A rézcső... él, érez és mozog

A kereskedelem globalizálódásával a korábban nehezen kapható rézcső elsősorban a víz, a melegvíz és gőzfűtések kedvelt cső- és szerelvény-anyagává vált. Lágy, félkemény és kemény változatban gyártják. Az első kézzel, a második kézi készülékkel, a harmadik csak hevítve és műhelyi körülmények között hajlítható. Ivóvíz vezetésére belül horganyzottat kell használni. Ahol zavar a színe, a szép, fényes külsejű krómozott változata használatos, ami egyben könnyíti a tisztítását, és meggátolja, hogy a felületén zöldes rézoxid, "grünspán", patina képződjék. Hasonló céllal terjed újabban a hőálló műanyagréteggel bevont külső felületű rézcsövek használata, amelyekhez még a bevonat színe is igény szerint választható. Csavarmenetes, hollandis szerelvényként, fittingként többnyire sárgaréz elemek, vörösrézből pedig a forraszthatók használatosak.
A barkácsolók szerelési gyakorlatában többnyire a félkemény, padlófűtéseknél a lágy változata használatos. Bár sok méretben készül, a legjáratosabbak falvastagsága 1 mm, külső átmérőjük pedig 10, 12, 15, 20 vagy 22 mm lehet, amelyek az 1/4, 3/8, 1/2, 3/4 és 1 collos vezetékeknek felelnek meg. Jelölésük például: l2x1 fk, azaz félkemény rézcső, aminek súlya, tömege méterenként 0,31 kg.
Mivel a réz kiváló hővezető, "érzi" a hőmérsékletet, és annak megfelelően aránylag sokat mozog, a hőtől kinyújtózik, határozottabban, mint más szerkezeti fémanyagok. A hőtágulása méterenként és celsius-fokonként 0,017 mm, ezért például egy 12 m hosszú rézcső +20°-ról 80 fokra melegedve - ami egy cirkogejzíres fűtés esetében mindennapos - l2,4 mm-rel hosszabbodik. Ha mindkét végén szilárdan befogott, megtámasztott, úgy emiatt a közepe táján kihajlik, kipúposodik, meggörbül, esetleg becsuklik. Ha nincs lehetősége kitérnie, felületén repedések keletkeznek, kiszakad a fittingekből, felnyílik a forrasztása, a felerősítő konzoljait kiemelheti a falból stb. Az ilyen hibák megakadályozására többféle lehetőség is kínálkozik, amelyek kiválasztásához előzetes tájékoztatást nyújt a grafikon. Bal oldalán, a kék vonal mutatja, hogy például egy 10 m-es rézcső a külső átmérőjétől és falvastagságától függetlenül, 60 fokos melegedés után 10 mm-nyit tágul.
A legáltalánosabb hőtágulást ellensúlyozó megoldás a hosszabb csőszakaszban tágulási ív, hurok kialakítása. Az épület alaprajzán bemutatott ív inkább kengyel, aránylag kis ívű kanyarjait forrasztott fittingekből alakították ki. A piros melléfestés jelzi, hogy a hőtől merre felé tágul a rézhálózat, ami ilyen, fittinges hőtágulási-hurokkal akár kemény csőből is készíthető.
Félkemény rézcsőből fitting-könyökök és forrasztás helyett hajlítással is kialakítható egy tágulási líra. Mint neve is mutatja, formája az ókori hangszerére emlékeztet, és azt az egyenes csőszakasz közepe táján ajánlatos kialakítani. Ha a művelet kézzel történik, az ívek majdani külső oldalát - még egyenes állapotukban - a hajlítást közvetlenül megelőzően célszerű felhevíteni. A hajlítás sík, tűzálló felületen, megfelelő átmérőjű lerögzített henger (akár egy zománcozott bögre köré) szorítással történjen, amihez feltétlenül viseljenek tűzálló kohász-kesztyűt. Manapság a lírát nagyon ritkán alkalmazzák. A hajlítás sugara a cső külső átmérőjének legalább a kétszerese, nem gyakorlottak esetében négyszerese legyen. Hidegen hajlításhoz szükséges egy kis hajlító készülék, ami a gumijuktól megszabadított, homorú peremű acél kerekekből házilag is összeállítható.
A líra kialakításához a majd szükségesnél hosszabb egyenes csődarabot kell befogni, mert a líra által felvett csőhosszt nem lehet előre pontosan meghatározni. Ezért a már megformált lírával együtt kell a csőszakaszt a leendő helyéhez passzítva méretre levágni. E művelethez praktikus szerszám egy görgős csővágó. A csővégeken megfelelő többletet kell hagyni a forrasztáskor a fittingekbe dugásához is.
Fontos tudni, hogy az erőszakoltan hajlított cső berogyhat, de legalábbis belapul, aminek minimális következménye, hogy oválisosodik, ami a belső keresztmetszete beszűkítését, fojtását eredményezi. Meggátolható a berogyás egy, a csőbe a hajlítás előtt behúzott vagy kívülről rátolt hajlítórugóval, amit a művelet befejeztével a csőből ki lehet húzni.
Nagyobb keresztmetszetű és főleg kemény kivitelű csövek hőtágulásának kiegyenlítésére használatosak a hőkompenzátorok, hőkiegyenlítők, amelyek táguló vagy összehúzódó eleme egy tombakból vagy rozsdamentes acélból készült hullámcső-darab, a végein hozzáerősített és a rövidebbre vágott csővégekre rögzíthető fitting-párral. A hőkompenzátort kissé előrefeszítetten kell forrasztással, vagy menettel felszerelni. A hőtágulásnak kitett rézcsöveket fixen a falra fogó szerelvényeket (konzol, csőbilincs, vezető-szem) gondosan kell a falba rögzíteni, nehogy azokat a hőtől mozgó cső onnan kihúzza. Ha a felfogó csak támaszt, vezet, a cső abban lazán, szabadon mozoghat. Jó, ha a felfogók belső felületét valamilyen puha, hőálló anyaggal béleljük ki, mert az elnyeli a cső kis mozgásakor is keletkező zajokat.
Az aránylag vékony falú és kis átmérőjű rézcsövekre a fittingeket legtöbbször lágy-, néha keményforrasztással rögzítik, aminek a technológiájáról külön írunk.
Befejezésül még annyit, hogy amenynyiben a csövekből kisugárzódó hő visszatartása érdekében azokra hőszigetelő borítást is erősítünk, ez a műanyag hőszigetelő-réteg ne érjen egészen a fittingekig, vagy az összeillesztésekig. A műanyagok ugyanis a réznél is jobban tágulnak a hőtől, azért a csöveket és fittingeket teljesen és szorosan befedő hőszigetelés is felgyűrődhet, megbomolhat, leválhat.