hanem maga az építőanyag a kötés gyenge láncszeme. Azt viszont nem
lehet mondani, hogy betonnal vagy terméskővel a magánházaknál, lakásoknál ritkán
találkoznánk, így a nagyszilárdságú rögzítéseket nagy vonalakban ugyancsak
érdemes ismernünk.
Az
acéldübelek rögzítési elve majdnem minden esetben elsősorban az alakzárás és
kisebb mértékben a súrlódás. Az acéldübel végébe mindig egy feszítőék van
beépítve, amely a szerelés folyamán igen nagy erővel szétfeszíti a dübel végét,
annyira, hogy az a furat falát is deformálja, kitágítja. Az ékkel szétfeszített
dübelvég azután már többé nem húzható ki a furatból. Az ék szétfeszítésére
általában két mód van. Az egyiknél az acéldübelt rákalapáljuk az ékre, amely a
furat végén felütközik (26). Ebből adódóan természetesen ezeknél a dübeleknél
fontos az előírt furatmélység betartása. Az acéldübelek másik csoportjánál a
kalapácsot csak arra használjuk, hogy a dübelt enyhén beütögessük a furatba.
Ezeknél az ék tulajdonképpen egy csavaranya, amelyet a forgatott csavarszár a
rögzítés folyamán belehúz a dübelbe, és a csavarerő feszíti szét azt (27). A
működési elvből adódóan ez a rögzítési rendszer nem érzékeny a pontos
furatmélységre, egy hosszabb furat bármelyik szakaszán befeszíthető.
A feszítődübelek alkalmazásánál mindig számolnunk kell két hatással. Az egyik,
hogy a beékelt acéldübel roncsolás nélkül többé nem húzható ki a falból, de ez
rendszerint nem jelent nagy problémát, mert a dübel metrikus menetére bármilyen
tárgy felcsavarozható. A veszélyesebb hatás inkább a nagy feszítőerőben rejlik,
ami igen könnyen szétrepesztheti az építőanyagot. Ezeknél a dübeleknél tehát
fokozottan figyelni kell arra, hogy az építőanyag szélétől és a dübelek
egymástól megfelelő - a gyártó által megadott - távolságban legyenek.
A nagy feszítőerő csökkentésére fejlesztették ki az ún. Zykon-dübeleket (28).
Ennek a "trükkje" tulajdonképpen nem is a dübelben, hanem a számára
készített furatban van. A speciális Zykonfúróval befúrunk egy meghatározott
mélységig, amikor is a fúrószáron lévő talprész felütközik a falon. Ezután az
egész fúrógépet óvatosan forgatni kezdjük a talprész körül, és a fúró élesre
köszörült oldalélével a furatot fordított kúposan kitágítjuk. A Zykon-dübelt
ebbe a kúpos furatba helyezzük bele, majd az ékre rákalapálva a végét a furat
belsejében szétnyitjuk (29). A dübel számára azonban az ún. terpesztőzónát előre
kifúrtuk, így közel sem keletkeznek akkora feszültségek, mint a
feszítődübeleknél. Ennek előnye többek között, hogy az építőanyag nem
károsodik (repedezik), az anyag széléhez jóval közelebb is alkalmazható, vagy hogy a
korábban már említett húzott, repedéses betonzónában is rögzíthetünk a
Zykon-dübellel (pl. nehéz csillár a mennyezeten).
A nagyszilárdságú rögzítésekhez tartoznak a különböző ragasztott dübelek is.
Ezek nagy előnye többek között ugyancsak a kis feszítőerő, a nagy terhelhetőség,
sőt egyes típusok a beton húzott zónájában is alkalmazhatók. A ragasztott
dübelekről részletesebben csak azért nem írunk most, mert az Ezermester januári
lapszámában elég részletesen bemutattuk őket.
Az eddigiek egy általános áttekintéshez remélhetőleg elegendőek. A kritikusabb
esetekben mindenképpen ajánljuk olvasóink figyelmébe a nagyobb rögzítéstechnikai
centrumokat és azok szakértőit, és még inkább a nagyobb gyártók (pl. a fischer)
szakembereit, részletes katalógusait. E katalógusokból szinte minden rögzítési
feladathoz kiválaszthatjuk a legoptimálisabb rögzítődübelt, megtalálhatjuk a
legkülönbözőbb építési és lakberendezési munkákhoz a speciálisan arra
kifejlesztett megoldást.
Rögzítéstechnika a háztartásban
A rögzítéstechnika az a tudomány, amellyel mindenki találkozott már, akinek háza, lakása, nyaralója van. Legfeljebb nem ilyen tudományosan nevezte azt a feladatot, amikor egy kép, egy óra számára csavart rögzített a falba, felerősítette a szappantartót, a törülközőtartót, sőt talán a villanybojlert is, netán lambériázni próbálta az étkezőt. A cél mindig ugyanaz, a rögzítés, de a megoldásra igen sok lehetőség közül válogathatunk, és ezek között csak kevés a megfelelő. Az optimális rögzítési mód kiválasztásakor mérlegelnünk kell, hogy milyen építőanyagra rögzítünk, mekkora, és milyen irányú a terhelés, milyen egyéb elvárásaink vannak a rögzítőelemmel kapcsolatban. A következőkben ebben szeretnénk egy kis "rendet rakni".
További érdekes cikkeinkről se maradsz le, ha követed az Ezermester Facebook oldalát, vagy előfizetsz a nyomtatott lapra, ahol folyamatosan újdonságokkal jelentkezünk!
A cikk eredeti változata az alábbi címen olvasható az Ezermesteren:
https://ezermester.hu/cikk-1981/Rogzitestechnika_a_haztartasban