Korpusz elemek kötési módjai

A kemény laminátummal bevont lapanyagok felületkezelést nem igényelnek, a lapszabászatok pedig a pontos darabolásokon túl pántfészkek marását, csaphornyok készítését, sőt még akár az élfedést is elvégzik helyettünk. A igényes frontfelületek kialakítása sem lehetetlen, ha az ajtófront elemek bő kínálatából választjuk ki a nekünk megfelelőt. Igaz, ilyenkor igazodnunk kell e gyártmányok jellemző méreteihez, ám ez sem okozhat különösebb gondot, a méretválasztékuk ugyanis elég változatos. A lehetőségeink tehát egyre bővülnek. Azonban e tekintetben még a tervezés előtt érdemes alaposan tájékozódnunk, mert a különböző gyártóktól származó termékeknél nehéz a lapanyagok, élfóliák, ajtók, hátfalak, fiókkávák és falburkolati elemek színazonosságát biztosítanunk.
A Falco Forgácslapgyártó Rt. és a Falco Profil Kft. ezért hozta létre az azonos dekor színben előállított, és funkciójukban egymásra épülő, kiegészítő termékeik körét. A színazonos dekorprogram célja pont az, hogy a laminált faforgácslapokkal megegyező színű kiegészítőkkel könnyítsék meg a felhasználók munkáját. A színazonos Falco dekorcsalád minden terméke felépítés és minőség tekintetében is azonos jellemzőkkel bír. A 24 féle színárnyalatban gyártott termékek közül csak a 2,5 D speciális impregnált papírvázas fóliával bevont ajtóknál nem teljes még a színválaszték. Aki tehát e termékekből kívánja elkészíteni leendő bútorát, annak a színazonossággal nem lesznek gondjai.
A bútorkészítésnek azonban más alapvetően lényeges kérdései is vannak. Nevezetesen, hogy a korpuszok, azaz a bútortestek összeállításához szükséges kötéseket miként alakítsuk ki. Ettől függ ugyanis a bútordarabok tartóssága, korrekt összeállíthatósága és nem utolsósorban igényes megjelenése. Nem mindegy tehát, hogy hova milyen kötést alkalmazunk.
A méretre szabott lapok összekapcsolására oldhatatlan és oldható kötések között választhatunk. Ez utóbbiak előnye, hogy a bútordarabokat szükség esetén alkotó elemeire bonthatjuk pl. költözéskor. Az ilyen kötések azonban korrekt kialakítást igényelnek. Hogy melyiket alkalmazzuk, az attól is függ, hogy ismerjük-e lehetséges változataikat, továbbá, hogy melyiket tudjuk megfelelő minőségben kialakítani. Az alábbiak e téren segítenek eligazodni, és a különféle változatok bemutatásán túl a kialakításukhoz is szolgálnak lényeges méretadatokkal.

Oldhatatlan kötések

Mondhatni hagyományos és a barkácsolók által leggyakrabban használt a köldökcsapos kötés. Kialakítása viszonylag egyszerű, a szekrénytestet alkotó elemeket fúrt lyukakba ragasztott kemény facsapok kapcsolják össze (1). A kötés szilárdságát a keményfa csapok sűrűségével lehet növelni. A csaplyukak egytengelyűsége és merőlegessége fontos, ezért az összekapcsolandó lapelemekbe fúrt lyukak készítéséhez ajánlatos fúrósablont, vagy ún. köldökcsapozó készüléket használni (2).
A hengeres facsapok átmérője általában a lapvastagság fele, a lapba központos fúróval készített csapfészkek mélysége a vastagságának a 1/2, 3/4-e, a hossza pedig laminált lap esetében vastagságának közel a kétszerese legyen. A csapok egymástól mért távolsága 100-200 mm közötti, a szélső élhez közel, attól 30 mm-re kerüljön az első. A fészkek mélységét a fúrók szárára szorított mélységhatároló gyűrűvel biztosíthatjuk. A csapfészkek nyakánál a kitüremkedő ragasztóanyag számára mindig készítsünk csekély mélységű süllyesztéket, hogy kinyomódott ragasztó ne akadályozhassa az elemek tökéletes felfekvését. Kötőanyagként bármely diszperziós faragasztó is megfelel. Az összeerősített darabok merőlegességét a ragasztó kötése alatt sarokszorítókkal (3), léckalodával, vagy jobb híján akár műanyagkötéllel összekötve (4) célszerű biztosítanunk.
Ennél nagyobb szilárdságú kapcsolatot biztosítanak két anyag között az idegencsapos kötések (5). Az idegencsap anyaga változó, készülhet keményfából, rétegeltlemezből, vagy kemény farostlemezből. A csapfészkek horonymaróval, vagy körfűrésszel kialakítottak, méreteik a vendégcsap félszélességénél 1 mm-rel mélyebb és a csap vastagságánál néhány tizeddel szélesebb szokott lenni. A fűrésszel kialakított csaphorony éltől-élig kifut az alkatrészből, horonymaró használata esetén azonban ezt nem szükséges megtenni. Ilyen esetekben lecsapott végű idegencsapot használva rejtve maradhat a csapkötés. Kivitelezésére csak indokolt esetben, és pontos megvezetésű gépekkel célszerű vállalkozni.
Nagy szilárdságú és pontos illesztést biztosító kötés az ún. lamelló csapozás. Előnye, hogy a csapfészkek nem gyengítik meg az anyag csapozott részét, a fészkek nagyon pontosak, a préselt rétegeltlemez csapok (6) pedig erősítik a kötés helyét. Hátránya, hogy speciális szerszámgép, ún. lamellómarógép szükséges az alkalmazásához (7).

