Minden hobbimból hivatás lett

Élt egy kisfiú Gagybátorban, hat gyerek között legkisebbként, aki gépészkovács apjától mindent ellesett, amit csak lehetett. Gépészmérnök akart lenni, ezért az elemi iskolából a miskolci, majd a sárospataki gimnáziumba vitt az út. Tizenöt éves korában – amikor megalakult a Népi Kollégiumok Szövetsége (NÉKOSZ) – a Miskolci Népi Kollégium egyik alapító tagjaként belekerült a meginduló népművészeti áramlatba. Tánccsoportba járt, önmaga készítette kis furulyájával pedig első helyezést ért el az Országos Centenáriumi Versenyen, az összes hangszeres versenyző között. 1951-et írtak, amikor egy meghallgatáson különösen tehetségesnek találtatott, így a miskolci kultúrcsoport táncosából egy csapásra az Állami Népi Együttes hivatásos táncosa és hangszeres szólistája lett. Rövid időn belül a népzenei élet egyik meghatározó alakja vált belőle. Megalkotott egy új fogásrendszerű furulyát, amelyen azóta a világ sok millió gyermeke tanulta meg Kodály csodálatos dallamait játszani. Vendéglátónk a Béres-furulya atyja: Béres János.

– Tanár úr, az első furulyái a falu melletti erdőszélen születtek. Hogyan tudott az akkori kisfiú szerszámok nélkül hangszert készíteni?
– Nyári vakációimat otthon töltöttem, jártam az erdőt-mezőt. Rengeteg bodza volt a község határában, amiből viszonylag könnyű furulyát csinálni. Bicska, vaspálca, tűzszerszám: ezekre volt szükségem. Az ember kiválaszt a bodzabokorból egy megfelelő hosszúságú, egyenes darabot, levágja, szépen megfaragja. A bodzaág puha belét egy vaspálcával kinyomja. Rak egy kis tüzet, és a megforrósított vaspálcával a bodzaág belső oldalát kiégeti. Ezzel belül egy csontkemény réteg keletkezik a csőben, ami megakadályozza, hogy a későbbiekben a furulya magába szívja a nedvességet. Bicskával nagyon szépen ki lehet faragni a sípélt, aztán dugó is kerül bele fából. A befúvónyílás lehasítása következik, hogy a sípél felé egyenes útja legyen a levegőnek. Ez a cső szerencsés esetben már jól szól, kitűnően váltja a felhangokat, az oktávot, a kvintet.
Ekkor következhet a hat lyuk kialakítása. Fúrógép nem lévén a helyüket bicskával szépen kijelöltem, a feltüzesített pálcával pedig addig égettem-tágítottam, amíg megfelelő hangot nem adott. Ehhez bizony nagyon nagy gyakorlat kell, sok-sok furulyát csináltam, mire már szemre is meg tudtam mondani, hogy hova kell fúrni. Na de hát időm volt rá.
– Később, már az Állami Népi Együttes tagja volt, amikor elkészült az első fém hangszer.
– Bartók Béla írta valakiről, hogy réz furulyán játszott. A lejegyzés egy gyűjtése során készült az Olt völgyében, ahol valóban réz hangszeren játszanak, de az nem a hatlyukú népi furulya, hanem tilinkó, amin lyuk nincs. Ezt én viszont nem tudtam, nosza, kiselejtezett függönytartóból próbálgattam magamnak az első réz furulyát elkészíteni. Gyerekkori furulyakészítési tapasztalataim alapján kis körömreszelővel addig reszelgettem a rézcsövet, amíg hangszer nem lett belőle. Borzasztó nehéz volt ilyen primitív módon csinálni, nem beszélve arról, hogy bár a dugója fából készült, de a befúvásnál az ember szája hozzáért a rézhez, és ez nem csak kellemetlen, de ha a réz nedvességet kap, akkor mérgező is. Akkor a következőnél elmentem egy esztergályoshoz, aki a megrendelésem alapján szaruból készített nekem fejet a furulyára.
– Csak saját magának csinált ilyen furulyát?
