Élfedések

A bútorokon időről-időre új jellegzetességek jelennek meg. Ezek végső soron kisebb-nagyobb formai változások, kialakításukat pedig jelentősen megkönnyítik a különféle félkész alapanyagok. Mostanában pl. az élfedések terén észlelhetünk jelentős változásokat. A megszokott, elég puritán sík éleket már csak az igénytelenebb berendezési tárgyakon alkalmazzák, helyükbe a tagoltabb felületű, lágyabb formát adó, különféle idomos élfedések kerülnek, amelyek finomabbá, mívesebbé teszik még a legegyszerűbb bútordarabot is. Az ezermesterkedők számára sem elérhetetlen az ilyen élfedések elkészítése, hiszen a hozzávalók, félkész termékként, kaphatók a barkácsboltokban és áruházakban. S hogy ezt a lehetőséget kellően alkalmazni is tudják, e cikkünkben nemcsak a korszerű élfedő anyagokat mutatjuk be, hanem a használatukhoz néhány gyakorlati tanácsot is adunk.
A laminált felületű faforgácslapok elterjedésével egy időben jelentek meg a ma már szinte hagyományosnak mondható felvasalható műanyag élfóliák (1). Ezek hátoldalukon hőre lágyuló ragasztó-réteggel bevont 22-33 mm széles szalagok, amelyek nagyon sokféle színben és mintázatban könnyen beszerezhetők. Felerősítésükhöz elegendő egy hőfokszabályozós vasaló (2). A méretre vágott bútorpanelek egyenes élére könnyű felvasalni, ha a hőfokszabályozót a műanyagokhoz megfelelő alacsony fokozatra állítjuk. A lap élén lassan végigtolt vasaló talpa azonban nemcsak hevítő, de préselő szerszámként is szolgál. A felragasztott élfedő fóliát mindenkor ajánlatos a szélekhez közel újból levasalni, hogy itt is tökéletes legyen a ragasztás, különben a felváló széleken kitöredezhet a fóliafedés.
Kritikus a vasalótalp hőfoka is, mert ha túl forró, akkor megpörkölheti a fólia felületét. A ragasztóanyag is túl folyóssá válhat, megszilárdulásához több idő szükséges, és kellő préselés nélkül a kissé deformálódó élfólia nem tapad majd kellő szilárdsággal a bútorelem élére. Kevesen alkalmazzák a fóliák formálhatóságát, pedig az enyhén domborúra csiszolt, vagy még inkább mart élfelületekre is könnyen felvasalhatók, ezzel a polcok, vagy a kávaélek merev szabályosságát az élfedő anyaggal is megtörhetjük. A fóliát ilyen esetekben a középről kezdve fokozatosan, hosszában haladva kell az élfelület domborulatára vasalni. Ezt természetesen csak egyenes éleken lehet alkalmazni. A fóliák felesleges részét bármelyik esetben könnyű éles vésővel (3), vagy oldalára fektetett késsel levágni, a fólia éleit pedig finom csiszolópapírral ajánlott finoman lekerekíteni. Homorú élekre sem különösebben nehéz felragasztani, csak ehhez egy hőlégfúvó pisztoly kell (4), a fólia lepréselésére pedig egy nagyobb átmérőjű fahenger is megfelel.
A laminált bútorlapok éleinek a lefedésére már régebben is használhattunk PVC T-idomokat, ám ezek az utóbbi években igen jelentős formai változásokon mentek keresztül. Először is szín és mintaválasztékuk bővült, de méreteiket, profiljaikat tekintve is jelentősen bővült a választékuk. Szélességük többnyire igazodik a lapanyagok vastagságához, azaz a 16, 19 mm-es, továbbá a munkalapoknál a 25-30-38 mm-es anyagvastagságokhoz. Színük az élfóliákhoz hasonlóan változatossá vált, mintázatukat tekintve pedig az eredeti nemes anyagokhoz szinte megtévesztésig hasonló fa-, kőutánzatok mellett a fényes fémbevonatúak, a kombinált színűek és sávoltan csíkos mintájúak gazdagítják a választékot.
Az ezermesterkedőknek azonban ezek közül csak azokat célszerű használniuk, amelyeknek a felerősítéséhez szükséges hornyát kellő pontossággal tudják kimarni. A hornyoknak ugyanis nem annyira a mélysége, inkább a pontos szélességi mérete, és annak a lapok élétől való helye a fontos. Az ilyen hornyokat leginkább felsőmarógépbe fogott horonymarókkal lehet korrektül kialakítani, de megoldható barkácsgépbe fogható horonymaróval, jó esetben pedig még tárcsafűrésszel is. A lényeg az, hogy a szegélyidom szakálas csaprészét szorosan tudjuk a kialakított horonyba ütni, az élük pedig egy síkba kerüljön a lap felszínével (5). Az ilyen élzáró idomok ívelt élek borítására is alkalmasak (6), de a végtelenítésük - összevágott végek esetén - házilag még egyenes éleken is nehezen megoldható. Végzáró idomokat meg csak egyenes élekre erősíthetünk fel (7), amelyek merőlegesek a PVC élidommal ellátott élekre. Az olyan idomok alkalmazását pedig mindenképpen kerüljük, amelyeknek pereme a lapok szélét is lefedi (6), mert ebben az esetben a csaphoronynak pont az alapanyag közepén kell lennie, és ezt kézi marókkal nehéz betartani. A gumikalapáccsal felütött élfedő idomok pereme így valamelyik szélen nem fog tökéletesen a lapra simulni, így az ilyen hiba nagyon is szembetűnő.
