Bútorkárpitozás házilagosan 2. rész

Az új kárpit darabjainak a kiszabása

Ez szabásminta nélkül csak a nagyon egyszerű esetekben, pl. sima felületű heverőkön, vagy fotelokon lehetséges. Szabásmintaként használhatjuk a régi kárpit darabjait, vagy azok alapján, csomagolópapírból kivágott mintákat. Ez főként akkor előnyös, ha több azonos bútordarabot, vagy szövetrészt kell kiszabnunk. A levarrandó szélekre mindig hagyjunk rá 25-30 mm-nyit. Nagyon ügyeljünk a minták "tájolására", bársonyanyagoknál pedig a söprési irányra, azaz a flórszálak elfekvésének az irányára. Általános mintaillesztési követelmény, hogy a tengelyesen szimmetrikus daraboknál ezzel azonosan elhelyezett legyen a szövetek mintája. A bevonóanyag lánciránya az ülőbútoroknál a beülési iránnyal, fekvőbútoroknál pedig a hossziránnyal azonosan helyezkedjen el. A plüss-szöveteknél a szálak elfekvési iránya felülről lefelé, illetve belülről kifelé, az ún. söprési irányba essen.
Bútoron belül viszont a következő szabályokat igyekezzünk betartani: ülésnek a támlával és előlappal, a támlának a hátfallal, a karoknak a karoldal lemezekkel kell illeszkedniük. Ezt akkor a legkönnyebb betartani, ha e felületeket egy darabban kiszabott szövettel boríthatjuk be. Továbbá arról se feledkezzünk el, hogy a bútorgarnitúra azonos rendeltetésű és helyzetű felületein mintaazonosságot kell létrehoznunk. Ez nem vonatkozik a jellegtelen, pl. aprómintás anyagokra, továbbá a gombok bevonatára és az azonos anyagból készített élszegélyekre. (A kárpitozott garnitúrák mintaillesztési szempontjait februári lapszámunkban közölt táblázatban foglaltuk össze.) E kívánalmaknak elég nehéz eleget tenni, de koncentrált figyelemmel megoldhatók a kezdeti nehézségek.
A mintás szövetdarabok kivágásakor jelöljük be a szabásminta középvonalát, ennek alapján vágjuk ki a megfelelő méretű darabokat. Ezek mindig magukba foglalják a szegési ráhagyásokat, szabókrétával ajánlatos a visszahajtások kontúrjait bejelölni. Ha a kárpithuzat darabjai előre összevarrhatók, fércöltésekkel erősítsük össze a huzat tokot. Így jól ellenőrizhetjük a mintázat folyamatosságát, kellő öszszeillesztettségét. A kisebb igazításokat így még könnyen elvégezhetjük, és ha lazán feszített huzatot készítünk, a párnázatra húzva is ellenőrizhetjük a levarrandó részek mérethelyességét. Ezt főként heverőknél, szabad párnáknál célszerű megejtenünk.

