Teendők fűtésindításkor

Függetlenül attól, hogy kazánunk milyen energiaforrással táplálkozik, figyelmet kell fordítanunk a füstgázok elvezetésére, a kéményre. A hosszú nyári szünet közben számtalan okból keletkezhet dugulás a kéményben; eltömődhet a szomszéd építkezése folytán, beleeshet pala, cserép, elpusztult madár. Bármelyik miatt a füstgáz elvezetése elégtelenné válhat, színtelen és szagtalan szénmonoxid áramolhat vissza a kéményen keresztül, ami halálos mérgezést okozhat. Még a legkorszerűbb, mindenféle ellenőrző automatával ellátott kazánok közül is csak kevés érzékeli a huzat hiányát, a többség sajnos nem reagál az elégtelen égésre. Ne mulasszuk el tehát - sőt menjünk elébe, és követeljük ki - a kémény (szakember által történő) kötelező ellenőrzését minden fűtési idény kezdetén, akár gázzal, olajjal vagy szilárd tüzelőanyaggal fűtünk (kéményes gázkonvektornál is). A kémény kapcsán gondoljunk még a kondenzvíz elvezetésére szolgáló csőcsonk ellenőrzésére. A savas, agresszív folyadék lecsapolására szolgáló csövet a kémény bekötőcsonkjánál vagy a tisztítónyílás alatt találjuk. Elzáró szerelvény nem lehet rajta, de mindenképpen érdemes egy gumicsövet húzni rá, és a folyadékot egy műanyag vödörbe, vagy közvetlenül az elfolyóba vezetni.
A kazán beindítását a tüzelőanyag elvezetés rákapcsolása előzi meg. A központi gázcsap kinyitása után elsősorban a gázszagra figyeljünk, ez a hibás tömítés legbiztosabb jele. Olajos rendszernél az olajvezeték útját kövessük végig egészen a kazánig, és az esetleges olajfolyásokra figyeljünk. Ez után ellenőrizzük, hogy a fűtőrendszer fel van-e töltve folyadékkal, ún. hőhordozóval. Itt megjegyezzük, hogy bár a normál csapvízhez képest el lehetne képzelni alkalmasabb hőhordozót is, gyakorlati okoknál fogva a lakás méretű központi fűtés rendszerekbe szinte kizárólag víz szolgál a fűtési energia szállítására. A családi házak régebbi fűtőkörébe rendszerint nyitott tágulási tartályt építettek, valahol a padlástérbe, a víz utánpótlására pedig a kazán közelében van elhelyezve töltő-ürítő csonk. Az erre húzott gumitömlő segítségével tölthetjük fel a rendszert addig, amíg a tágulási tartály tetején, vagy az onnan levezető csővezeték végén folyni nem kezd a víz. Ekkor a fűtőrendszer fel van töltve, feleslegesen ne töltsünk rá, ne cseréljük a benne lévő - a fűtés hatására már kellőképpen lelágyult - vizet agresszív, kemény, friss vízzel. 
A zárt tágulási tartályon (1) nyomásmérő jelzi, hogy a rendszer feltöltése megfelelő-e. A fűtési rendszerben minimálisan 1 bar nyomás legyen, de a normális érték 2-3 bar. A feltöltés most is a töltő-ürítő csonkon keresztül (2) gumicsővel, vagy flexibilis, nem nagynyomású bekötőcsővel történik. A hálózati víznyomás ugyanis nagyobb is lehet, mint amennyit a fűtőrendszer el tud viselni, és túlnyomás esetén minimálisan kiold a lefújó-szelep, de roszszabb esetben átszakadhat a tágulási tartály membránja, sőt egy gyengébb radiátor is szétnyílhat.
Ha a rendszer fel van töltve vízzel, beindíthatjuk a kazánt. A korszerű gázkazánok számtalan védelmi berendezéssel vannak ellátva, és bármiféle rendellenesség észlelésekor azonnal letiltanak. Ellenőriznünk viszont azt is kell, hogy ezek az automatizmusok működnek-e. Az első beindítás közben tehát azt figyeljük, hogy a láng normálisan indul-e, nem robbanásszerű a gyulladás. Az égés során figyeljük a vízhőfok mérőt, és ellenőrizzük, hogy a megfelelő hőfokon lekapcsol-e az égő. Ha ez 90 °C fölött sem következik be, akkor valami hiba van, állítsuk le a kazánt, mielőtt felforralná a vizet. Természetesen a hiba elhárításához ne kezdjünk, ez már a szerelő dolga. A beinduláskor viszont magunk is ellenőrizhetjük a keringető-szivattyú (3) működését; kezünket rátéve enyhe rezgésként éreznünk kell a normális üzemelését, és pár másodperc múlva a fűtővíz melegét is észlelnünk kell rajta. Ha a jelek - az előbbi tünetek nem mutatkoznak, és a kazán másodperceken belül lekapcsol - arra utalnak, hogy a szivattyú a nyári ácsorgásban megszorult, akkor a tengelyoldalán lévő csavart hajtsuk ki, és egy csavarhúzóval forgassuk meg a tengely bordás részét. Remélhetőleg ettől beindul a szivattyú.
