Látogatás Csavlek Etelkánál

Egy rajzra mutat, amelyen különleges szépségű korsó látható:
– Eiszrich Antal, az Operaház zenekari művésze kérte, hogy készítsem el neki. Az alsó része már készen van, most a hosszú nyakat formázom.
– Honnan teremti elő az agyagot?
– Régen a fazekasmesterek jó helyről kibányászták, iszapolták, átszűrték, gyúrták. Ez azért fontos, hogy semmiféle olyan szennyeződés ne legyen benne, ami korongozás vagy égetés közben gondot okozhat. Ma már Budapesten több helyen lehet vásárolni korongkész agyagot. Attól függően, hogy milyen formán nyomják át, húsz-huszonöt kg-os hengerekben kapható.
– Gondolom, meg kell fizetni ezt a munkaigényes előkészítést...
– Bizony, egyre drágább. Ahhoz képest, amikor korongozni kezdtem több, mint négyszeresére emelkedett az ára. A keramikusok éppen ezért nagyon takarékosan bánnak az agyaggal, a hulladékot összegyűjtik, feliszapolják, és újra felhasználják.
– Mi a "feliszapolás"?
– Beáztatom egy vödör vízbe, ha már tejföl-sűrűségű, átszűröm egy finom szitán, gipszlapra, agyaglapra vagy téglára teszem, ami kiszívja az agyagból a vizet. Ezután jól meggyúrom.
– Figyeltem, amint a kezében lévő agyagdarabot gombóccá formálta, energikus mozdulattal a korongra csapta, majd ellenőrizte, hogy megfelelő helyen van-e. Mekkora jelentősége van ennek a mozdulatnak?
– Ha az anyag nincs pontosan középen, és forgás közben "üt", akkor egyik oldala vékonyabb lesz, a másik vastagabb. Forgástestet nem lehet úgy csinálni, hogy az anyag ugrál a korongon. Minden kezdő ezzel küszködik legtöbbet, de meg kell tanulni. Ehhez kitartás, szorgalom és főleg türelem kell.
– Miért különböző színű egy-egy agyagtömb?
– A hófehér agyag a kaolin, a porcelángyártásnál használt alapanyag. A korongos agyag a helyi adottságoktól függően sárgás, vöröses, barnás, hol feketébb, attól függően, hogy milyen ásványi anyag van benne.
Közben megforgatta a korongot és két tenyérrel kívülről hengerré formázta a gombócot.
– Hogyan tovább?
– Ezután jellegzetes fazekas kéztartással, egy vagy két hüvelykujjal kifúrom az anyagot, és szélesítem a kialakult gyűrűt. Kezdem húzni kifele-fölfele. Közben a kezemet állandóan vizezem, hogy csússzon, mert különben szakad és szétmegy az egész. Ezért van idekészítve ez a kis tál, amiben egyben apró hulladékok is áznak. Ezek azok az általánosan bevált korongos mozdulatok, amit az embernek az iskolában megtanítanak.
– Mennyire kell sietni a formázással?
– Nem keményedik gyorsan, van idő szépen dolgozni vele. Nagyon oda kell figyelni, mert ha nem jó a szűrés, akkor lehetnek benne szennyeződések, éles kis szilánkok, fadarabka, kemény agyagrészecskék, ezek tönkre tehetik a munkát és a kéz is sérülhet. Még egy kis levegőbuborék is gondot okozhat a formázásban, vagy a kemencében.
Alakul a korsónyak. Rá-rápillant a rajzra, aszerint nyújtja, formálja az engedelmes anyagot. – Pontosan a rajz szerint dolgozik?
– Természetesen a méretre rá kell hagyni, mert az agyag általában 10%-ot zsugorodik száradás közben.
– Gondolom hosszú az út, amíg egy keramikus eljut odáig, hogy más elképzelése szerint dolgozzon. Melyek az alapok a tanulás során?
– Amikor az ember elkezd korongozni, először kis cserépalátétet, meg hamutartót, tehát kisebb forgástesteket csinál, hogy a középre helyezést, az alj kialakítását, az oldal felemelését gyakorolja. Tulajdonképpen a korongozásban semmi nem nehéz, ez gyakorlat és idő kérdése. Türelem, és energia. Tehetség? A szakmai alapokat el kell sajátítani, aztán hogy később mi lesz belőle, az már tényleg tehetség kérdése.
– Ön kitől kapta a tehetségét?
– Tulajdonképpen az egész családunk manuálisan fertőzött: az atyai nagyapám asztalos volt, édesapám is, a mostani Képző- és Iparművészeti Gimnázium elődjében volt a bútorszakosztály vezetője. Később elvégezte a Műszaki Egyetemet és építész lett. A bátyám pedig festőművész, ő a Munkácsy-díjas Csavlek András. Nagybátyám szobrász volt, nagynénikém grafikusművészként egészségügyi és állattani könyveket illusztrált.
– Két művészeti ágban nyújt kiemelkedő teljesítményt. Hogyan kísérte egymást a kerámia és az éneklés?