A kárpitanyag leerősítése, varrása

Lényegében most érkeztünk el munkánknak ahhoz a szakaszához, amely talán a legváltozatosabb, és eredménye fokról-fokra egyre látványosabb lesz, hiszen a bútordarabokra most kezdjük felhúzni új ruhájukat.
Előbb mindig a nagyobb, egyszerűen felerősíthető darabokat rögzítsük a párnázat fölé. Az ülésekre, sima háttámlákra, fekvőfelületekre, szabad párnákra helyezzük fel az új kárpitdarabokat. Helyükön előbb a középvonalban tűzzük le tűző-, vagy gombostűkkel, mégpedig attól függően, hogy tartó-, vagy párnázóanyag az alap. A kárpit feszességét pedig a párnázathoz, és a kárpitozás jellegéhez igazodva határozzuk meg. A régebbi párnázatok alaposan kifeszített, míg a korszerű, tollpárna hatásúak lazán eligazított kárpitanyagot igényelnek. Ez utóbbiak többnyire élszegéllyel szegett élűek, míg a feszes kárpitozású huzatok legfeljebb csak élükkel összevarrt darabokból állnak (1). Általánosabb esetekben csupán a hátoldalukon, alsó részükön letűzöttek, illetve a sarkukon összevarrtak.
Ezeknek a kárpitját előbb az egyenes oldalaik mentén visszahajtva kifeszítve kitűzőtűkkel rögzítsük a keretre. A mintairányokat ellenőrizzük, igazítsuk be a szövet láncirányát a hosszanti élekkel párhuzamosra, és középről enyhén a végek felé simítva a szövetet az élek mentén erőteljesen meghúzva feszítsük meg az anyagot. A kitűzést előbb a rövidebb oldalakon, majd ezt követően a hosszabbakon folytatva tűzzük le a betét szélére, pontosabban attól 20-25 mm-re. A kitűzés után üljünk többször körben a betétre, majd újra feszesre húzva megint tűzzük körül a kárpit széleit. A sarkokat visszahajtott bevágásokkal, vagy a kárpit alá igazított visszahajtással alakíthatjuk ki (2). Ezt követően tűzőgéppel egymás mellé beütött kapcsokkal fogassuk le a kárpit széleit. A sarkoknál kis görbe tűvel, lencérnával, a kárpitkeret aljától felfelé haladva 5-7 mm-es, ún. dugott öltésekkel haladjunk felfelé. Ennek lényege, hogy a fonalszál a visszahajtás alatt halad felfelé, és a szomszédos anyagba mindig 1-1,5 mm-rel lejjebb, vízszintes irányba hatol be. Az öltések meghúzásakor a szövetélek egymásra szorulnak, de az öltések nem látszanak. Ez a legtöbb egyszerű kárpitozású ülő- és fekvőbútor sarok kialakításánál, továbbá teljesen bekárpitozott szék- és foteltámlák oldalvarrásainál is alkalmazható elvarrási mód (3).
Ívelt támlák vagy más alkatrészek behúzásakor a sarkok kitűzése után az ívelt kontúrokra merőlegesen erősen húzzuk meg az anyagot, mégpedig a görbület irányába, majd simítsuk ki a ráncokat, tűzzük ki a hátoldalon, majd kapcsokkal rögzítsük (4). Székek karfa vagy támlaoszlopainál előbb a két első sarkánál, majd hátul középen, utána pedig elől és két oldalt középig tűzzük fel a szövetet. A szövetet a támla- és karoszlopoknál hajtsuk viszsza 45 fokban, hogy a visszahajtott él érintse az oszlop belső élét, és vágjuk be az anyagot átlósan (5). A kétfelé vált hajtást simítsuk a karfa mellé, vágjuk a széleket 20-30 mm szélesre, majd a visszahajtott széleket nyomjuk a karfa és a párnázat közé, a kárpitszéleket pedig jól lefeszítve tűzzük le.
Az igényesebb kárpitozású bútordarabok többnyire szélre varrt kéderezéssel készülnek. Ezek áthúzása elég fogós feladat, de ez még nem jelenti azt, hogy kárpitcseréjük otthoni körülmények között nem megoldható. Először is a kéderszegélyeket kell elkészítenünk. Ezek magjaként kb. 5 mm-es, egyenletes fonású kenderzsinórok szolgálnak, amelyeket kb. 50 mm széles szövetcsíkba burkolva kell levarrni. A kézi varrás kissé időigényes, de a gépi varráshoz meg különleges kialakítású varrótalp szükséges (6). A lapfelületekre beillesztve tűzzük fel a borítóanyagokat (7), közéjük pedig úgy illesszük be a kédert, hogy a bevont zsinór szorosan a szövetélek közé ékelődjön. Az alsó borítóanyagot, az ún. bódnit hajtsuk vissza, a szövetszéleket pedig görbe tűvel kétsorosan öltsük az élkeret párnázott szélére (8). A bódniszövet visszahajtása után annak széleit a már szokásos módon feszesre húzva rögzítsük a keret alsó felületére, a lapfedőanyagot pedig kifeszítve tűzzük le az ülőkeret hátsó és oldalsó részére (9). Ezt a megoldást alkalmazhatjuk szabadpárnák, vagy ágybetétkárpitok látható felületeinek élkivarrásainál is.
A kéderezett élű oldalborító anyagokat egyszerűbben is az alappárnázatra, illetve a párnázat felső huzatanyagához ölthetjük, ha sűrű öltésű, bujtatott varrást alkalmazunk (10, 11). Az alsó letűzéseket azonban ilyenkor gondosabban kell megejtenünk (12), mert csak így lesz egyenes a huzatszegély. Több azonos bútordarab esetén egymás után kárpitozzuk be mindegyiket, a varrások módozatait pedig a még nem, vagy alig megbontott darabról lessük le. Esetenként a szabad, azaz a leemelhető, vastagabb műszálas vattapaplannal fedett párnákra az ilyen szövethuzatokat készre varrtan is felhúzhatjuk, de az alsó felükön mindenképpen az alappárnázathoz és a szövetpótló anyaghoz öltve rögzítsük, hogy a későbbi használat közben ne csúszhasson el a kárpitanyag.
Adódhatnak ennél bonyolultabb feladataink is. Többrétegű párnázattal ellátott domború, ún. csigafejű fotelkaroknál például az oldalbevonó anyagot előbb az egyenes élek mentén tűzzük le, a külső oldalon pedig a karfa alatt visszahajtva egyenes vonalban rögzítsük közvetlenül a domború párna alatt, és ezt követően az oldallap alján. A karfa domborulata alatti visszahajtásának egyenes vonalát kb. 50 mm széles, hosszában félbehajtott papírkarton szél szövetre tűzésével tehetjük egyenessé. A karfa homloklapján pedig a szövetet szabályos ráncokba rakva szorosan tűzzük le. A karfa elejét fedő homloklap befedésekor két megoldás között választhatunk. Vattával alábélelve, alakra szabott és visszahajtottan levasalt szövetdarabbal fedhetjük le, és szélein domborúfejű díszszegekkel rögzíthetünk a karfa állványára (13, 14, 15). A másik megoldás, hogy 5 mm-es rétegelt-, vagy farostlemezből kivágott lapot készítünk, amit a homloklapba fúrt lyukakba facsapokkal rögzíthetünk. A leemelt homloklapra vattapaplant fektetünk, majd a borítószövet kifeszítése után a hátoldalon tűzőgéppel rögzítjük a kárpit széleit, és a helyére ütve rögzíthetjük. Ilyen esetekben a kárpitozott homloklapnak pontosan kell illeszkednie a karfapárnázat élei közé.

