Mit tehetünk a belvíz ellen?

Vízkárelhárítás

Az elvnevezés a vízügyi ágazatban használatos és rögtön hiányérzetet okoz. Nem volna ésszerűbb vízkár megelőzéssel foglalkozni? Dehogynem. Akkor is akadna ár és belvíz-probléma, több is, mint amennyi hiányzik nekünk, de sokkalta kevesebb kár keletkezne. A belvízkárok megelőzése pedig nem is akkora költség, mint az árvízié. De csak ha akkor is gondolnak vele, amikor még nincs baj. Miért nem folynak el nálunk, mint évszázadokig a vizek? Mit tettünk, de főleg, mit nem tettünk azért, hogy ilyen helyzetbe került az ország egy jelentős része? Ennek jártunk utána a Közlekedési, Hírközlési és (ez esetben főleg) Vízügyi Minisztériumban. 

Belterület - külterület

A szakemberek véleménye szerint eltérő oka van a belterületi és a külterületen kialakult belvizeknek. Kezdjük azzal, hogy nincs elég szennyvízcsatorna, tehát szennyvíz-elvezetés sem, csak derítők, szikkasztók találhatók a települések túlnyomó részében. Amelyik véletlenül, hatósági előírásra - pontosan az egyre magasabb talajvízszint miatt - zárt rendszerű tárolóként épült meg, az is csak sok év alatt telik meg úgy, hogy szippantatni kelljen. Nem mintha akkora méretű lenne, hanem mert az átadás után, amikor még szép tiszta és szagtalan, a misunggal eltakart sörösüvegek alját, amit előrelátó gazda gondosságával építettek be, szép sorjában kitörik. Így aztán már funkcionálisan ez is szikkasztó. Ez is segít egy keveset, hogy az esővíz ne tudjon a talajba szivárogni! Az elmúlt évek csapadékszegényebb időszakaiban megszokták a gazdák, hogy a házak előtti vízelvezető árkot nem szükséges jó mélyen kiásva, az átereszeket pedig mindig tisztán tartva várni az esőt, mert úgysem lesz akkora, hogy gondot okozzon. De csak egy helyen kell elakadni a víznek és vége a békés zivatarlevonulásnak.
A belvíz elleni védekezésnek tehát az első lépése a fenti alapszabályok betartása; a szabályos, zárt rendszerű szennyvíztárolóktól kezdve a vízelvezető tárolók tisztántartásáig. Mit tehet még ezen felül az egyszerű halandó, ha megjelenik a pincéjében a talajvíz, veszélyeztetve a bort, a krumplit, vagy akár a kazánházat?
Az igazság az, hogy elég sok mindent kitaláltak már a vákuumos talajvízszint süllyesztéstől az alagcsövezésig, de ezek egy családi ház esetében nem jelentenek igazi megoldást. Az alagcsövezés, vagy drénezés lényege, hogy a magas talajvízszint esetére terep alá lefektetett csövek magukba engedik szivárogni a vizet, bennük pedig elfolyik egy, a vizeket összegyűjtő árokba. Onnan egy másik, úgynevezett befogadóba távozik, a becsövezett területen pedig mélyebbre kerül a talajvíz szintje.
Olyan lakóterületeken, ahol egy körzetben sok épület található, valamennyi pincében érdemes víztelenítő zsompot kiképezni. Ez a pincesarokba kerülő negyvenszer negyven centiméteres gödröt jelent, amibe beleengedjük a búvárszivattyúnkat. A szivattyút a ráépített úszókapcsolóval vezérelhetjük, ami a működtetését automatikussá teszi. Ha egyszer kiszívta a pincéből a vizet, az újabb beszivárgó talajvizet már akkor kiszívja, ha megtelt a zsomp. Amennyiben a szomszédok valamennyien, hálószerűen elkészítik a magas talajvizű területrészen a maguk kis átemelőjét, valamennyiük pincéje kiszáradhat, hiszen a folyamatos vízelszívás - kellő átfedésben - lesüllyeszti az időszakosan jelentkező, de semmikor sem kívánatos vizet. Fontos persze, hogy a kiszivattyúzott víz hová kerül, mert ha az épület közelében kinyomatjuk, akkor csak körforgást hozunk létre, és természetesen a szomszéd kertjébe sem lehet átengedni. A csatornába nem nagyon szabad, tehát az egyetlen jó megoldás a megfelelő lejtéssel rendelkező vízelvezető árok.

Víztelenítő zsompot létrehozhatunk az épület közvetlen közelében, kívül is. Így csökkentjük annak a veszélyét, hogy az elszívó rendszer lassan-lassan kúttá váljék, és a folyamatos szivattyúzás hatására vízerek alakuljanak ki az épület alatt.
Az elszívó rendszer különösebb karbantartást, felügyeletet nem igényel; az úszókapcsoló, mint inspekciós nővér ügyel a rendre. Szivárog a víz, összegyűlik a zsompban, máris indul a szivattyú. Nem is kell hozzá túl nagy teljesítményű, emelőmagasságú, hiszen itt nincs szó nagy vízmennyiségekről, és - sajnos - nem is kell túl mélyről szívni a vizet.
A határban sokkalta bonyolultabb a helyzet. Ebbe jócskán besegített az utolsó tíz évünk privatizációs története is, hiszen a vizek normális elfolyását biztosító talajmelioráció nem volt a magánkézbe adás tárgya. Árkokat senki nem akart magának, az nem hasznosítható földterület. Ha mégis jutott, hát sürgősen beszántották, ezzel is nagyobb lett a birtok. Az egész térséget behálózó erecskék hálózata eltűnt a szárazabb időszak hatására.
A csatornák és a szivattyútelepek karbantartása megoszlik az állam és az e célra létrehozott vízi-társulások között. A főcsatornákkal nincs is különösebb baj, mert ott az állam fizeti a szükséges munkákat, de a kisebbeket a sok-sok tulajdonosnak kell, vagy kellene gondozni.
Túl könnyű lenne a természet feletti erőkre fogni a katasztrófahelyzet immár ismétlődő, és a további években is fenyegető okait. Ezek valóságos, sokszorosan összetett és sürgősen megoldásra váró problémák, amelyeket a szakemberek nagyon jól ismernek. Segítséget, szaktudást tudnak biztosítani. De tenni - az árokrendszereket a kis erektől a főcsatornákig, folyókig elvezetni - azoknak kell, akik kötésig állnak a vízben. Még sajnos nem vagyunk ki az összes vizekből. De hogy ekkorába ne is kerüljünk, még a nyáron vissza kell állítani az ősök évszázados tapasztalata szerint meglevő, a természet törvényeinek és a józan ész szabályainak megfelelő vízelvezető árkokat. Azután már csak vigyázni kell rájuk, mert a csapadék se a telített talajba, se dombnak fölfelé nem fog távozni.