Hangszigetelés

A gyakorlati oldalról megközelítve a hangszigeteléssel kapcsolatban a következő feladatokkal találkozhatunk. A legáltalánosabb eset, amikor saját területünket (lakásunkat, birtokunkat) kívánjuk megvédeni a kívülről jövő hangoktól. Ezek közé tartozik az is, amikor lakótömbben a szomszédos, illetve az alsó, felső lakás felől kívánjuk elszigetelni magunkat, illetve a tömb általános zajairól (pl. csővezetékek zúgásáról) akarjuk leválasztani saját lakásunkat. Kissé más a megközelítés akkor, amikor saját lakásunk zajától szeretnénk megvédeni a külvilágot; hangszigetelni akarjuk nappali szobánkat, hogy zavartalanul élvezhessük kedvenc zenéinket. Megint más egy kis hangstúdió hangszigetelése, ahol se ki, se be nem juthat zaj, és fontos a belső tér akusztikája is.
Egy lakás hangszigetelését - a hőszigeteléshez hasonlóan - a résszigeteléssel kell kezdenünk. A rosszul záró ajtók, ablakok, apró rések a tokok mentén, nem csak a hőt, hanem a külső zajt is átengedik. Minden egyes hézag úgy működik, mint egy parányi hangszóró, és addig nehéz hatékony hangszigetelést létrehozni, amíg az ilyeneket nem tömítettük el. A gyakorlati megoldás viszont már teljesen megegyezik a hőszigetelésnél leírtakkal. A tok melletti hézagokat habszivacs tömítéssel (1), majd poliuretán habbal (2), szilikon tömítőmasszával (3) kell kitöltenünk. Az ajtó és ablakszárnyak záródó felületeit pontosan kell egymáshoz munkálnunk, hogy lehetőleg rés nélkül záródjanak egymásra.
A tömítést rugalmas hézagkitöltő anyagokkal (4), felragasztható (5), vagy horonyba szorítható gumi és műanyag tömítésekkel (6) javíthatjuk. A nyílászárók hangszigetelési képessége is eltérő, de általánosságban elmondhatjuk, hogy a korszerű, többrétegű, termopán üvegezésű nyílászárók (7) nem csak jó hőszigetelők, hanem a hangszigetelésük is jó. Ugyanakkor hangszigetelési szempontból nagyon jók lehetnek a pontosan záródó, régi, dupla ablakok is. 
Egy ház hangszigetelésénél mérlegelnünk kell a hangvisszaverődés lehetőségét is. A tömör, sík felületről a beeső hang igen nagy része visszaverődik, kis rész elnyelődik, ezért legalábbis az elvi lehetősége megvan annak, hogy az épületet "árnyékoljuk" a zaj ellen. Ilyen árnyékoló hatása lehet egy tömör kerítésnek (8), vagy az épület homlokzatát védő átlátszó (pl. plexi) lemezeknek (9). Ez utóbbival forgalmas utak mentén, inkább csak középületeknél találkozhatunk. Ismerjük az utak zaját tompító hangvédő falakat is; ezek sem elképzelhetetlenek családiházas körülmények között sem. Sokszor inkább az esztétikai szempontok határolják be a műszaki lehetőségeket, hiszen mégsem húzhatunk egy lemezfalat az ablak elé.
Ha a hangvisszaverés lehetőségein túllépünk, akkor a hangelnyelés, vagyis a klasszikus hangszigetelés a következő lépésünk. Fizikailag a jó hangszigetelő anyagban a hang (illetve a levegő rezgése) hővé alakul, és felemésztődik. Emiatt az előző számunkban részletesebben ismertetett hőszigetelő anyagok közül elsősorban a szálas szerkezetűek, tehát a kőzetgyapot és az üveggyapot jó hangszigetelőnek is, ezek a szerkezetbe bekerülő levegőrezgéseket elnyelik, és hővé alakítják. Kisebb mértékű hangszigetelő hatása lehet a polietilén habnak is, de inkább csak kopogó (lépés) hang szigetelésnél jöhet szóba. A hangszigetelő anyag tehát adott, és a felhasználás célja határozza meg azt, hogy milyen szerkezetbe kerülnek ezek beépítésre.
