Vízórák szerelése

Nem sokkal előnyösebb a közösköltségben foglaltatott víz- és csatornadíj meghatározása sem, mivel csak a lakóépületek összfogyasztását lehet regisztrálni. A tulajdonosok felé viszont e költséget szinte lehetetlen igazságosan szétosztani. Ezekből heves viták adódnak, amit meg csak a lakásonkénti vízfogyasztásmérő órák felszereltetésével lehet megszüntetni. Érthető tehát, hogy egyre több lakástulajdonos szánja rá magát a vízórák beszerelésére, mert így valóban csak az elfogyasztott vízmennyiség ellenértékét kötelesek kifizetni. Korrekt megoldás, ám az ezzel járó költségeket a bérlőknek, tulajdonosoknak kell fedezni. Ez esetenként elég sokba is kerülhet. A kiadás azonban idővel megtérül, feltéve, ha a csapokból nem folyatjuk továbbra is feleslegesen az egyre drágább vizet.
Ám a vízórák utólagos beépítése általában nem sima ügy. Fal- és vízvezeték-bontás, ill. szakember nélkül nem megy. A nagyobb lakásokban nem is elég egy óra, mivel a felszálló gerincvezetékek nem biztos, hogy egy helyen vannak, azokról sem mindig egy leágazás biztosítja a lakás vízellátását. A költségek tehát a beépítendő mérők száma és a beépítés bonyolultsága szerint emelkednek.
A szerelőnek többnyire az a fontos, hogy a legegyszerűbben megoldja a feladatot, nekünk meg, hogy minél kevesebbe kerüljön a mérők beépítése. A beépítési munkák mérőóránként 5-8000 Ft közöttiek, ha csak a szakember biztosította legegyszerűbb szerelvényeket, s többnyire falon kívüli telepítést veszünk alapul. Az eredmény pedig néha meghökkentően csúf. A vízórák ugyan szakszerűen bekötöttek, működnek is, de bántóan kirínak a környezetükből. A vízórák általában nem luxus kivitelűek ugyan, de nem is ezekkel, hanem a többi beépített szerelvénynyel, illetve a kivitelezők igényességével van a baj.
Bizonyságul néhány rövid "esettanulmány". Az öblítőtartályhoz itt külön óra kellett. Meghagyták az eredeti sarokcsapot, az óra beszereléséhez hagyományos 1/2"-os, menetelt csővezeték-darabokat, könyököket, közbetéteket használtak, és flexibilis bekötővezetékkel csatlakoztatták a tartályhoz. Enyhén szólva is legfeljebb használható, egyébként csúf megoldás (1). Falba fektetett vezetékkel csak a vízóra és a flexibilis vezeték lenne látható. Viszont lett volna piszok, költségnövekedés. Így azonban nem kellett falat vésni, az egész egy fél óra alatt kész volt 5000-ért. Szerencsére e szerelvény a tartály takarásában van, alig látni. Utólag azonban már csak gipszkartonos burkolattal lehet eltüntetni.
Szerencsésebb megoldású a vörösréz vezetékkel kiépített vízórás csőszakasz (2), ami meg azért került a falon kívülre, mert pótlapok híján a csempeburkolatot nem akarták megbontani. Ez az előbbinél már kevésbé bántó látvány, ezért valószínűleg marad, ahogy van.
Az igényesebb megoldások természetesen mindig többe kerülnek, és a falvésést, majd az utólagos bepucolást, burkolatjavítást sem kerülhetjük el. A falba sülylyesztett vezetékre nehezebb az órát felszerelni, s a részére megfelelő falüreget is ki kell alakítani. A csempeburkolatnál pedig csak szakszerű bontással teremthető meg a falba süllyesztés előfeltétele. Előbb a csempék közül kell a fugamaszszát eltávolítani, majd a vezeték feltárásához szükséges lapok levésése után következhet a falüreg kivésése. A régi sarokszelepet érdemes új, igényesebb kivitelűre cserélni, mert ez lényeges szerelvény. Ha azonban ez esetleg máshol került beépítésre, és jól működik, nem szükséges közvetlenül a vízóra elé újat szerelni.
Az esetleges új sarokszelep csak annyira álljon ki a csempeburkolatból, hogy a zárótányérját is még fel lehessen csavarni a nyakára. Az órát is úgy kell felszerelni, hogy lehetőleg csak a búrája álljon ki a burkolatból. Ha a falüreg nem túl nagy, feltölteni nem nagyon szükséges, csempelapokkal lefedhető. Ehhez azonban a csempébe a sarokszelep és az óra számára megfelelő méretű nyílásokat kell vágni. Ettől nagyon idegenkednek az iparosok, nem véletlenül, hiszen a megfelelő helyre kell szabályos, méretes nyílásokat készíteniük. Ezt már csak jó szerszámmal (gyémántszemcsés koronafúróval) rendelkező burkoló-mester képes szépen elvégezni. Az ilyen nyílásokat azonban nehéz pontosan bemérni, még nehezebb kivágni, ezért a pontatlan burkolati nyílásokat utólag felragasztott takarólapokkal célszerű eltüntetni (3). Az ilyen megoldások bizony bonyolultak, ezért is ritkák a falba süllyesztett vízórák.
Esetenként persze igyekeznek az igényesebb mesteremberek szép munkát végezni, ám ez nem mindig sikerül. A képünkön (4) bemutatott falba süllyesztett mérő beépítéssel együtt pl. 8000 Ft-ba került. A burkolati nyílás ugyan csorba, a csővezetéket azonban elrejti a kijavított csempeburkolat. Ez szerencsés eset volt, többnyire azonban a falon kívül szerelt órabeépítések a gyakoribbak (5, 6).