Eltisztázó munkák

Abban az esetben, ha a bevonóanyagot a bútorállvány látható felületein kialakított aljazásokba kell erősítenünk, pl. régi székek, fotelok esetében, ezt díszszegekkel is megoldhatjuk. Előfeltétele a sűrűn kitűzve előkészített kárpitanyag. A szegezést jobbról balra kezdjük el, és minden egyes szeg beütésekor ügyelnünk kell arra, hogy a huzat gyűrődésmentesen feküdjön az aljazásba. A szegfejek pontosan az aljazás széléig érjenek. A szegeket sorban egymás mellé üssük be, de a fejek egymásra ne feküdjenek fel. Nem szép, de megengedhető, hogy a szegek egy vagy több szegfejnyi távolságra kerülnek egymástól (16), de akkor konzekvensen, minden szegezett felületen tartsuk is be ezt a távolságot. Bortnit csak ritkán szokás használni a szegek alá, de ez ízlés kérdése is lehet.
A bortnit, azaz szegőszélt inkább ragasztani szokás, ehhez a végét szegezzük le, hátoldalát pedig kenjük be vékonyan oldószeres ragasztóval (17). A szikkadási idő elteltével simítsuk a takarni kívánt részre, és egy szeggel a vége előtt akasszuk meg. Sarkoknál hajtsuk vissza, 45 fokban meghajtva vezessük felfelé, és egy újabb szeggel megint tűzzük le. A hajtás alá kenjünk ragasztót, majd kis idő múlva kalapáccsal megütve lapítsuk le. A ragasztáshoz használhatunk ragasztópisztolyt is (18), de csak széles kiömlőfejjel érhetünk el minőségi munkát (19).
Fodor, és rojt elhelyezésére akkor lehet szükségünk, ha a lábak közötti teret szeretnénk eltakarni az állványszerkezet átalakítása nélkül. A fodrok inkább a modern bútorokon, a rojtok a régieken használatosak. Az egyszerűbbek húzottak, vagy zsinórral rögzítettek, a szemberakott fodor viszont rendezettebb, és visszahajtott részére papírlemez-csíkot célszerű használnunk, amit a párnázat éléhez, vagy a díszpaplanhoz rejtett öltésekkel rögzíthetünk, esetleg a kárpitkeret szélére szegezhetünk, természetesen a fodor visszahajtott, takart felső szegélyén. Újabban divatosak a szabadon függesztett széles takarószegélyek is, amelyeknek a fodrokhoz hasonló a funkciójuk, csak egyszerűbb a kivitelezésük.