Ha a kazán körül mindent rendben találunk, akkor a fűtőkör ún. termikus légtelenítése a következő lépés. Erre az idény elején valószínűleg még akkor is szükség van, ha a rendszer nem volt leürítve. A csövekben áramló folyadék fortyanásai, sustorgása arra utal, hogy a vízzel oxigén és más gázok is áramlanak. A légtelenítés helyes sorrendje a következő.
Először felfűtjük a rendszert a maximális hőfokra, mert a hideg víz nagy mennyiségű gázt képes elnyelni, hidegen tehát nem fognak a gázok kiválni. A felfűtés után kb. fél órára kapcsoljuk le a kazánt (és ezzel a szivattyút), mert a gázkiválás csak akkor fog bekövetkezni, ha a folyadék közben nem áramlik. Fél óra elteltével a fűtőkör legmagasabb pontjain - ahol a légtelenítő szelepeknek is lenniük kell (4) - összegyűlnek a felesleges gázok. Az automata légtelenítő szelepeknél (5) nincs dolgunk; a szerkezet belsejében lévő úszó folyadék hiányában lesüllyed, a szelepet kinyitja, és a felesleges gázok távoznak, majd a tágulási tartályból helyére áramló folyadék a szelepet visszazárja. A kézi légtelenítő szelepeknél ugyanezt egy csavarhúzó segítségével magunknak kell elvégezni. A légtelenítő szelep csavarját kissé hajtsuk ki, de előtte a biztonság kedvéért tegyünk a szelep alá egy edényt. A szelep addig maradjon nyitva, amíg levegő jön rajta, és amint megjelenik a folyadék, a csavart hajtsuk vissza. Ilyen légtelenítő szelepet találhatunk a fűtésrendszer legmagasabban lévő hurkainak tetején (ha több ilyen hurok van, akkor mindegyiknél), de egy alulról betáplált vízszintes fűtőkörnél a szelepek lehetnek a radiátorok végén is (6). Egyes radiátorok légtelenítésére a végükön lévő záróanya (7) szolgál. A légtelenítés után valószínűleg újabb feltöltés is szükséges majd, de egy átlagos idényindítás után a légtelenítést egy lépésben el lehet intézni.
Ha azonban a rendszer valamiért le volt ürítve, és friss vízzel kellett újra feltöltenünk, akkor a légtelenítési folyamatot legalább háromszor meg kell ismételnünk, mert a második és harmadik felfűtés után is még gázkiválás következik be. A friss vízzel más anyagok- mészkő, karbonátok - is a csőrendszerbe kerülnek, amelyek a fűtés hatására fokozatosan a csőfalakra rakódnak ki. Kisebb mennyiségben ez nem okoz gondot, sőt bizonyos mértékű korróziógátló hatása is van, ha azonban feleslegesen cserélgetjük a hőhordozót (vizet) a csőrendszerben, akkor a lerakódások leszűkítik a cső keresztmetszetét, a vízkövesedés, uszadék, iszap, stb. pedig gátolja a szerelvények működését tönkreteszi a kazánszabályozókat és a szivattyút. És persze a friss víz magas oxigéntartalma gyorsítja a korróziós folyamatokat.
Amikor a fűtés hatékonyan és csendesen működik, akkor már csak a radiátorokat, és a radiátorszelepeket kell ellenőriznünk. A hagyományos szelepeket többszöri ki- és becsavarással járassuk meg, és ezzel a szeleptestek vízkövesedését gátoljuk meg. Ha a szelepet nem tudjuk elforgatni, akkor az már nagyon elvízkövesedett, és valószínűleg cserélnünk kell. A termosztatikus szelepeket megforgatással nem tudjuk ellenőrizni, mert ezzel csak a szabályozó kereket forgatjuk, attól még maga a szelep besülve maradhat. Ha a jelek - a szelep nem nyit vagy nem zár - arra utalnak, hogy a nyár folyamán a szelep besült, akkor a szabályozó termosztát kerekét húzzuk le a szelepről, és egy hegyes csőrű fogóval a szelepszárat megfogva mozgassuk meg azt (8). Megjegyezzük még, hogy a termosztatikus szelep besülését rendszerint az okozza, hogy a fűtési idény végén teljesen elzárva felejtjük. A nyári melegben a termosztát ugyanis működik, és a 25-30 fokban a szelepet hatalmas erővel próbálja "elzárni", benyomni. Ez a nyomás ráadásul hosszú ideig, folyamatosan tart, és ettől a szelep beragad.