A távhő ára?

Az összeállítás "Távhő ára" című blokkja így fogalmaz: ...mesterséges ár, melyben a piaci szempontok csak kevéssé érvényesülnek... A hőenergia ára azután az önköltség és egy szerény nyereség figyelembe vételével jön létre, hatósági árként.
A fentiek azt sugallják, mintha a fogyasztó által fizetett tarifa legnagyobb részben az energiahordozók árától függene, amelyhez csak csekély járulékos költségek adódnak hozzá. A valóságban, pl. a FŐTÁV esetében a teljes költség kb. 60%-át adja magának a hőenergiának az ára, amelyhez 40% a szolgáltató költségeként jön hozzá. Mielőtt ezen meglepődnénk megjegyezzük, hogy a budapestivel sok szempontból összevethető bécsi távfűtő műveknél az energiaköltség csak 15% körüli arányt képvisel, 85% a szolgáltatás állandó költsége. Nem elég ugyanis a hőenergiát előállítani valamilyen energiahordozóból. Azt egy hatalmas rendszer segítségével el kell juttatni minden egyes lakásba, több száz kilométeres távvezetékeket, hőközpontokat, hőcserélőket stb. üzemeltetve, azokat folyamatosan karbantartva, felújítva. Egy adott csővezeték élettartama például 20 év körül van, tehát az egész rendszer értékének legalább huszadát minden évben felújításra kell fordítani. 
Amikor a távhő árát összehasonlítjuk más energiahordozókból egyedi fűtőberendezésekben nyert költségeivel, akkor gyakran igazságtalanul, nem a tényleges költségekkel, hanem annak csak egy részével, pl. a gáz árával számolunk. Figyelmen kívül hagyjuk viszont a saját központi fűtési rendszer egyéb kiadásait; a javítási, karbantartási tételeket, az elhasználódott kazán cseréjét, a kéménykarbantartás költségeit stb. Rendszerint összevetjük a FŐTÁV Rt. számláját egy hasonló nagyságrendű lakás gázszámlájával, miközben az utóbbiban a meleg vizet esetleg villanybojler állítja elő, melynek költsége a villanyszámlában és a bojler időnkénti cseréjében jelentkezik.
A budapesti távhő energia kb. kétharmadát nem maga a FŐTÁV állítja elő, hanem erőművektől vásárolja. Ennek a hőenergiának az ára már természetesen nagyban függ az energiahordozó árától, és az előállítás módjától is. Nyugat-Európában a nagybani fogyasztó (pl. hőerőmű) a felhasznált gázt a lakossági árnál lényegesen olcsóbban kapja, nagyjából a feléért. Nem csak azért, mert ő sokat vásárol, hanem azért is, mert támogatják a hőenergia előállításának jobb hatásfokú, ezáltal energiatakarékos, valamint környezetkímélő előállítási módját. Ezekben az országokban a távhő ára már több mint versenyképes a többi energiahordózóval, még olcsóbb is.
Nálunk viszont a gáz nagykereskedelmi árrése mindössze 15%-os, így a gázból nyert távhő ára már nehezen versenyezhet az egyedi gázfűtésekkel. Ha az egyedi fűtés minden járulékos költségével is számolunk, még akkor is 20% körüli különbség mutatkozik a gázfűtés javára - jelenleg.
A hőmennyiség-mérés szerinti díjelszámolás fokozatos (2003 nyaráig befejeződő), kötelező bevezetésétől azonban mindenképpen remélhető előrelépés. A fogyasztásfüggő elszámolás takarékosságra ösztönöz, csökkenti az összenergia termelést, annak költségeit és környezeti károsító hatásait. Igen jelentős megtakarítás remélhető a hőenergiát előállító rendszerek korszerűsítéséből is. Ilyen fejlesztési irány a kapcsoltan hőt és villamos energiát termelő erőművek építése, amelyekben a villamos áram termelése mellett keletkező hőenergiát használjuk fel fűtésre. Egy ilyen hőerőmű mindenképpen gazdaságosabban működtethető, mint a külön villamos erőmű és fűtőmű. Egy másik gazdaságos megoldás a hulladékégető-művek hőenergia termelésének felhasználása. Itt a hulladék megsemmisítésének költsége és az energiatermelés költsége vonható össze. Bécsben például a távfűtőművek üzemelteti a hulladékégetőt, és a város még fizet is a hulladék megsemmisítéséért. Hasonló korszerű berendezéseknek, valamint a lakások lényegesen jobb fűtési- és szigetelési rendszerének köszönhetően elérték, hogy a fenti 15-85%-os arány ellenére egy átlaglakás fűtése olcsóbb, mint Budapesten.
A bécsi példánál maradva; gazdaságosabb üzemeltetést lehetne elérni nálunk is az egész főváros távhő hálózatának egy rendszerbe kapcsolásával is. Budapesten ez a hálózat önálló szigetekből áll, amelyek egymással nincsenek összekapcsolva, ráadásul a hőenergia termelők kétharmada is külön érdekeltségi körökbe tartozik. A szomszédos fővárosban mindezek egy kézben - a város kezében - vannak, így a távhő szolgáltató nincs kiszolgáltatva a hőenergiát előállítóknak. Az összekapcsolt rendszerben pedig az energia szabadon utazhat a leggazdaságosabb előállítási helyektől a fogyasztókig. Egy ilyen rendszer kiépítése persze jelentős költségekkel járna, ami a távhő árában megnövelné a járulékos részt, viszont jelentősen csökkentené a hőenergia előállításának költségeit. A fogyasztót azonban nyilván nem zavarná a két tétel arányainak változása, ha a teljes fűtésszámla valamelyest csökkenne.
Felmerül a kérdés, hogy egy távfűtéses lakótömböt érdemes lehet-e átállítani gázkazánnal üzemelő központi fűtésre. A FŐTÁV Rt. álláspontja szerint nem. Példaként egy átlagos méretű lakás évi 120 ezer forint körül fűtésköltségével számolhatunk, amelynél a fenti 20%-os megtakarítás évente 24 ezer forintot jelent. A fűtésrendszer átalakításának költsége lakásonként (nagyságrendileg) 240 ezer forint körül lehet. Ennek az összegnek a hitelkamata (legyen mondjuk 10%) körülbelül annyi, mint a jelenleg remélhető megtakarítás a gázfűtésből. Ez is addig igaz csak, amíg nem következik be a gáz lakossági árának drasztikus megemelése, amelyet sok szakember jósol.