Drámai szoprán – ecsettel

– Melyik művészeti ágban fedezték fel előbb a tehetségét?
– Állítólag két és fél évesen már saját szerzeményem volt a zongorán. (Azóta több, mint száz dalom született.) Zenész szüleim nagyon korán észrevették, hogy abszolút hallásom van.
– Egyenes út vezetett az operaszínpadra. Hogyan lett festő?
– 1975-ben Hamburgban Cosi fan tutte előadásokat énekeltem. Nagyon szomorúnak és árvának éreztem magam a szállodában. Egyik nap egy festékbolt mellett mentem el, a kirakatban pedig megpillantottam egy tábori készletet. Megvettem, hazavittem a szállodába, közben arra gondoltam, amit már láttam és nagyon tetszett. Azonnal nekiálltam egy éjszakai katedrálist festeni. Viszonylag jól sikerült és úgy éreztem: annak ellenére, hogy életemben először nyúltam ecsethez, a képet, amit belül látok, azt meg tudtam valósítani. Ezután autodidakta módon elkezdtem tanulni, szakkönyveket vásároltam, múzeumokba, kiállításokra jártam. Londonban a National Gallery hatalmas képeit egészen közelről meg tudtam nézni. Párizsba kétszer is eljutottam, láthattam az impresszionistákat. El nem tudom mondani, hogy Antwerpenben a Rubens-ház milyen hatással volt rám. Nagyon sok olyan könyvem van, ahol nagy művészek képeinek egészen picurka részleteit is tanulmányozni lehet. Ezeket nézegetve, analizálva sokat tanul az ember. – Régi korok nagy festőinek életrajzaiból emlékszem, milyen sokat kínlódtak a vászon előkészítésével, az alapozással, ami igazából unalmas munka lehetett. – Szerencsére ma már eleve alapozott vásznakat, farostlemezeket lehet kapni. Kitűnő minőségű olajfestéket is készen, tubusokban lehet vásárolni.
– Farostlemez?
– Igen. Magam is nagyon szeretek fára festeni, mert jól beszívja az olajat, így egészen más lesz mint vásznon. Már megértem a táblakép-festőket, mert nagyon jó fára festeni. Nem beszélve arról, hogy a vászon most már borzasztó drága, a farostlemez sokkal olcsóbb.
– Legszívesebben fára, olajjal fest. A legfontosabb kellékek közül az ecsetről még nem volt szó. Sokfélét használ?
– Van otthon rengeteg ecsetem. Mégis eggyel szeretek festeni a legjobban, és az elég nagy. Sokszor egészen finom részleteket is azzal az eggyel festek. Mert megbarátkoztam vele, a kezemre áll, nagyon szeretem.
– Melyik festő hatott Önre igazán?
– Cézanne az egyik kedvencem.
– Van különösen szeretett témája? – Nincsen. Nagyon változó, hogy miről festek. Természetesen nagyon sok zenei témájú képem van, szerepek, amikről úgy érzem, még azon túl is lenne mondanivalóm, hogy elénekeltem.
– Mondana példát?
– Lady Macbethről az őrülési jelenetet megfestettem, Salome táncát jó néhányszor, de még elégedetlen vagyok vele, tovább próbálgatom. Velencével elég sok képem kapcsolatos, ugyanis szerencsém volt részletekben hat hónapot ott lakni. Három premiert is énekeltem a La Fenice Színházban, ilyenkor két-két hónapot ott töltöttem – sajnos feszített tempójú munkával, városnézésre szinte nem maradt időm. Mégis erősen hatott rám Velence, különösen a Karnevál és a karneváli jelmezek. Úgy éreztem, hogy a festményeimen keresztül valahogyan a mi művészeti águnkat, a színházat is be tudom mutatni. Hiszen mi is maszkot veszünk föl ahhoz, hogy egy másik ember bőrébe tudjunk bújni. Tehát sok szimbolikus képem van. De nagyon szeretek természeti képet festeni, megfog egy fakéreg gyönyörű formája, vagy egy nemes kő erezete, egy opál színjátéka. Szeretem a felhőket, rengeteget fotózom őket, mert az is tervem, hogy egyszer felhő-sorozatot festek.