Vannak természetesen szerencsésebb esetek, ahol ún. szerelőaknákban futnak a vízvezetékek. Itt könnyebb a szerelő dolga, mármint a beszerelést illetően. Itt meg az óra mindenkori leolvashatóságát és a víz elzárását kell biztosítani az aknaburkolatra vágott kis ablakkal (7). Lakótelepi lakásokban ez viszonylag könynyen elvégezhető, és ha a szerelőaknát fedő burkolat könnyen leemelhető, még ellenőrző ablakra sincs nagyon szükség.
A rendhagyó esetekről még sokat lehetne beszélni, de ennek nincs sok értelme. Helyette azt vizsgáljuk meg, hogy miként tudnánk vízóráinkat reális költségek mellett, igényesen beszereltetni. Ezt ugyanis ne bízzuk teljesen a szakemberre. Nézzünk utána, hogy milyen szerelvényeket célszerű beépíttetnünk, s azoknak hozzávetőlegesen mi az ára. A vízórák általában 2800-4000 Ft körüliek, a sarokszelepek kiviteltől függően 1000-2500 Ft-ért beszerezhetők, a különböző csővezetéki elemek pedig 250-900 Ft közötti áron vásárolhatók meg. Az árak ismerete csak a költségek reális felméréséhez szükséges,  az áru beszerzését azonban bízzuk a mesterre.
Igényeinket mindig egyértelműen meghatározva tudassuk a kivitelezővel, vele közösen alakítsuk ki a végső megoldást. A műszaki lehetőségeket és a helyi adottságokat ugyanis ő jobban ismeri nálunk. Amint előző példáink is bizonyítják, a falba süllyesztett kivitel az igényesebb, de a megvalósítását kétségessé teheti a körülményesen helyreállítható csempe vagy lambériaburkolat, esetenként a vékony válaszfal is. Ilyen esetekben  csak az igényesebb kültéri szerelvények beépítésével lehet a vízmérőt környezetbe illőbb módon felszerelni.
Az óra helye sem lényegtelen. Lehetőleg mindig olyan helyre kerüljön, ahol jól leolvasható. Ezt természetesen némileg befolyásolja a csővezetéki leágazás helye is. A sarokszelep lehet bárhol, ha egyébként jól elérhető, cseréjére pedig csak akkor gondoljunk, ha már túl öreg, vagy szemet szúróan csúnya. A mérőóra mindig e csap mögé kerül, mivel a mérők általában 75 mm körüli magasságúak, és kb. 80 mm átmérőjűek, a falból kiálló részüket a csővezeték falba süllyesztett mélysége is meghatározza. Szükség esetén ferde szögű közbetétekkel ez módosítható, de csak 10-20 mm-nyit. Sarok-, azaz szakaszolószelepként megteszi a 1/2"-os golyóscsap is, ám kis mérete miatt csak falon kívüli, és igénytelenebb szereléshez megfelelő. Falba süllyesztve ugyanis az elzáró fogantyúja mélyre kerülne. Ide hosszú szárú, normál elzáró szelep kell, falikoronggal, igényesebb kivitelű kezelőgombbal. Mosdóknál, öblítőtartályoknál a csapbekötéshez pedig különböző hosszúságú hajlékony, hollandianyás bekötővezetékek használata a célszerű (8), s esetenként a régi sarokszelep betétjét, forgatógombját is érdemes szebbre cserélni.
A falüregek elfedéséhez használható készen vásárolt csempeajtó (9), de ezekhez hasonlót magunk is készíthetünk 1,5 mm-es lágyacél lemezből (10). Rögzítéséhez mágneses csappantyúból kiszerelt, ragasztott mágnesek használhatók. Ilyen esetben az órának még nyílást sem kell vágnunk, hiszen az ajtó leemelése után könnyen leolvasható az óra állás, s így a csempeburkolat is egységes maradhat. Beépítési mintaként bemutatunk néhány igényesen felszerelt vízórát is, amelyet a felhasznált szerelvények és igényes beszerelésük tesz a környezetükbe illőn esztétikussá (11, 12, 13).
Végül néhány gyakorlati tapasztalat: olcsón felszerelt vízóraszerelvények utólagos elfedése mindig kényszermegoldásokat szül, de ezek még mindig esztétikusabbak, mint a csupasz csövek.
Viszont e burkolatokat - jobb híján - magunk is elkészíthetjük.
A vízórák beépítési költsége előbb-utóbb mindenképpen megtérül, egy munkából tehát nem érdemes kettőt csinálni. A mielőbbi megtérülést már a mérőórák megléte is elősegíti, hiszen állandóan figyeljük a vízfogyást, igyekszünk elkerülni a felesleges vízfolyatásokat. Sőt, a csepegő csapokat is hamarabb megjavítjuk, mert tudjuk, hogy így is sok víz elfolyhat, s magas lesz majd a fizetendő számla.
S ezzel kapcsolatban még egy érdekes adalék: az egykaros csaptelepek víztakarékosabbak, mint a csavarorsósak. Ez érthető, hiszen egy mozdulattal elzárhatók, míg a többieket ehhez két-háromszor kell elcsavarni. Erre főként csapcserék alkalmával érdemes emlékeznünk. Ha valóban takarékoskodni akarunk a vízzel, régi csapjaink helyébe ajánlatos egykaros csapot szerelnünk, mert nemcsak korszerűbb, de szerkezeti adottsága miatt biztosan többször fogjuk elzárni, mint a hagyományosakat.