Kárpitszerű huzatok

Kárpitcsere helyett választhatunk olcsóbb, látszólag egyszerűbb bútoráthúzási megoldást is. A bútorvédő huzatok nemcsak a nagyon értékes kárpitokat védik a kopástól, hanem a régebbiek fakóságát is eltakarják. Igényesen megvarrva, megfelelő vászonanyagot használva akár kárpithelyettesítők is lehetnek. Elkészítésük azonban csak látszólag egyszerűbb, mert ebben az esetben a lehúzhatóságukat, bútorra rögzítésüket is meg kell oldanunk, hiszen a tisztításuk gyakrabban esedékes, és mivel lazábbak, mint a hagyományos kárpitok, használat közben könnyebben el is mozdulhatnak a bútorfelületeken. Ennek ellenére az egyszerűbb és modern kárpitos bútorokon is jól mutatnak.
Anyagául pamut- és lenfonalakból szőtt vászon-, vagy sávolykötésű szöveteket célszerű választanunk. Ezek minta és színválasztéka bőséges, szélességük 80-146 cm közötti. Felhasználásukat illetően ezekre az anyagokra is érvényesek a szöveteknél ajánlott fektetési szempontok. A kárpitszerűen kialakított huzatok azonban csak gépi varrással állíthatók össze. Az egyszínűeket esetenként még egy, az alapszíntől eltérő cérnával varrva is szokás megerősíteni, ami díszítő céllal is készülhet. A régi bútordarabokhoz készített huzatokon pedig a kéderezéshez hasonló, behúzott zsinórozott szegélyekkel lehet hangsúlyosabbá tenni a huzat karakterét (20).
Fekhelyeken, még a kétszemélyeseken is helyettesítheti a kárpitcserét a feszesen felhúzható ágybetéthuzat, amelyet oldalt húzott- vagy rakott fodros szegéllyel hosszabbíthatunk meg (21). Ez ápol, s eltakar, bármikor lehúzható, kimosható, elkészítése sem túl nagy munka. Hasonló célt szolgálnak az ágytakarók. Ha a fekhely sarkainál a takaró hátoldalára felöltött tépőzárakkal szorosra húzott sarokkialakításokat készítünk, akkor kárpitszerű huzattá formálhatjuk az egyszerű ágytakarót (22).
Nyers lenvászonból tokszerűen öszszevarrt huzatokkal is befedhetjük a puhább párnázatú kárpitozott bútorainkat, ha széleinek rögzítéséhez tépőzárakat alkalmazunk, szabad párnáinak hátoldalán pedig húzózárakkal tesszük lehetővé a levételüket. Ilyen esetekben azonban a szabadpárnáknál a tok soha ne legyen feszes, és a karfa oldalakon is csak annyira feszítsük ki a huzat anyagát, hogy rásimuljon a párnázatra (23). Az ilyen megoldásoknál a tépőzárakat a nem látható felületeken helyezzük el, és tűzőgép-kapcsokkal rögzítsük az állványszerkezet keretére.
Kárpitozott székeknél is alkalmazhatjuk az előbbi megoldást, de a huzatot akár bútorszövetből is összevarrhatjuk. A támlára erősítést és a kárpit lehúzását a támla hátsó borítóanyagába varrt húzózárral könnyíthetjük meg (24). Ha pedig a támlarészre vékonyabb mintás anyagból varrt támlahuzatot is készítünk, akkor nemcsak a kopás ellen óvhatjuk meg az alaphuzatot, hanem egy érdekes kárpitkombinációval a bútorzat összhatását is attraktívabbá tehetjük.

