Öntözőrendszerek a házikertekben

Egy átlagosan csapadékszegény nyáron havonta 130-150 milliméter vízpótlás szükséges ahhoz, hogy „ne a szomszéd kertje legyen zöldebb”. Ez napi 4-5 millimétert jelent. Ha egy kisebb, 22x22 méteres területre vetítjük mindezt (azaz kb. 500 m2-re), akkor az két köbméter vizet jelent naponta, ami tömlővel kilocsolva kétórányi időt vesz igénybe. Az így kijuttatott vízmennyiség egyenletes eloszlását is biztosítanunk kell, ami a locsolócsöves módszerrel hagy némi kívánnivalót maga után. Az időt és vízmegtakarítást figyelembe véve már nem is tűnik olyan drágának egy telepített öntözőrendszer kiépítése.
Először el kell döntenünk, mi legyen az öntözéshez használt vízforrás. Legjobb az esővíz, ám abból szinte lehetetlen eleget gyűjteni. Ha egy folyó, vagy patak folyik a kert szélén, annak a vize is kiváló öntözésre, csak ez sajnos elég kevés kertnek a tartozéka. Marad tehát a fúrt kút, vagy a vezetékes víz. Előbbiből érdemes vízmintát venni és bevizsgáltatni. A kemény vízből a levelekre rakódó vízkő előbb elcsúfítja a növényeinket, később pedig akár el is pusztíthatja, hiszen a lerakódó foltok gátolják a Nap fényenergiájának a hasznosítását. A vezetékes víz általában klóros (bár ez ilyen mennyiségben szerencsére ritkán okoz gondot) és drága is.
Az öntözési tervet a víznyomás és a választott szórófejek számának és szórásképének figyelembevételével kell elkészíteni. Úgy, hogy mindenhova jusson víz, de az átfedésekből (ahova több szórófej is öntöz) a lehető legkevesebb legyen. Már az elején döntsük el, hogy milyen téliesítési módot választunk. Lehet egy csap beiktatásával is vízteleníteni a rendszert, amit kompresszoros kifújással is kombinálhatunk.

Az öntözőrendszer elemei

A gyep öntözését a földbe beásott vezetékekkel, és a talajból csak működés közben kiemelkedő szórófejekkel oldhatjuk meg. Az öntözőrendszer fővonalaihoz kemény polietilén (KPE) csöveket használjunk. Méretezésük külső átmérőt jelöl, tehát a 25 mm-s az a 3/4’’ colos. A földbe lefektetett KPE csövekre a szórófejeket nem közvetlenül, hanem lágy polietilén (LPE) csövek közbeiktatásával szereljük. Ezeket speciális fittingekkel kapcsolhatjuk össze, egy dologra azonban vigyázzunk: az öntözőrendszer alkatrészeinek illesztésekor ne használjuk kócot tömítésként, csak teflonszalagot.
Az LPE csövek közbeiktatása azért szükséges, mert a szórófej nem látszik majd a fűben, így ha valaki rálép, a puha talajon könnyen kitörhetné azt a fővezetékből. A lágy cső ezt akadályozza meg, hiszen terhelés esetén elmozdulási lehetőséget biztosít a szórófejnek. Hogy az egyszerűség kedvéért miért nem lehet akkor a fővezetéket is lágy polietiléncsövekkel megoldani? Mert ezek a talaj súlya alatt idővel összenyomódnának, ami gátolná a víz áramlását.
Gyepöntözéshez két szórófej-típus közül választhatunk. Egyik változat a statikus szórásképű spray-típus, ami folyamatosan juttatja a vizet a szórásképét alkotó kör, vagy körcikk minden pontjára. A kicsit drágább hidromotorral hajtott forgó szórófejek pedig jobbra-balra forognak a beállítás szerinti két végpont között. Mindkettőnek vannak kiemelkedő, és nem kiemelkedő változataik is. Előbbiek esztétikusabbak, hiszen rejtve vannak a föld alatt, amikor nem megy az öntözés. A nem kiemelkedők folyamatosan látszanak, ám bizonyos terepakadályok esetén csak ezeket használhatjuk.
A statikus szórásképű készülékek 1-5 méter sugarú kört képesek beöntözni, a hidromotorosok között vannak 5-9, 7-16, sőt 15-32 méteres sugarú változtok is, bár utóbbihoz már jelentős víznyomás szükséges. A szórófejek szórási távolságát a lehetséges tartományon belül különböző fúvókák cseréjével érhetjük el.

További alkatrészek

Érdemes visszacsapó szelepet építenünk a szivattyú utáni szakaszba, így vízhiány esetén a sáros víz nem folyik vissza a rendszerbe. Nagyobb területekre épített hálózatoknál – mivel az adott nyomásérték miatt lehetetlen az egész területet egyszerre öntözni – többkörösre kell készíteni a rendszert. Ekkor egyszerre csak annyi szórófej üzemel, amennyit elegendő nyomással tud működtetni a szivattyú. Ilyen esetben egy vezérlőt kell beiktatni, ami egymás után kapcsolja ki, illetve be a soron következő köröket. Bár ezt csapokkal mi is szabályozhatjuk, ebben az esetben azonban nem hagyhatjuk magára működés közben az öntözőrendszerünket.
Egy igazán modern rendszernek ma már alapvető tartozéka az esőkapcsoló. Ennek feladata, hogy ha természetes csapadék esik, akkor szüneteltesse az öntözést. Az érzékelőt olyan helyre szereljük fel, ahol az eső éri, de az öntözővíz nem.
A cserjék, virágágyások öntözésére a szórófejek helyett csepegtető-csöveket fektessünk a talajra. A gyepeknél használt szórófejek itt nem hatékonyak a növények okozta „terepakadályok” miatt.
A csepegtetőcsövekben labirintusszerűen kialakított nyomáscsökkentők vannak. Ezeknek köszönhetően nem spriccelnek, csak lassan, 1-4 liter/óra mennyiségben csepeg ki a lyukakon a víz. A csepegtetőcsövek elé építsünk be külön nyomáscsökkentőt, és úgy helyezzük ezeket a talajfelszínre, hogy viszonylag egyenletesen kapják a növények a vizet. A csepegtetőcsövet nem szabad beásni a földbe, mert eldugul.
Érdemes még megemlíteni a törpe esőztető készülékeket, amelyeket leginkább sziklakertek öntözésére használnak. Ezeket 50-100 centiméter magas pálcákra kell szerelni. Ebből a magasságból a zegzugos kövek között megbúvó növényeket is ellátják vízzel. Hatósugaruk 50-250 centiméteres. Hátrányuk, hogy mindig láthatók ezért természetellenesen hatnak.
A sziklakertek öntözése egyébként is elég problematikus. A földbe rejtett, és onnan kiemelkedő szerkezetek nem használhatók a szintkülönbségek miatt, és a szórófej közelében levő kövek és növények is elállnák a vízsugár útját. Kézi, slagos öntözéskor fennáll a veszélye (főleg frissen ültetett területen), hogy a víz lehordja a talajt a dombokról. A törpe esőztetőkkel ez nem fordul elő az optimális porlasztás miatt, de ezek nem esztétikusak. Már csak emiatt is célszerű szárazságtűrő fajokat ültetni a sziklakertbe.