Vízóra burokban

A vízórák általában a vezetékszakasz azon helyeire kerültek, ahol utólagos beszerelésük a legegyszerűbben volt megoldható. Ezért a legtöbbjüket általában a csaptelepek elé, pontosabban közvetlenül a szakaszoló csapok mögé, falon kívül, különféle menetes csőidomokat használva szerelték fel a mesterek (1). Ezért nem esztétikusak, és elrejtésük sem mondható könnyű feladatnak. Ehhez ugyanis olyan burkolat kell, amely szükség esetén - vízszivárgás, csőrepedés, vagy csapjavítás - gyorsan leemelhető, és a szakaszolócsap elzárásával gyorsan lezárható az adott csőszakasz. Az óráról pedig a vízfogyasztás a burkolat leemelése nélkül is leolvasható. Egy csempézett felületű doboz, amely elrejti a csőkötéseket, és a mérőóra átlátszó buráját is látni hagyja, már kielégítő megoldásnak mondható. Végső megoldást azonban a közvetlen helyi adottságok meghatározó módon befolyásolhatják, ezért többnyire egyedi méretezésű burkolatokat kell kialakítanunk a saját otthonunkban. A bemutatott burkolatok minták, méreteik ennek megfelelően változhatnak.
Először is azt kell eldöntenünk, hogy a leendő burkolat belső méretei mekkorák legyenek. Mivel a csőkötéseket általában nehéz megmozdítani, s nem is nagyon ajánlott, a szerelvényt egyszerű dobozokkal célszerű lefedni. Arra azonban ügyeljünk, hogy a helyigényüket a lehető legszűkebbre válasszuk, hogy a burkolat ne legyen túl ormótlan. A vízóra átmérője és a szakaszolócsap magassága meghatározó, ezért elsődlegesen ezek helyigényéhez kell igazodnunk (2). A téglatest forma egyszerűen kialakítható, ezért lehetőleg ezt alkalmazzuk, mert a módosítások jelentősen megnehezíthetik a munkánkat. Célszerű egy mérethelyes, háromnézetű vázlatot készíteni a szerelvényről, a leendő burkolatról is, hogy utána már ne érhessen bennünket meglepetés a méreteket illetően.
Elegáns megoldás, ha épületgépészeti csatornából alakítjuk ki a burkolatot, ám ez csak akkor lehetséges, ha az óra mellett nincs vezeték (3), mert akkor a 100 mm széles és 60 mm magas csatorna elem szűk lenne a szerelvény lefedéséhez. E megoldás további hátránya, hogy a 2 m hosszú PVC csatornaelemek drágák, e mellett jelentős mennyiségű anyag is a nyakunkon marad. Ha viszont több helyre is alkalmazhatunk ilyen burkolatot, akkor érdemes ezt a megoldást választanunk. Az ilyen vízóraburkolatoknál ugyanis csak a vezetékek fészkét kell kivágnunk a falra kerülő és méretre vágott csatornaaljból, és ezt követően a darabot kétoldalas ragasztószalaggal máris a csempére rögzíthetjük.
A ráhagyással leszabott takarócsatorna fedőlapjába ezt követően marjunk a vízóra fedeléhez igazodó nyílást. A 65 mm-es órafedélhez tartozó kör alakú nyílás közel kerül a szélekhez, ezért megfontoltan alakítsuk ki, és a fedelet csak ezt követően, a helyére illesztve, hosszát pontosan bejelölve vágjuk méretre. Az elzáró csap gombja általában nem fér el a burkolat alatt, így ennek is megfelelő méretű nyílást kell vágnunk a fedélbe. A burkolat végzáró elemeiként a fedélből levágott darabját használjuk, s ezeket ragasszuk az U-idomba. Az épületgépészeti csatorna tehát e célra is használható, de csak ideálisan szerelt vezeték esetén, és jelentős maradékkal számolva.
Vannak szerencsétlenebb módon felszerelt vízórák, amelyeknél az előbbi burkolat nem kivitelezhető. Ilyen esetekben munkaigényesebb tokot kell készítenünk. Alapja egy 10 mm-es MDF lapokból összeerősített keret, amelyet a tetejére ragasztott 3-5 mm-es farostlemez fed le alapburkolatként.
A munkát tehát a keret összeállításával kezdjük el. Belső méreteit úgy határozzuk meg, hogy leemeléskor ne ütközzön sehol a csőszerelvénybe (4). Következő lépésben farostlemezből szabjuk ki a fedőlapot, és ragasszuk a keretre. Ha festett falra kerül a takaró burkolat, akkor a sima-, ha csempelapokkal lesz borítva, akkor a szitás oldalával ragasszuk majd a keretre.
