Kicsit késői ebédhez betérve alaposan feltankolok. Egy tál étel is bőségesen elég lenne, de nem tudok ellenállni, hogy a nagy adag rántott hús mellé még édes tésztát is kérjek, majd keresek egy üres asztalt, ahol lehetőleg még a szomszéd asztal is üres.
Ekkor belép egy másik vendég is. Ruhatárát magán hordja, a zárt térben sem veszi le sapkáját, borotválatlan, mosdatlan. Sajnos magán hordja a bélyeget: HAJLÉKTALAN. Két asztallal arrébb leül, nem csinál semmit, nem megy oda egyik pulthoz sem. Vár.
Lelkiismeretem erősen toporzékol; én itt zabálok, sokkal többet, mint kéne, meg amennyi egészséges, ez a szerencsétlen meg valószínűleg éhes, talán éhezik. Oda kéne menni hozzá, és megkérdezni, hogy enne-e valamit. A kérdés természetesen ostoba; mi a fenének jönne ide, ha nem lenne éhes. Esetleg kicsit felmelegedni? De olyan ciki odamenni! Gátlásaim vannak, meg egy kicsit félek is. Hátha elküld a francba. Inkább nem megyek, marad a lelkiismeret-furdalás!
Aztán egy középkorú hölgy megoldja a helyzetet. Különösebb előkészület nélkül gusztusos adag pörköltet tesz le az asztalára. Nem szól, nem kérdez, csak jó étvágyat kíván, és már megy is. Egyszerre vagyok hálás, hogy valaki megoldotta helyettem a helyzetet, és marad a lelkifurdalásom is, mert nem én voltam a megoldó.
Emberünk gyors ütemben, mohón eszik. Most már biztos, hogy nagyon éhes volt! Eljut a pörkölt feléig, de ekkor abbahagyja az evést, megáll. Egy hosszú percet vár, nézi a fél adag pörköltet, majd feláll, és elindul a tálcával. Az kizárt, hogy hirtelen jól lakott volna, hiszen eddig olyan intenzíven evett. Kicsit utána fordulok, és nézem hová megy. A nagy étkezőtér másik végében felfedezem a célpontot. Ő is HAJLÉKTALAN, őrá is rá van írva; sapka, teljes mosatlan ruhatára rajta, borotválatlan, ápolatlan. Nem valószínű, hogy ismerik egymást, nem is próbáltak egymás közelében ülni.
Emberünk leteszi a tálcát a fél adag pörkölttel, mormog valami, majd megfordul és kibilleg az étteremből.