– Az életében mennyire fonódik össze a két művészeti ág?
– Sok helyen egyszerre kérnek kiállítást és koncertet. Legkedvesebb emlékem Veszprémhez kötődik, a gyönyörű zsinagógában körben helyezték el a képeket, középen volt a zongora. Egy nagy, madonnát ábrázoló képem a színpadon állt festőállványon, körberakva virágokkal. Csodálatos érzés volt a saját képeim között énekelni.
– Pihenés, kikapcsolódás a festés?
– Nem. Négy-öt óra munka után majd' leszakad a vállam. Inkább feltöltődésnek nevezném.
– Mi mindennel foglalkozik, amikor nem fest?
– Tanítok a Zeneakadémián és a Cant-Art magániskolában. Havonta legalább négy jótékony koncertet adunk. Van Csepelen egy alapítvány keretében működő zenei szakközépiskola, amely vidéki zeneiskolákat megsegítő előadásokat finanszíroz. A budapesti zeneiskolákban is nagyon nehéz a helyzet, de vidéken még sokkal rosszabb. Mi ingyen adjuk a koncertet, a bevétel és az adományok a helyi zeneiskoláé. Már tizenöt-húsz előadásból álló sorozatot csináltunk, de márciusban le kell álljunk, mert az alapítvány lehetősége nem végtelen. Pedig nagy igény van rá, rengeteg a jelentkező. Tapasztalatunk szerint egy-egy koncert megmozgatja a helyieket, a közönséget, a vállalkozókat. Így most újabb szponzort keresek, szeretném, ha ezt a kezdeményezést folytatni tudnám, és ha erre támogatót találunk, az nem nekünk segítene elsősorban, hanem a zenei életnek.
– Hogy indult ez az év, mik a további tervek?
– Január 17-én Nagymaroson, e hónapban Szigetszentmiklóson adtunk jótékonysági koncertet. Márciusban Csepelen folytatjuk a sort, ennek lesz külön érdekessége is: közben magyarázom is a műveket a diákoknak. Így sokkal érdekesebb lesz, jobban meg lehet őket nyerni a zenének. Harmadik éve rendezem meg a Fiatal Művészek Nyári Fesztiválját. Mecénása a Tiszai Vegyi Kombinát, ők pontosan értik, hogy itt egy zenei kurzust csinálok fiatal művészeknek. Tudniillik bántott, hogy nagyon sok tehetséges fiatal kerül ki az iskolából és nem tudnak elhelyezkedni. Többen külföldön próbálkoznak, de itthon is szeretnének bemutatkozni, megszerettetni magukat. Tavaly és tavalyelőtt Mozart Don Giovanni című operáját adtuk elő a Hadtörténeti Múzeum udvarán zenekarral, színpadi körülmények között. Mozart Figaro házassága című operája lesz a következő, júliusban lesznek az előadások, a helyszín ugyanaz. Így tehát újabb tehetséges fiatalokat fogunk bemutatni. Nagyon szeretném, ha ez tovább bővülhetne.
– Saját előadásai?
– Ausztriában lesz kiállításom és koncertem is, Bécsben koncertet adunk, meghívásom van egy londoni kurzusra és koncertre...
– Budapesti Opera?
– Azt hiszem, nem várható, hogy velük előadás legyen, hiszen eddig sem hívtak, de őszintén bevallom, most már nem is nagyon vágyom operát énekelni, szívesen koncertezem. Nekem csak az a lényeg, hogy dolgozzam. Hol, kinek énekelek: csak nyitott fülű és nyitott szívű emberekre találjak, én boldogan énekelek nekik.
– Néhányszor átlátogatott a könnyűzene területére is.