A fedőlapba a vízóra fedelénél 2 mm-rel nagyobb szabályos kör alakú nyílást kell vágnunk. Pontos helyét az ideiglenesen falra szorított doboz elhúzott fedőlapján, az óra középpontjának meghosszabbított vonala és ugyanennek a doboz élétől mért távolsága alapján határozzuk meg. A szükséges nyílást lyukfűrészgéppel vágjuk ki. A ragasztásokhoz célszerű diszperziós faragasztót használni. A doboz éleit ezt követően síkban csiszoljuk össze.
Ha a doboz kerámialap burkolatot kap, akkor az élek lekerekítettségét műanyag csempeszegélyekből leszabott darabokkal adhatjuk meg. Először vágjunk le a doboz oldalmagasságával azonos darabokat. A szegélyek rögzítéséhez ragasztópisztolyt használjunk, és az alóluk kitüremlő ragasztót azonnal simítsuk le. Először a két keskeny homloklapot ragasszuk fel a dobozra, majd oldaléleikre ragasszuk fel a sarok lekerekítését adó műanyag szegélyeket. Az oldalburkolatot alkotó darabok vágott élét csiszolással koptassuk egyenesre és simára, majd mindegyiket ragasszuk a doboz oldalára.
Itt említjük meg, hogy a csempeburkolat fugáit érdemes a dobozon is "folytonossá tenni", így az utólagos burkolódoboz jobban belesimul a környezetébe. Ez esetenként több pontos lapvágást és a lapok élcsiszolását igényli, de a darabolás kerekes csempevágóval nem jelent különösebb nehézséget, a csiszolás pedig nem okoz jelentős pluszmunkát. A megfelelő méretűre vágott kerámialapok vágott élét mindenkor sík lapra ragasztott durva csiszolóvászonnal koptassuk egyenesre (5), élüket alul ferde szögben kissé csiszoljuk "alá".
A kerámialapokat előbb a doboz rövidebb oldalaira, a szegélyidomok közé ragasszuk fel. A ragasztó vékonyágyazású csemperagasztó legyen, amit fogazott simítólappal egyenletesen kenjünk fel az alapra, és ebbe nyomjuk bele erősen a csempedarabot. Ezután a két hosszabb oldal csempelapjait is szabjuk méretre, és hasonló módon, ragasztóba ágyazva rögzítsük a helyükre. Vigyázzunk, e felületeken a műanyagszegélynél csak alig vastagabban kell a ragasztót felsimítanunk. Ha viszont a szegélyeknek 2 mm mély aljazást vésünk az alapburkolatba, akkor a lapokat ragasztópisztollyal is szilárdan rögzíthetjük (6). Ez esetben előbb átlósan kinyomott ragasztóba nyomjuk bele őket, majd az oldalaik mellé nyomott ragasztóval töltsük ki az élek mentén levő hézagokat.
Következhet a felső burkolat csempézése. Ezt megelőzően erre a lapra előbb ragasszunk gérbe vágott szegélyidomot, amit ragasztópisztollyal erősítsünk a farostlemezre. E szegélydarabokat is célszerű aljazásba ragasztani, és akkor a csempelapokat itt is ragasztópisztolyt használva gyorsan rögzíthetjük. Szabjuk tehát méretre a kerámialapokat, majd a dobozról jelöljük át a vízóra nyílását. A lyukat csempemaróval marjuk ki a kerámialapokból (7), és csak ezt követően ragasszuk a szegély élei közé.
A lyuk élét csiszolóvászonnal, vagy fúrógépbe fogott csapos köszörűkővel igazítsuk szabályosan kör alakúra (8), és ha szükséges, marjuk ki a flexibilis bekötőcső csatlakoztatásához szükséges nyílást is. (A mintaburkolat vége azért csapott, mert túlságosan otrombán hatott volna a mosdó alatt testes méretei miatt.) A felragasztott csempelapok hézagait fugázóanyaggal tüntessük el. A kész dobozt két, a falburkolatra csavarozott léc fogja, amelyek egyben a pontos helyét is meghatározzák, és szoros illesztésük miatt a szerelvényt rejtő dobozt is kellően rögzítik (9).
Mint már említettük szinte nincsen két egyforma helyzet, ám ha az elrejtendő szerelvény ún. belső sarokhoz közel van, akkor az egyik oldallapját a fallal helyettesíthetjük. Így akár kis polcként is funkcionálhat. Csempével csak akkor szükséges burkolni a dobozokat, ha az alapfelület is csempézett. Festett falnál erre nincs szükség, a dobozt glettelés után az azonos színű falfestékkel többször átkenve, nem lesz túl szembetűnő, és jótékonyan eltakarja a csupasz csőszerelvényt.