Kézi gyalulás

A kézi gyaluk ugyan nem olcsók, de sokkalta olcsóbbak a gyalugépeknél, és használatuk sem olyan nehézkes, mint azt gondolnánk. Gyaluval nagyon pontosan és főleg gyorsan oldhatunk meg a fent említett feladatokon kívül olyan részmunkákat is, amelyeket gyalu nélkül otthon csak igen körülményes módon végezhetnénk el. Ráadásul a gyalult felületek teljesen simák, még csiszolást is alig igényelnek. Barátkozzunk hát meg e számunkra is hasznos szerszámmal, amelynek a kezeléséhez cikkünkben közlünk tanácsokat, ismereteket.
A gyaluk szerkezete igen jellegzetes. Végső soron tokba fogott nagy vésők. Az pedig, hogy a tok fa, vagy fém, lényegében mindegy, bár az utóbbi évtizedekben a fémtokosak voltak a közkedveltebbek. Nem véletlenül, mert ezek könnyen beállíthatók és a használatuk is kényelmesebb, mint a vaskosabb fatestű gyaluké. Méreteik is különfélék; kisebb munkákhoz az ún. marokgyaluk (1), nagyobb felületek pontosra munkálásához pedig az ezeknél nagyobb, 50-60 mm széles "kétkezes" simítógyaluk a megfelelőek (2). Ezek szerkezetileg különböznek egymástól, de csak látszólag, mert funkcióik azonosak.
A gyalutest talpának forgácsnyílásából kiálló kés végzi az anyagleválasztást. A gyalukés élszöge általában 25 fokos, késsíkja a talpra 45-48 fokos szögben áll. A forgácsrésből kemény, lombos fa esetében a késél csak 0,2-0,3, fenyőfánál 0,3-0,4 mm-nyire álljon ki. Ez a kés "előállása". Lényeges a kés szélessége is, hiszen ez határozza meg, hogy milyen szélességben forgácsolja a faanyagot. Három, 45, 50, 60 mm szélességűek a leggyakoribbak, ez jellemző a csúcsminőségű fémtokos Stanley gyalukra is. A tok forgácsrésének a szélessége is fontos, mert ha ez túl nagy, a kés rostkiszakadásokat idézhet elő, azaz kihasítja az anyag némely részét. A kés előállása és az előtte levő forgácsrés együttesen határozzák meg, hogy egy-egy tolással milyen vastag anyagforgácsot tudunk a munkadarabról leválasztani. Szerencsére a rés érték a tokon gyárilag kialakított, így csak a kés állítását kell nekünk elvégeznünk. A mai marokgyaluk némelyikén még a talp előrészének a magasságán is változtathatunk, ami a forgácsolás finom beállítására szolgál (3). A kés előállását egyébként általában a hátsó késállító csavarral szokás beállítani, rögzítésére gyártmányonként különféle szorítócsavarok szolgálnak. A nagyobb simítógyaluk kését pl. két oldalsó csavarorsóval lehet pontosan vízszintesre állítani (4). A kés rögzítését ennél is a középső lefogócsavar szolgálja.
Ezek után nézzük, hogy a gyalukat miként is használjuk. Ha a gyalunk talpa rövid, ez csak rövid deszkák, vagy lécek síkalakítására alkalmas. A rövid talp ugyanis követi a hosszú anyagfelület nagyobb ívű egyenetlenségeit, a hosszabb talp ezt már kiküszöböli.
Gyalulni mindig csak szálirányban szabad. Ennek szemmel való meghatározása elég nehéz, ám próbagyalulással megkönnyíthetjük. Ha a gyalult felület sima lesz, akkor megfelelő az irány, ha pedig kitöredezett, kihasított szálas a fa felülete, akkor nem. Néha azonban átfordulhat az anyag száliránya ellentétes irányba. Erre főként akkor van esélyünk, ha a faanyag erezete szigetformájú. Ilyen esetekben vagy a szigettől kifelé, vagy a sziget felé haladva kíséreljük meg a felület simára gyalulását.
A széles felületeken a szálirányváltás helyén célszerű a gyalut 45 fokban elfordítva tolni (5). Változó szálirányú anyagokhoz a kés mindig kis előállású legyen. Ha a gyalukés élhosszánál nagyobb felületet kell lemunkálnunk, akkor sávolva, a kés 1/5-nyi szélességével átfedve gyaluljuk le a fadarabot. Ha hosszú az anyag és egy tolással nem gyalulhatjuk végig, akkor hosszában is sávokra osztva gyaluljuk végig. Az is lényeges, hogy gyaluláskor a deszka végén a gyalunak csak az orrát, míg az elején a hátulját nyomjuk a fához. A közbenső szakaszon pedig a szerszámot középen nyomjuk az anyagra.
Azt mindenki tudja, hogy pontosan gyalulni csak rögzített faanyagon lehet. A kisebb deszkákat, léceket akár satuba is foghatjuk (2), a terjedelmesebb darabokat pedig gyalupadba, vagy nagyobb asztalra, esetleg arra felfogott faforgácslapra erősítve gyaluljuk simára. Az apróbb, lécekből leszabott alkatrészek felületének gyalulásához a kisebb, ún. marokgyalu a megfelelő (6). A darabokat azonban ilyenkor se felejtsük el a munkaasztalhoz rögzíteni. E célra használhatunk egy nagyobb, a munkaasztalra erősített faforgácslapot is, amelyre vékonyabb lécekből felszegezett kaloda is elégséges. A fő az, hogy gyalulás közben a munkadarab ne mozduljon el.