A laminátos lapok élének a lefedéséhez használhatunk még PVC-, vagy papírfóliával bevont MDF, illetve faforgács maganyagú profilléceket is (8). Ezek azonban elég sokba kerülnek, és felerősítésükhöz esetenként idegencsapot kell használnunk. Általában 2,7 m hosszúak, és enyhe ívben is felragaszthatók a lapok élére. A profilléceket azonban inkább olyan bútoralkatrészek élére célszerű felerősítenünk, ahol jól érvényesülnek a profilírozott felületek, egyben erősítő szerkezeti elemként is lényeges szerepet tölthetnek be, pl. hosszabb és könyvekkel megrakott polclapok élén.
A természetes fa újbóli térhódításával előtérbe kerültek a faanyagú élfedő anyagok is. Erre azért van szükség, mert a természetes faanyagokhoz nem igazán illik még a legtökéletesebb műanyag-utánzatú élfedés sem, különösen, ha egymás közvetlen közelében vannak, mint pl. a szerkezeti elemek élére ragasztott élfedések. Az egyöntetűség miatt a színfurnérozott bútorlapok, faforgácslapok látható éleit színfurnér csíkokkal, vastagabb éllécekkel, újabban 2-5 mm vastag Multiplex rétegelt lemez csíkok felragasztásával fedhetjük le.
A természetes élfurnér 0,6-0,7 mm vastagságú, kétszer késelt, fogazással végtelenített furnérlemezből készül. A tekercsben kapható szalagok fahibáktól és göcsöktől mentesek. A barkácsboltokban, fatelepeken, továbbá néhány lapszabászatban általában 22 és 43 mm szélességben, a legismertebb fafajokból (bükk, tölgy, kőris stb.) készülteket lehet megvásárolni. Hátoldaluk hőre olvadó ragasztó réteggel bevont, de esetenként e nélküli élfurnérok is kaphatók. Ezek ragasztásához szilárd kötést adó diszperziós faragasztókat használhatunk. A vékony furnércsíkokat a ragasztás idejére egy vastagabb léc közbeiktatásával, néhány csavaros szorítóval és faékkel préselhetjük a bútorelem élére (9).
A ragasztóréteggel ellátott élfurnérokat a műanyag élfóliákhoz hasonlóan hőfokszabályozós vasalóval erősíthetjük a lapélekre. A hőfok ennél az anyagnál is nagyon lényeges, mert a fa nagyon hamar megpörkölődhet, és az ilyen foltokat csak nehezen tüntethetjük el a vékony falemez felületéről. Felvasalásukkor ajánlatos lassan haladnunk előre, hogy a ragasztóréteg kellően felolvadjon. A felesleges anyagszélek egy előreszelővel könnyen és gyorsan lemunkálhatók, így egyben mindjárt az élek finom letörését is elvégezhetjük (10).
Az éllécek szélessége a furnércsíkokéval azonos, de vastagságuk 2-4,5 mm közötti, ezek furnérrétegekből összepréselt termékek. Az újabban nagyon divatos Multiplex sávos rétegelrendezésű élzárók (11) is ezek közé sorolhatók, mármint a felhasználásukat illetően. Felragasztásuk hasonló az élfurnérokhoz, egy vastagabb léccel és csavaros szorítókkal kell a ragasztás idejére erősen a lapélekre préselnünk (12). Az esetlegesen feleslegessé váló részeket azonban gyaluval munkálhatjuk le. A sávos rétegű Multiplex éllécek felületét felsőmaróval akár domborúra is formálhatjuk. Az ilyen éllécek nagy előnye az is, hogy a sarkokon pontos illeszkedés esetén nem szükséges gérbevágott bütükkel egymáshoz csatlakoztatnunk őket, elégséges az él-lap illesztés is, az eltérő színű rétegek sávjai ennek ellenére folyamatosnak fognak látszani. Éllécek alkalmazásakor a sarkokon viszont többnyire gérbevágott illesztéseket célszerű alkalmaznunk, és az esetleges lekerekítéseket utólag is elvégezhetjük.
Különleges esetekben élfedésként használhatunk színfurnérral gyárilag bevont díszléceket is, ám ezekre is érvényes az előbbi kitétel, hogy csak olyan helyeken alkalmazzuk, ahol szilárdító funkciójukat is kihasználhatjuk.
A valódi faanyagból készített élborításokat természetesen az alapanyaggal azonosan és többnyire azokkal egyidejűleg elvégzett felületkikészítéssel kell kopásállóvá tennünk. Ez lehet alapozó olaj és keményviasz, politúr, vagy a különféle bútorkikészítésre alkalmas színtelenlakkok valamelyikével - lehetőleg szórással - kialakított védő réteg. Ez utóbbinak a felületet finom acélgyapottal szokás elsimítani. A finomcsiszolással elmattúlt fedőréteg felületét ezt követően polírozással fényesíthetjük ki.