Tíz évünk van!

Kemény gondolatok

A hangsúly nem is annyira a visszafordításon, inkább a megállításon lenne, és utóbbi esetben is kérdés, hol lehet, hol tudjuk megállni a folyamatot. Konszenzus alakult ki abban, hogy a 1,5 °C, de legfeljebb a 2 °C-os globális átlaghőmérséklet-növekedést katasztrofális lenne átlépni. Bizonyos folyamatokat már akkor sem lehet megállítani, ha ez sikerül. A grönlandi vagy az antarktiszi jég egy része feltehetően már ekkor is instabillá válik, mint ahogy 2 °C-os növekedésnél már a korallok sem menthetők meg. A tengerszint emelkedése pedig lassú folyamat, ami ugyancsak nem állna le még évszázadokig.

Ha drasztikusan változtatnánk az életmódunkon, annak már néhány éven belül is lennének pozitív hatásai. Ritkábbak és kevésbé gyilkosak lennének például a manapság egyre gyakoribb extrém időjárási anomáliák. Lehet azzal érvelni, hogy régen is voltak viharkárok, de ahhoz nem fér kétség, hogy manapság jóval gyakoribbak és pusztítóbbak ezek. Lehetne tenni azért, hogy ez ne romoljon sokkal többet, de ha nem teszünk semmit, hamarosan sokkal gyakoribbak és pusztítóbbak lesznek.

Javulhatnának az éghajlatfüggő fertőzések statisztikái is. A betegségeket terjesztő szúnyogok, kullancsok például bizonyítottan az éghajlatváltozás következtében terjednek, és az általuk terjesztett betegségek is egyre gyakoribbak. Magyarországon ma háromszor akkora a Lyme-kór előfordulási valószínűsége, mint akár csak egy-két évtizeddel ezelőtt. Néhány éven belül pedig európai viszonylatban Szerbia után Magyarországon szedi majd a legtöbb áldozatot a nyugat-nílusi láz, és ezt még talán el lehetne kerülni.

A 2 °C-os határt be lehet tartani technológiai újítások segítségével, a megújuló energiaforrások felhasználásának csúcsra járatásával. A 1,5 °C-hoz nem elég az ipari reform, átfogó gazdasági és társadalmi reformok is kellenének. Az ipar és a háztartások energiafelhasználását egyaránt új, 21. századi alapokra kellene helyezni. Magyarországon például a teljes épületszektor mélyreható felújítására és a városi közlekedés újraszervezésére lenne szükség. Ez úgy értendő, hogy a felújításoknak 90 százalékos energia-megtakarítást kellene elérniük. Ehhez képest a valóságban azt nevezzük modernizálásnak, ami legfeljebb 20-30 százaléknyi fűtési energiát spórol meg, és a felújítási ütem évente egy százalékos. Így a végeredmény többnyire fényévekre jár a passzív házak elterjesztésétől.

Minél inkább fel kellene számolni az acél-üveg-beton triádot, és természetes anyagokat kellene használni, ahol csak lehet. A fa azért lenne különösen jó, mert az még tárolja is a széndioxidot. A felújítgatás, nyílászáró-cserélgetés, szigetelgetés helyett valódi mélyfelújításokat kellene végezni. Megszüntetni az épületek hőhidait, hőcserélő szellőztetéssel minimalizálni a fűtési és a hűtési igényt. A „felújítgatás” sajnos többet árt, mint amennyit használ. Ezek a maszatolgatások a távlati dekarbonizációs célhoz édeskevésnek tűnnek. Ráadásul a ma sok pénzért hiányosan végzett felújítást, logikusan, senki nem fogja 10 év múlva újrakezdeni. Ezt hívják belakatolási kockázatnak.