Élek letörését is kialakíthatjuk marokgyaluval. Ilyenkor azonban nagyon kell ügyelnünk a helyes szálirányra és arra is, hogy a gyalut mikor melyik végén kell megnyomnunk. Ha erre ügyelünk, finom és egyenletes felületű lesz a lemunkált rész. Több fogás esetén igyekezzünk a gyalutalpat azonos szögben tartani (7). Előfordul, hogy a faanyagot foltoznunk kell és a pótló darab felületét az eredeti él szintjébe kellene gyalulnunk. Ehhez több rövid gyaluló mozdulat szükséges. Ilyenkor eleinte nehéz síkban tartani a gyalut, de ha a kiálló anyag nagy részét már leforgácsoltuk, a síkba gyalulás könnyebb lesz (8). Vigyázzunk, ha az anyag szálirányra merőleges végével került beépítésre, akkor másként kell eljárnunk.
A szálirányra merőleges oldalélek, a bütük legyalulása kissé nehezebb feladat, mint a szálirányba gyalulás. Ha az ilyenkor szokásos módon kezeljük gyalunkat, akkor bizony ne csodálkozzunk, hogy a tolás irányába eső élnél a kés behasítja az anyagot (9). A bütük teljes felületét ugyanis egy irányból nem lehet simára gyalulni, csak speciális bütügyaluval. Ezt a hibát azonban elkerülhetjük, ha a két széle felől közép felé haladva gyalulunk, mégpedig 30-40 fokkal elfordított gyaluval. Ezzel jelentősen javítjuk a kés metszőképességét (10). Ha pedig a bütük élét kell ferde szögben lemunkálnunk, ugyanilyen szögben elfordított gyaluval, az anyag lapja felől kiindulva, fokozatosan toljuk végig szerszámunkat a bütü élén. Minél szélesebb az éllemunkálás mérete, annál több fogás szükséges a kialakításához (11). Ilyenkor fontos, hogy a gyalu talpát mindig azonos szögben tartsuk, különben a lemunkálás sávoltan domború lesz.
Marokgyalut ívelt, lekerekített élű bútoralkatrészek készítésékor is kiválóan használhatunk (12), ha jól választjuk meg a gyalulás irányát és a kés 0,1-0,2 mm-re áll ki a talpból. A legyalult rész ilyenkor egész finom lesz, a lekerekítés felületét pedig már csak csiszolópapírral kell tökéletesen íveltre koptatni. Fecskefarkos kötéssel egymásba illesztett alkatrészeknél az óhatatlanul kiálló csapvégek lemunkálása gyaluval sokkal könnyebb és gyorsabb, mint csiszolással. Ilyenkor mindig a sarok felőli él irányából toljuk a gyalut, a kés forgácsleválasztását pedig a gyalu szögben történő elfordításával segítsük elő (13). Minden fogás után kissé felemelve húzzuk vissza a gyalut, nehogy az elülső élt közben lehasítsa. Ilyenkor csak a talp első részét helyezzük a felületre, de középen nyomjuk a tokot.
Ugyanígy, kissé ferdén tartott gyaluval munkálhatjuk szintbe a beragasztott ékkel kijavított deszka felületét is (14). Az ék száliránya azonban most is fontos, mert ha szál ellenében próbáljuk legyalulni, megeshet, hogy a felülete kihasadozottá válik és a javítást pont ezért kell megismételnünk.
Végül még csak annyit, hogy mint minden, amit használunk, úgy a gyalunk késének az éle is elkopik. Márpedig ezt a szerszámot csak akkor használhatjuk, ha a gyalukés mindig borotvaéles. Ha kopott, vizes fenőkövön koptassuk élesre. Közben persze ügyeljünk, hogy élszögének az értéke ne változzon. Sokan ijesztőnek találják ezt a feladatot. Nem könynyű, az biztos, de azzá tehető. Az élszög megtartása ugyanis nem gond akkor, ha görgős fenőkocsiba szorítva köszörüljük élesre a kés tompa élét. A görgős szán biztosítja a kellő élszög megtartását, nekünk csak a fenésre kell összpontosítani a figyelmünket. Nem olcsó kis szerkezet, de a fémtokos gyaluk sem igazán azok, a fenőkocsi pedig bizonyos szempontból gyalunk tartozékának mondható, hiszen ezzel mindig élesre fenhetjük gyalukésünket, favésőinket. A élfenéskor azonban sorja keletkezik, amit finomszemcséjű olajozott fenőkövön távolítsunk el (15). A kés sarkait finoman kerekítsük le, hogy ne hagyjanak majd éles oldalnyomot gyaluláskor.
A márkás Stanley gyaluk kései kiválóan élezhetők, jó éltartósságúak, de ezek is igénylik az élezést. Az igénytelenebb kivitelű fémtokos gyaluk kései kopásra hajlamosabbak, és van néhány olcsó kis marokgyalu, amelyekbe cserélhető vékony penge való. Aki ilyent vásárol, az számítson arra, hogy e vékony kések nem csereszabatosak más, hasonló gyalukéval, ezért ajánlatos bőséges pengeutánpótlásról gondoskodni, különben egy idő után - penge híján - hajítófát sem ér a fém tok.