– Nem, dehogy. Főleg amikor már saját esztergám is volt, ajándékba készítettem barátaimnak, Vujicsics Tihamérnak, Gulyás Lászlónak, akik zeneszerzők voltak az Állami Népi Együttesben. Sokkal később Kodály Zoltánt hetvenedik születésnapja alkalmából leptem meg egy nagyon szép rézfurulyával. Ráadásul kétféle hangolású volt, fejcserével C-dúrban és A-dúrban szólt a furulya. Gyönyörű hímzett tokban vittem el hozzá egy december 16-án, és örült neki.
– Előreszaladtunk az időben. Elkészült az első igazi rézfurulya, amivel szólót játszott az együttesben. Milyen események vitték tovább, egészen addig, hogy Kodály Zoltánhoz ilyen barátság fűzte?
– Kodály akkor írta meg az Állami Népi Együttesnek a Kállai-kettős című művét és figyelemmel kísérte a bemutatót. Rákérdezett, hogy foglalkozunk-e népi hangszerekkel. Eléje állítottak, mint aki jól furulyázik és hangszert is készít. Kodály megnézte-meghallgatta a hangszert és a játékomat, majd az együttes vezetőinek – Csenki Imrének, Gulyás Lászlónak, Rábai Miklósnak – javasolta, hogy taníttassanak.
– Ezzel szinte egyidőben kezdett a Magyar Rádióban is rendszeresen fellépni élő adásokban. Egy év múlva pedig már Ön is tanított...
– Igen. 1952. szeptemberében létrejöttek az állami zeneiskolák, az egyikben megalakíthattam az első furulya-tanszakot. Tíz gyerekkel kezdtem, persze nekik is én készítettem hangszert. Aztán máshol is kezdtek furulyát tanítani, egyre több hangszer kellett.
– Ezek ugyanolyanok voltak, mint az a bizonyos első?
– Dehogy. A hagyományos népi furulyával nem lehetett tömegeket oktatni, mert fél hangot csak fél lyukkal lehetett rajta fogni. A fél hangokat keresztfogásokkal kellett megoldani, ki kellett találni ehhez a kónikusság arányát, a síp beállítását, a lyukak megfelelő elhelyezését és nagyságát. Ezenkívül hangolhatóvá kellett tenni, hogy más furulyákkal, sőt más hangszerekkel is együtt lehessen játszani. Körülbelül egy évig kísérleteztem, míg kialakult a fogásrendszerében új hangszer, a Béres furulya.
– Szabadalmaztatta?
– Igen, 1958-ban kaptam szabadalmat rá. 1960-ban a furulyatanítást kötelezővé tették az újonnan induló ének-zenei általános iskolákban, és akkor már a gyerekek Béres furulyán játszottak. Országos szaktanácsadó lettem: mint a méhecske, ami az összegyűjtött virágport leteszi, úgy vittem én is az összegyűjtött tapasztalatomat, tudásomat szerte az országba és adtam át a zenetanároknak.
– Több kiadást ért meg a Béres Furulyaiskola-sorozat.
– Ezek a kis füzetek a Béres furulya fogásrendszerének leírásával kezdődnek, és lépésről lépésre lehet eljutni a népzene magas fokú előadásához. A Béres Furulyaiskolát sok nyelvre lefordították, például Dél-Amerikában is ebből tanulnak a gyerekek.
– Nagyon sok helyen járt a nagyvilágban, muzsikált, tanított.
– Japánban, Törökországban, Új-Zélandon, nem is tudom felsorolni. Inkább azt mondom, nem voltam Dél-Amerikában, Európában pedig kimaradt Finnország.
– Lakása beillene hangszermúzeumnak. Rengeteg furulya, különféle citerák és egzotikus hangszerek díszítik a vitrint, húzódnak meg a sarokban és a szekrényekben. Gondolom, mindegyik hangszernek meséje van...
– Ez volt a hangversenyfurulyám. Vörösrézből készült kb. 40 évvel ezelőtt. Olyan sokat használtam, hogy a lyukak körül borotvaélesre vékonyodott az anyag. Feje kemény gumi és ébenfa dugó van benne. Eltettem, amikor új furulyára kellett átállnom. Egy-két év múlva elővettem valakinek megmutatni és a lyukak vonalában végig volt repedve. A húzott anyag veszít a szilárdságából és az igénybevétel vonalában széthasad. Azt hiszem közelebb áll az igazsághoz amit valaki mondott: meghasadt a szíve, mert elhagytam.

