Alumínium forrasztása ónnal

Az eredeti ötlet az USA-ból származik, nálunk pedig 1947-ben egy Rádiótechnika folyóiratban látott először napvilágot. Vojkovics Ferenc kipróbálta, alumínium csíkokat forrasztott össze, és szakítógépbe fogva tesztelte a forrasztás szilárdságát. A szakítópróba során az alumínium csíkok szakadtak el, de nem a forrasztás helyén, pedig annak felülete alig érte el az 1 cm2-t. Időtállóságáról pedig még csak annyit, hogy olvasónk egy mintadarabja kb. 10 évig hevert a lomok között, ennek ellenére a szilárdsága nem változott.
Az alumíniumot azért nehéz forrasztani, mert a letisztított felület szinte azonnal oxidálódik, és ez a védőréteg meggátolja, hogy felületére forrasztóón tapadjon. Az oxidréteg megbontására ultrahangos pákát, speciális folyasztószereket, használnak. Viszont a hagyományosnak mondható lágyforrasz-anyagok is megtapadnak az alumíniumon, ha nem a levegőn, hanem attól elzárva tisztítjuk meg az oxidrétegtől. Ezt olvasónk a következőképpen végezte el.
A munkához kell egy nem rozsdamentes anyagból készült kés, amelyet - forrasztóvizet használva - ónozzunk elő, majd tiszta, száraz ruhával töröljünk le. Nagyon fontos, hogy teljesen tiszta legyen az ónozott része. A forrasztandó alulemezt gázlángon, vagy elektromos tűzhelyen melegítsük elő, de ne túlságosan, mert akkor az ón is eléghet. A meleg lemezre olvasszunk egy nagyobb felületen kb. 25x25 mm-es nagyságban forrasztóónt, majd az olvadékba mártott, s itt átmelegedett kés pengéjére hagyjuk "ráfutni" az ónt. Így a kés mellett nem juthat levegő a lemez felszínére. A késsel -aaz ón alatt - kaparjuk le az oxidréteget. A kés élét lassan mozgassuk a fémen, és igyekezzünk összefüggően letisztított felületet kialakítani a megolvadt ón alatt. Kissé ívelt hegyű késsel ez elég gyorsan megoldható. A lekapart alumínium-oxid kásássá teszi az olvadékot, ezért ezt száraz tiszta ruhával töröljük le a lemezről. A felület akkor megfelelő, ha a kapart felület ónnal befutott, fényes (1). Amennyiben nem összefüggő az ónozott rész (2) olvasszunk rá újabb ónpacát, és ismételjük meg az oxidréteg eltávolítását, de a késsel most is lassan, sűrűn egymás mellé kapart sávokban igyekezzünk az oxidréteget eltávolítani. Ha szép egyenletesen előónozott felületet alakítottunk ki, akkor erre még egy réteg forrasztóónt olvasszunk, amelyhez már a hagyományos módon bármilyen előónozott anyagot, pl. rézhuzalt (3), alumínium rudat (4) is forraszthatunk. A még kevésbé sikerült felületi ónozás is szilárd kötést eredményez, csak a forrasztás nagyon csúnya lesz (5, 6).
Az alumínium anyagok előónozásához célszerű 50-60%-os forraszanyagot használni, de folyasztószer nélkül. Rúdanyagokat azonban célszerűbb kis konzervdobozban megolvasztott ónba mártva előónozni. A kést természetesen most is elő kell ónoznunk. A dobozban felolvasztott ónt csak előónozásra használjuk, és ha már nagyon kásás, akkor öntsük ki, helyébe olvasszunk fel friss forraszanyagot.
A módszert mi is kipróbáltuk, sikerrel. Kissé körülményes ugyan az ilyen forrasztás, de az ón valóban szilárdan tapad az alumíniumhoz is. Kisebb munkadarabok esetében is ajánlatos az előmelegítése, nagyobb felületű darabokon pedig feltétlenül szükséges az enyhe hevítés, mert jelentős hőveszteséggel kell számolni, ami az ón olvadását is megakadályozhatja. Erre jók a hőlégfúvók is, ha megfelelő fúvókákat alkalmazva hevítjük vele a forrasztás közvetlen helyét, vagy környékét. Az viszont tény, hogy ily módon nehéz szép, teljesen sima felületűre olvadt forrasztást készíteni. Ehhez ugyanis az alumínium felületéről teljesen el kell távolítani az oxidréteget, és ezt - az olvadt ón alatt, kés élével kapargatva - bizony nehéz kellő tökéletességgel elvégezni. A kötés szilárdsága viszont ennek ellenére megfelelő volt. A forrasztott kötésekből, pl. a rezet könnyebb elszakítani, mint kitépni a forrasztásból. Ha nem is gyakran, de szükségünk lehet az alumínium forrasztására, tehát jegyezzük meg az eljárás lényegét, és akkor szükség esetén bármikor használhatjuk is.