A homlokzati hőszigetelések kapcsán beszéltünk már a külső szigetelésről, ahol az egyik legjobb megoldás kívülről felerősített szálas szigetelő paplan, és az arra kerülő szilárd borítás; burkolólap vagy hálóra felhordott vakolat (10). Ez a szerkezet a hangszigetelés szempontjából is kiváló, mert a kemény burkolat visszaveri a hang legnagyobb részét, az alatta levő szigetelőanyag pedig elnyeli a szerkezetbe bejutó levegőrezgést. Jó abból a szempontból is, hogy a külső szigetelésnél ugyanúgy nem alakulnak ki ún. hanghidak, ahogy a hőszigetelés szempontjából hőhidak sem. Ebből a szempontból meglehetősen nagy az egybeesés a hő- és hangszigetelés között; a tömör, szilárd épületszerkezetek (sarokpontok, födém, gerendák stb.) egyaránt jó hő és hanghidak, tehát rontják a szigetelést. Külső hangszigetelési szempontból megfelelő a tetőtér-beépítések klasszikus hőszigetelése is. A külső héjazat visszaveri a hangot, a maradékot pedig elnyeli a vastag szigetelő paplan (11).
Az ideális külső hangszigetelésen túl most vizsgáljuk meg a belső hangszigetelés lehetőségeit. Egy megfelelő hatékonyságú hangszigetelő falburkolat nagyjából a következőképpen épül fel. A falazatra először egy tartó rácsszerkezetet erősítünk fel - lehet a legolcsóbb tetőlécből készült faanyag, dübelekkel rögzítve, vagy fém tartóprofil - a rács közeibe kerül a szálas szerkezetű hangszigetelő réteg, majd erre a belső borítás (12), pl. gipszkarton burkolat (13). Természetesen a rácsszerkezet és a szigetelőanyag vastagsága egymással összhangban legyen. Minél vastagabb (5 cm-től akár 10 cm-ig is terjedhet, ha van rá elegendő hely), annál jobb lesz a hangszigetelő hatása. A rendszer gyenge pontjai a hanghidak. Ilyenek alakulnak ki a rögzítési helyeken, illetve a vázszerkezeten keresztül, ahol a tömör anyag átvezeti a hangenergiát. Anélkül, hogy a műszaki részletekbe túlságosan belemennénk elmondjuk, hogy egy akusztikailag jól felépített falszerkezet ún. tömeg-rugó-tömeg rendszerű. A fal szigetelésénél az egyik tömeg maga a fal, a rugó a szigetelés, a másik tömeg pedig a belső burkolat. A cél az, hogy a két tömeg között a hangenergia átjutását a lehető legjobban akadályozzuk.
Ez a hanghíd hatás teljesen nem szüntethető meg, de csökkenthető. Elsősorban is azzal, hogy a két merev szerkezet között a kapcsolat a lehető legrugalmasabb legyen. Például egy ragasztott fa szerkezet sokkal merevebb kapcsolat, mint ha ugyanerre a fára szegezzük, vagy csavarozzuk a burkolatot. Még rugalmasabb kapcsolatot biztosít a fa vázszerkezet helyett alkalmazott fém tartóprofil. Minél sűrűbben helyezzük el ezeket a tartóprofilokat, annál több hanghidat hozunk létre, tehát a statikailag szükséges minimálisra vegyük a tartórács sűrűségét. Fontos az is, hogy a tömeg-rugó kapcsolat felfekvési felületei a lehető legkisebbek legyenek, és a belső burkolatnál a rögzítőelemek ne gátolják a héjazat szabad mozgását. Így a rögzítőelem kevésbé tudja az energiát átadni a burkolatnak. A rögzítési pontoknál beiktatott rugalmas elemek még javítják az eredményt. Természetesen az is fontos, hogy a burkolat csatlakozási hézagait tartósan rugalmas tömítőanyaggal (pl. szilikonnal) töltsük ki.
Most már tudjuk, hogy egy ideális hangszigetelő rendszer hogyan épül fel, kérdés az, hogy a gyakorlatba miként tudjuk ezt átültetni. Felépíthetjük például a szomszéd lakás felőli zajos falra, és jó eredményt fogunk elérni. Tökéletest azonban ne várjunk, mert a födémeknél, a sarokpontokon megmaradnak a hanghidak, és ezzel együtt az áthallás is. A födémek szigetelése pedig már egy újabb feladat. A belmagasságból néhány centimétert veszítve folytathatjuk a szigetelést felül, álmennyezet kialakításával (14), és ha nagyon igényesek vagyunk, akkor lehozhatjuk a belső térelválasztó falakra is (15). Ez azonban meglehetősen költséges, és a hasznos teret is csökkenti.