– Igen, ezt tulajdonképpen hídverésnek szántam. Először egy szilveszteri műsorban a televízió kért föl, hogy énekeljek egy kicsit könnyedebb dolgot. A San Remo-i fesztivál győztes dala meg is jelent egy kislemezen a Szerelmes asszonnyal együtt. A kislemez sikere után a Hungaroton felkért egy nagylemez elkészítésére, ez volt a Nézz körül. Ezen szerepel Wolf Péter: Ave Maria c. dala, amelyik – mondhatom – az ország kedvence lett. Ezután Koncz Zsuzsával az a bizonyos duett, a Szabadság, szerelem készült egy március 15-ére.
– Miért nevezi ezt hídverésnek?
– Azért, mert nagyon sokan szeretik a könnyűzenét és így szerettem volna felhívni a figyelmüket arra, hogy az opera is nagyon szép dolog. Nem is volt rossz az elgondolásom, hiszen egy nagyon neves újságírónő mesélte, hogy ő élete első operájaként Richard Straus Salomé-ját nézte meg – a főszereplésemmel –, mert nagyon tetszett neki ez a duett. És ha egy embert így be tudtam csábítani a színházba, már nem éltem hiába.
– Művésznővel nagyon sok hangfelvétel készült, aztán ez mintha egy darabig megállt volna.
– Így van, és ez elég baj. A hangfelvétel az embert neveli is, hiszen olyan szinten kell produkálni, amilyent egy koncertteremben szinte soha nem lehet elérni. Nem csak szinten tartást, hanem azon belüli állandó fejlődést is igényel. És persze az embernek olyan jó érzés, hogy valami megmarad utána.
– Szerencsére az utóbbi időben négy CD-je látott napvilágot.
– Az elsőn Simon Izabellával Liszt-dalokat vettünk föl. Ez a saját cégemnek – a Cant-Art-nak – az első felvétele volt, amolyan "magad uram, ha szponzor nincsen"-módszerrel.
– Vagyis teljesen saját készítésű a lemez. Beleértve a borítót is, és ezzel megérkeztünk egy harmadik tevékenységi körhöz.
– Nagyon sok lemezt készítettem már, láttam, hogyan készül, szinte kitanultam a felvétel szakmáját. Másrészt minden olyasmi nagyon izgatott, ami képzőművészettel kapcsolatos. Tehát elejétől végig gondoztam a munkát, szinte saját gyerekemnek éreztem.
– A további CD-k?
– A második az Erkel Ferenc Kamarazenekarral készült: Mozart, Gluck, Purcell, Händel, tehát elsősorban régebbi zenék. A következő kettő a legkedvesebb, hiszen kitaláltam, hogy ne engem ábrázoljon a fotó, ami a borítóra kerül, hanem készítek olyan festményt, amely valamilyen módon a megszólaló művekhez kapcsolódik, vagy annak a hangulatát kifejezi. Az egyik az Állami Hangversenyzenekarral, Kovács János vezényletével készült, a zenéje szívügyem: Richard Straus zenekari dalait énekelem. Kedves kollégám – volt növendékem, nagyon-nagyon tehetséges bariton – Fekete Károly pedig Mahler Kindertutenlieder című sorozatát énekli. Az általam festett lemezborító azt az érzésemet tükrözi, amit Straus zenéje kapcsán mindig érzek. Bemutatja milyen bonyolult a lélek, és a halál utáni lét szerinte nem tragikus. A képen egy örvénylő valamiből jutunk el a fényes, hatalmas világosságba. A másik lemez, ami nemrégen jelent meg, tiszteleg Schubert és Brahms emlékének. Én Schubert balladákat énekelek, Fekete Károly pedig Brahms Négy komoly ének című ciklusát, Simon Izabella kísér minket zongorán. Borítója inkább meditatív kép, a mindennapi nehézségek, gondok közül, zöld-sárga színekből repít ki a nyugodt kékségbe.