Részkárpitozások

Bútordarabjaink kárpitozása a kényelmünket szolgálja, és esztétikai hatása is vitathatatlan. Ám ez állandó változást is jelent. Ami nagyszüleinknek jó volt, nem biztos, hogy nekünk is ugyanúgy megfelel. Sőt, biztosan nem. Ezért viszont nem kell minden kommersz régi bútort kidobni. Még a kettős ágyakat sem, mert némi részkárpitozással például kényelmes fekhellyé változtathatjuk. Az ágybetét csere ma már könynyen megoldható, a kemény, már megkopott ágyfejen (25) pedig saját kezűleg is változtathatunk (26). Nem kell hozzá más, csupán 20-30 mm vastag lágy habanyag, az ágytakaróval azonos kárpitanyag, néhány méternyi szegőszalag és egy jó marék díszszeg (27). A kárpitanyagot hátoldala felől 20 mm széles kartoncsíkkal tűzzük le az ágyfej keretéhez illesztve (28), majd illesszük helyére a kiszabott habpárnát. A kárpitot alul feszesre húzva tűzzük ki, majd két oldalon is kifeszítve rögzítsük le néhány tűzőgép-kapoccsal. A kapcsokat szegőszalaggal (bortnival) fedjük le, és domborúfejű díszszegekkel fogassuk le a szövetszéleket (29).
A mostanság olyannyira divatos fonott nád ülőbútorok szépek a maguk módján, ám nem mondhatók különösebben kényelmeseknek. Van, aki párnákkal igyekszik az ülésüket "megpuhítani", de ezek könnyen elmozdulnak a helyükről. Stabilabb megoldás, ha a kiszabott habpárnát az ülőfelület keretére erősített vászonhuzattal rögzítjük le. A huzatanyag szélét előbb hátul hosszában kartoncsíkkal tűzzük le, majd a habpárnát a helyére igazítva, a szövetet, vagy vásznat elől és kétoldalt feszesre húzva, tűzőgép-kapcsokkal fogassuk le (30). A látható szegélyek eltisztázásához pedig szegőszalagot ragaszthatunk a szövet szélére (31).
Fekvőbútorainkat, ágykanapénkat különféle tollpárnahatású párnákkal is érdemes kiegészítenünk. Ezek töltőanyaga többnyire molinóhuzatba töltött őrölt hab, ún. pehely-apríték, és felül, vagy mindkét oldalukon szálbundázattal borítottak. Erre kerül fel a szövetből varrt huzat, amelyet általában a saját anyagából kialakított szegély, élszegély foglal keretbe. Ezek általában az ülés és a támla második párnázatának szerepét töltik be, míg a hengerpárnák csak fejtámaszok. Akkor igazán mutatósak, ha alakjuk valóban henger alakú. Kialakításukkor tömörebb hablemezből a hosszanti végeket összeragasztjuk, majd a habpalástra újabb habréteget hengerítve ezt is élben ragasszuk össze, és a habpalást magját habőrleménnyel jól tömjük ki. Erre kell a formavászonból varrt tokot felhúzni, majd a szájösszehúzó zsineggel mindkét vég teljesen lezárható. A szövettok is hasonló kialakítású, csak az összehúzott szájnyílásokat egy-egy nagyobb, behúzott gomb, vagy bojtpajzs mögé rejtsük el.
Az ilyen és hasonló részkárpitozásoknak, kárpitozott kiegészítéseknek tág tere van otthonunkban, ha igényeljük a kényelmet, és meg is tesszük érte, amit kell.
Akit tehát nem riaszt el e szokatlan feladathalmaz, bátran hozzáláthat kárpitozott bútorainak a felújításához, de előtte nagyon alaposan mérje fel, hogy valójában mit képes megoldani, milyen anyagokat kell beszereznie, és főként, hogy megéri-e ezt a nagy munkát magára vállalnia, végig tudja-e csinálni.