Ebben a díszdobozban egy ébenfa fejű, angol krómfurulya van, három oktávot képes kijátszani. Ez egy kereplő, regöléshez szokták használni. A nagy köcsögökben vegyesen, mindenféle anyagú és fajtájú furulyák állnak. Vannak itt nádfurulyák, ezeket nem lehet faragni, de a nád mintázata önmagában is nagyon szép. Ez bodzafurulya: megfaragják, utána pedig spanyol viasszal vagy grafittal dörzsölik be, ez szépen kihozza a mintát. Itt egy bürökfurulya, ennek a gyomnövénynek is puha a belseje, könnyű kitolni. Sípot viszont nem lehet metszeni bele, ezért egy nádszál viszi a levegőt a sípélhez. De van itt gyönyörűen faragott, kétágú furulya is. Aztán citerák: négyfejes alföldi citera, hárfacitera, kapkodó citera, pikolócitera, szopráncitera, galambdúcos citera, egy csodálatos csikófejes citera. Ezeket a hangszereket nem én csináltam, hanem az én útmutatásaim alapján hangszerkészítő vagy fafaragó.

– Most térjünk vissza Kodály Zoltánnal való kapcsolatára...
– Rengeteg műsort készítettem a Magyar Rádió részére. Ezekben a népzenei sorozatokban már elmondtam, hogy én úgy tekintettem Kodályra, mint az apámra. Nagyon hasonlított rá. Szikár volt és komoly. Igen ritkán jelent meg egy-egy mosoly az arcán, az is akkor, ha mi, gyerekek derítettük fel gondjai közepette. Megfigyeltem, hogy ha Kodály gyerekek között volt, ez a fajta mosoly jelent meg az arcán. Nem féltem a szigorú Kodálytól, bátran fordultam hozzá tanácsért és ezt ő nagyon értékelte.
– Valamikor minden héten hallhattuk a rádióban népzenei műsorait. Muzsikáló képeslapok, Faluról falunak muzsikával, Az élő népdal, Népdalkörök országszerte, Népzenei emlékeim. Népszerű, hallgatott műsorok voltak. Nem csak az igazi népzene rejtelmeibe avatták be a hallgatót, hanem érdekes anekdotákat is hallhattunk: 21 évesen Palló Imrével lépett fel a rádióban, történelmi értékű találkozásai Kodály Zoltánnal, Bárdos Lajossal, Lajta Lászlóval, Ádám Jenővel. Tanár úr nagyon elhallgatott mióta nyugdíjba ment...
– Az utánam következő generációnak nem kell a sok-sok évtizedes tapasztalatom. Vittem a stafétabotot, nyújtanám és tartanám addig, amíg a másik erősen, biztosan nem fogja, de nem tartanak igényt rá. Úgy tesznek, mintha a staféta velük indult volna.

További érdekes cikkeinkről se maradsz le, ha követed az Ezermester Facebook oldalát, vagy előfizetsz a nyomtatott lapra, ahol folyamatosan újdonságokkal jelentkezünk!

Nemere Ilona

Szólj hozzá a cikkhez!

Be kell jelentkezned, hogy hozzászólhass a cikkekhez!
Ezermester, Facebook, vagy Google fiókkal is bejelentkezhetsz.