Oldható kötések

A bútortesteket azonban más, oldható módon is öszszeállíthatjuk. Ezek igen változatosak, és többnyire legalább olyan egyszerűen kivitelezhetők, mint pl. a köldökcsapozás. Az előkészített furatok és a nagyobb méretű fészkek kialakítása nagy pontosságot igényel, ám ez bútorok készítésénél amúgy is alapkövetelmény. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül mutatjuk be a különféle kötésekhez szükséges elemeket.
A legegyszerűbben alkalmazhatók a konfirmátor csavarok (8). E központosító csúccsal ellátott, önmetsző, fűrészfogszerű éles menettel ellátott csavar a kötőelem teljes hosszán szilárd kötést biztosít, s közben a forgácslap nemkívánatos alakváltozásait és kiszakadását is megakadályozza. További előnye az összekötőcsavarnak, hogy a leggyakrabban használt behajtókkal lehet az anyagba becsavarni. Természetesen a behajtásához a magméretre előfúrt lyuk szükséges. Szétszerelés után helyére visszahajtott csavar ugyanúgy tart, mint régen (9). Hátránya, hogy a csavarok feje látható még akkor is, ha a fejet takarósapkával látjuk el. Ez azonban elkerülhető, ha a fedő- és aljlemez közre fogja az oldallapokat, az összekötőcsavarokat pedig felülről, illetve alulról hajtjuk be.
Ha az a cél, hogy a kötés módja kívülről ne látszódjon, akkor a bútorvasalatok közül a felcsavarozható, cink excenteres bútorösszehúzókat válasszuk (10). A fehér és barna műanyagházba szerelt cink excenter (11) elforgatásával szorosan rögzíti a műanyagból készült összekötő elemet, és ezzel össze is húzza az egymásra felfekvő darabokat. A két elemet egymástól 32 mm-nyire előfúrt 2 mm-es lyukakba hajtott 3,5x15-ös süllyesztettfejű facsavarral lehet a bútorelemekre csavarozni (12). Ezeket az összehúzó elemeket polclapok oldható rögzítésére is használhatjuk. A kötés szilárdságát az elemek számának a növelésével fokozhatjuk. Könnyen használható, ám a lapfelületből kiálló kötési mód, inkább kisebb bútordarab korpuszához célszerű használni.
A cinkexcenteres összekötő vasalatok másik változata a lapokba mart fészekbe préselhető műanyag perselyes (13), amelyhez különféle összekötő elemeket használhatunk. Előnye, hogy nincs a felületből kiálló része, hátránya pedig, hogy pontosan helyezett és 25 mm átmérőjű fészekmaróval kialakított lyukat igényel, továbbá bepréselése otthoni körülmények között nehezen megoldható. A tájolása is nagyon fontos, különben nem tölti be a funkcióját. A szóba jöhető összekötők lehetnek cinköntvényből készül csavarok, speciális, műanyag dübelbe szerelt acélfeszítő-csapok, vagy 25 mm átmérőjű fészekbe, ill. a hosszított szár miatt 10 mm-es lyukba préselhető csappal megerősített változatok bármelyike. Összekötő polclapok rögzítéséhez is jól használhatók, ha a fészkek kimarása és az elemek bepréselése nem okoz gondot.
Az excenteres korpusz összehúzóknak azonban van mart fészekbe illeszthető változatuk is (14). Ezek alkalmazásával az előzőknél szilárdabb kapcsolatot létesíthetünk a sarokkötéseknél. A fészekbe süllyesztett excenter e változatnál a csatlakoztatandó lapba hajtott acélcsap fejét rögzíti, amely az excenter fészkéig egy átmenő furaton keresztül csatlakozik az excenterhez. A szükséges furatnak és az excenter fészkének nagyon pontosan helyezettnek kell lenniük, ami kissé megnehezíti az alkalmazásukat.
A tönkanyás lapösszehúzók (15) igen szilárd kötést biztosítanak, ám az excenteres szorítókénál egy hajszálnyival talán könnyebb a szükséges fészkek kialakítása. Lényeges, hogy a tönkanya mindig lehetőleg a takart oldal felől legyen behelyezhető. A két egymáshoz illesztett bútoralkatrészt sarokszorítóval befogva célszerű rögzíteni, majd következhet a hosszú csavar furatának a kialakítása központos fúróval. A furat mindig a lapanyag közepén fusson, hossza pedig igazodjon a csavarhoz. A tönkanya fészke a csavar furatára merőleges legyen, és pontosan a középvonalába essen. A fészek olyan mély legyen, hogy az anya menete pontosan a csavar furatával legyen egytengelyű. Az anyát a horony segítségével fordítsuk egy vonalba a csavarszárával, és a szorítócsavar meghúzásával rögzíthetjük a kötést (16). A csavarfejnek általában süllyesztéket is kell készíteni, ami viszont tányéralátét esetén szükségtelen. Ezt azonban csak akkor használjuk, ha a kiálló csavarfej nem akadályozza az új bútortestnek egy másikhoz való csatlakoztatását.
A posztforming munkalapok beépítésekor szükség lehet pl. sarokban az összeillesztett darabok élben való szilárd csatlakoztatására. E célra munkalap összekötőket szokás alkalmazni (17). A félkör alakú összekötő lemezek - a csavaranya meghúzásával - erővel záródó kötést eredményeznek (18). Alkalmazásához azonban a munkalap aljába mart fészkek szükségesek. A fészkeket 35 mm-es pántfészek-maróval könnyű kialakítani (19), az összehúzó csavar számára szükséges hornyot pedig akár fűrésszel is kivághatjuk (20). Az összehúzók csavarja mindig merőleges legyen az összeillesztett élekre, mert csak így fogja össze elmozdulásmentesen a két elemet.

Következő lapszámunkban folytatjuk.