A ragasztás technikája

A kötések szilárdságát a ragasztóréteg és a ragasztandó anyagok belső szilárdsága (kohéziója), továbbá a ragasztási felületen ható erők (adhézió) határozzák meg. A jó ragasztásnál az adhéziós erők nagysága megegyezik a kohéziós erőkével, ám ezt az ideális állapotot csak bonyolult kötési méretezéssel, a kötési módok megfelelő kiválasztásával, megfelelő felület előkészítéssel, jó ragasztó alkalmazásával és a ragasztási technológiák szigorú betartásával lehet elérni.

A ragasztással összeerősíteni kívánt anyagokat két módon illeszthetjük össze: homlok-, átlapolt kötésekkel

A homlokkötések esetében a ragasztott kötés feszültségeloszlása elvileg megegyezik a csatlakozó keresztmetszetek feszültségeloszlásával, ezért úgy viselkedik, mintha a szerkezet egy darabból készült volna. Ez azonban csak csavaró igénybevétel esetén közelíti meg a valóságot, húzás, nyomás és hajlítás esetén a kötés feszültségeloszlása a szomszédos anyagrészekhez képest eltorzul, ezért a ragasztóréteg sarokpontjaiban ébrednek feszültségcsúcsok.

E módszerrel többnyire csak kis igénybevételű, lehetőleg nagyobb homlokfelületű darabokat szokás összeragasztani. A ragasztandó szerkezeti elemek szilárdságával azonos erősségű kötést ugyanis csak akkor lehetne ily módon készíteni, ha ragasztó szakítószilárdsága háromszor akkora lenne, mint az összeragasztandó elemeké. Ezért a homlokkötések a szerkezeteknek mindenképpen gyenge pontjai.

Átlapolt kötéseknél a lapoltan összeragasztott munkadarabokban működő húzóerőt a ragasztórétegben ébredő csúsztatófeszültség adja át az egyik darabról a másikra. Az átlapolt alkatrészeket terhelő erő az átlapolás hossza mentén folyamatosan adódik át a másik darabra. Ezzel együtt fajlagos nyúlása is változik, mégpedig az átlapolt darab terheletlen széle alatt a legnagyobb. Ez tehát azt jelenti, hogy a csúsztatófeszültség nem egyenletesen oszlik el – a széleken nagyobb. Az egyszeresen lapolt kötések a legegyszerűbbek, teherbírásuk az átlapolási szélességüktől függ, ám ennek hosszával arányosan növelhető. Hátrányuk a járulékos hajlító nyomaték, amely a ragasztóréteget igyekszik a darabok felületéről lefejteni. Ezt azonban egyszerű szerkezeti változtatásokkal el lehet kerülni. Például a kétszeres átlapolással, a kétszeri, illetve egyszeri hevederes kötéssel, továbbá a leélezett, átlapolt kötés alkalmazásával.

Ragasztócsoportok

A különféle kötésekhez használatos ragasztók fizikai tulajdonságaik alapján háromfélék lehetnek:

1. Folyékony ragasztók: monomerek, oldatok és diszperziók. A ragasztó­oldatok nevezhetők ragasztólakkoknak is, ezek az oldószer elpárolgása után alkotják a ragasztóréteget. Oldószerük lehet víz és szerves anyag is. A ragasztóanyag finom eloszlású szuszpenziója, kolloid oldata valamely diszpergáló közegben, mely többnyire víz. Ezek alkotják a diszperziós ragasztókat. A kötésben a diszperz közeg részecskéinek kiválása hozza létre magát a ragasztóréteget. A kontakt ragasztóknál a nyitott idő alatt párolog el a diszpergáló közeg, és megkezdődik a kikeményedés, ami a felületek összenyomása alatt fejeződik be,  így alakul ki a homogén ragasztóréteg.

2. Szilárd ragasztók: szobahőmérsékleten amorf szerkezetű túlhűtött folyadékoknak tekinthetők. A csoport legtöbb tagjára az jellemző, hogy megolvasztva, és újra megdermedve létesítenek szilárd kapcsolatot az összeerősített anyagok között.

3. Ragasztópaszták: nagymennyiségű különleges töltőanyag tartalmú, nagy viszkozitású ragasztók, amelyek sűrű, gittszerű anyagok.

Kötési módjuk alapján a ragasztóanyagok két csoportba sorolhatók

Szerelési ragasztók

A szerelési ragasztók közös elnevezése onnan származik, hogy a falra rögzítés – általában szöggel, vagy dübellel és csavarral megoldható – rögzítési műveletet egyszerűsíti le sima ragasztássá. Mindennapi életünkben – lakásunk, házunk, nyaralónk javítása, karbantartása, berendezése során – talán ezek a leggyakoribb feladatok, és sokszor a legkényesebbek. A sima szögezés kimenetele a falban elég bizonytalan, a dübeles rögzítés ugyan biztos megoldás, de némi szaktudást, és szerszámokat (pl. fúrógépet, fúrókalapácsot) igényel. A ragasztás „legbonyolultabb” szerszáma viszont mindössze egy kinyomó-pisztoly. A szerelőragasztók szinte minden olyan feladatnál használhatók, ahol különböző anyagú darabokat kell tartósan összeerősíteni. Ha a felületek tiszták, a ragasztót csak ki kell nyomni a felületre, és a másik darab helyére illesztése, lepréselése után kevés idő elteltével már szilárd kötés alakul ki a két alkatrész között. A kinyomott ragasztóanyagot a nyomás közel egyenletes rétegben teríti szét a két felület között.

A különféle gyártmányú szerelőragasztók összetétele természetesen különböző. Általában a környezetbarát vízbázisú diszperziósak vannak többségben, ám nem ritkák – még azonos gyártó esetében sem – az oldószeres kaucsuk, poliklorofen, vagy neoprén alapú ragasztók sem. A vízbázisú ragasztók szintetikus kaucsuk, akril stb. alapanyagok különféle változatai, amelyek a legtöbb anyagféleséghez már kezdetben is jól tapadnak. Egyes gyártmányok a sima felületeken is jól megtapadnak, mások pedig nedvszívó felületen használhatók kiválóan – ezeket az információkat a leírásuk tartalmazza.

Rálapolás 45 fokos illesztéssel

Sarokkötés egyenes beeresztéssel

Sarokkötés fél fecskefarkú beeresztéssel

T-kötés vésettcsappal, egyharmad aljazással

Dupla ollóscsap