Gyakori probléma a lakásszintek közötti kopogó lépéshangok áthallása. Ezt igazán hatékonyan felülről, a felső lakás padlójának lépéshang-szigetelésével lehet csökkenteni, ezek pedig az ún. úsztatott rendszerek. Lényegük, hogy a merev és szilárd (beton) födémszerkezetre rugalmas anyag kerül, és ezen "úszik" a megint csak merev padlózat (16). Fontos, hogy ez a merev padlózat az oldalfalakkal is csak rugalmas elemeken keresztül érintkezzen, így nem jöhetnek létre hanghidak. Az úsztatott födém rendszer lehet pl. polietilén hablemezen "úszó" betonréteg (úsztatott beton), és azon a választott padlóburkolat (17), de lehet kőzetgyapot lemez is, amelyre teherelosztó aljzatbeton és bármilyen burkolat fektethető. Terhelhető kőzetgyapot szigetelésre közvetlenül is fektethető például szalagparketta (hiszen a teherelosztás így megvalósul), de a jó lépéshang szigetelés érdekében a széleknél (falaknál) is biztosítanunk kell a rugalmas ütköztetést. Mindezek a megoldások azonban csak többszintes lakásoknál jöhetnek szóba, akár utólagosan is megvalósítva. Egy idegen lakásban aligha engedik, hogy az alul lakó kedvért hangszigetelést építsenek ki a felső lakás padlózatán. Ilyenkor csak az előbbiekben már leírt álmennyezetes szigetelő rendszert készíthetjük el, ami biztosan nem olyan hatékony, mint a padló hangszigetelése.
Beszélnünk kell még a - a lépéshangokon és szomszédos falakon kívül - lakótömbök lakásai közötti egyéb áthallásokról is. Különösen a modern építészetben gyakori, hogy a lakásokat valamilyen technológiai vezeték összeköti. Ilyen lehet a panelfalakba beleöntött konnektor süllyeszték, amely két szomszédos lakásban ugyanoda kerül, és akusztikailag átköti a lakásokat. Még gyakoribb a televíziós kábelcsatornáknál ugyanez. A központi elszívók vezetéke úgy köti össze a strangokat, mint egy csőposta, és tökéletes áthallást eredményez, de a függőleges szerelőaknák a fémlemez borítással is közvetlen kapcsolatot hoznak létre a lakások között (18). Ezeken keresztül még az alattunk, felettünk lakó vízfogyasztási szokásai is ellenőrizhetők, hiszen a csőben áramló víz az egész strangon hallatszik.
Nézzük sorra, hogy mit tehetünk ellenük. Az átkötő nyílásokat mindenképpen el kell tömítenünk; kitölthetjük gipsszel, PUR habbal, habarccsal vagy mással, de mindenképpen légmentesen. Ha a kábelcsatornát nem akarjuk véglegesen lezárni, akkor kőzetgyapot "dugóval" zárjuk le a vezetékek mentén. A központi elszívót lezárni nem tudjuk, itt azt a szivacsos szabályozó dugót tartsuk tisztán, amit az elszívó toroknyílásába gyárilag beszerelnek. Ezeket eltávolítani nem szabad (még akkor sem, ha az elszívó ettől hatékonyabbá válik). A szerelőakna borítólemezét a hátoldala felől érdemes felragasztott kőzetgyapot lemezzel borítani. Ugyanezt megtehetjük kívülről is egy szigetelőanyagból és burkolatból álló kétrétegű szigeteléssel. Az aknában futó csővezetékeket pedig mindenképpen érdemes - az előbbieken felül - csőhéj szigeteléssel ellátni (19).
Zavaró zajforrás lehet még egy lakásban a bejárati ajtó, illetve bizonyos esetekben bármelyik belső ajtó. A hangszigetelés klasszikus megoldása a vattával történő borítás, majd ennek lefedése műbőrrel az ajtó belső oldala felől. A borítást és a szigetelést együtt 20-30 cm-es hálóközökben le kell steppelni (facsavarokkal lefogatni) a fa alapra. Fontos, hogy a hangszigetelő borítás minél jobban ráforduljon az ajtó éleire (két oldalt és felül), illetve lehetőleg rázáródjon a tokra. A záródó felületek tökéletes illeszkedése ugyancsak fontos; ha ez asztalos módszerekkel - gyalulással, csiszolással - nem biztosítható, akkor réstömítő profilokat kell alkalmaznunk, ugyanúgy, mint az ablakoknál. A bejárati ajtó hangszigetelése csak akkor lesz teljes, ha a tok és a fal közötti réseket tökéletesen kitöltjük PUR habbal.