– Édesanyámnak gyönyörű hangja volt – most 87 éves, apu sajnos 1971-ben meghalt – tőle ezt örököltem. Rajzban nem voltam olyan tehetséges, mint a bátyám, nálam kisgyerekként az énekhang mutatkozott, tehát nagyon odafigyeltek: tanítottak zongorázni és szolfézst. Apu állandóan vitt minket kiállításokra: Műcsarnok, Nemzeti Múzeum, Ernst Múzeum. Ezek állandó vasárnapi programok voltak, tehát észrevétlenül benne voltunk ebben a körben. Tizennégy évesen lett nagy kérdés, hogy általános iskola után hova menjek. Énekelni akkor még korai, és bennem a vágy soha nem volt akkora a zene iránt, hogy szolfézst vagy zongorát tanítsak, esetleg zongoraművész legyek. Kizárólag énekelni akartam. Akkor édesapám azt mondta, hogy addig is, amíg énekelhetek, próbáljuk meg a Képzőművészeti Gimnáziumot.
– A gimnázium egyenes folytatása volt a Iparművészeti Egyetem?
– Igen. Mesteremről, Csekovszky Árpádról – mivel egy évvel ezelőtt sajnos meghalt – most neveztek el Rákosligeten egy Közösségi Házat, és milyen érdekes az élet, többek között én is énekeltem a megnyitón. Ezek nagyon szép, kedves, ugyanakkor szomorú emlékek.
– Mikor kezdhetett énekelni tanulni?
– Középiskolás koromban. Először magánúton tanultam Pauk Anna néninél. Biztos voltam abban, hogy az Operába nem kerülök be, mert ahhoz Zeneakadémiát kellene elvégezni. Jelentkeztem is oda amikor az Iparművészetin lediplomáztam, de aztán férjhez mentem, gyerekek születtek, és így – mivel a kerámia diploma a zsebemben volt – nem erősködtem.
– Hét évig egyáltalán nem énekelt...
– Egyszerre iszonyú hiányérzetem támadt. Akkor volt az első kiállításom, és elfogott a vágy, hogy a megnyitóján énekeljek. Kezdett divatba jönni, hogy vers, zene, ének is megszólal egy-egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján. Az első tervem az volt, hogy egy kiállítás, egy koncert legyen és így váltogassák egymást. Újra kezdtem énekelni tanulni, megszereztem a működési engedélyt, hogy előadásokon énekelhessek.
– Végül hogyan került az Operába?
– Az utcáról, vagy a kórusból is lehet a meghallgatásra jelentkezni, és vagy megfelel az ember, vagy nem. Bejártam próbálni, akkor ismertem meg Patkó Józsefet, aki azóta is nagyon jó barátom. Vele vettem át a darabokat, áriákat, amiket meghallgattak. Nagyon sokat segített nekem. Így lettem 1982 augusztusától az állami Operaház magánénekese.
– Hogy fogadta a szakma?
– Így: úristen, egy keramikus!
Beszélgetésünket a lendítőkorong ütemes zenéje kíséri. Megnézném közelebbről az egész állványt...
– Ennek a nagy fakorongnak – amit a lábammal hajtok – az alján ólomnehezék van. A korong kúpos talpcsapágyon áll, illetve forog és egy rúd köti össze a munkakoronggal. Ezt a tengelyt golyóscsapágy vezeti. Az állványt, ami a korongot, a kis asztalt és az én ülőhelyemet tartja, Dexion-Salgó elemekből rakták össze. Nem nehéz az egészet megcsinálni.
Közben egyre formálódik a "mű". Eddig csak kézzel dolgozott, most egy kis fém lapocskával simítja el a felületet. – Milyen speciális szerszámai vannak?
– Egyszerű kés, tű vagy vékony fapálcika, amivel díszítek, erős fonal, két végén nehezékkel és egy mintázófa: nagyon régi, még aputól kaptam.
– Az itt látható munkák alapján úgy látszik, inkább a figurális kerámia vonzza...
– Első pillanattól. Ennek az volt az oka, hogy a kiállításokon nagyon sok Kovács Margit kerámiát láttam. Apukám rengeteg mesét mondott, amit ő talált ki. Ez is a mesefigurákhoz vonzott. Semmilyen vágyat nem éreztem soha a különböző funkciót betöltő edények iránt. Nem erre születtem.
Lecsíp egy kis darab agyagot, apró nudlit pödör belőle, ellapítja, késsel levélmintát kanyarít. Így készült Erős János fájához a sok apró levél.
– Lehet-e korongozásról beszélni a figurák készítésénél?
– Hogyne. Ezek a figurák különféle forgástestekből állnak. Például Erős Jánosnál: a fa koronája egy gömb, amit kettévágtam. Két henger a fa törzse, János feje külön korongozva, a kalap megint, a törzs, a lábak külön készülnek. Ezekből a részletekből van összedolgozva, és a díszítéssel kapja meg a kész alakot. A Borsószem hercegnő párnáinak hordócskákat korongoztam, amikor levágom a korongról, a két nyitott felét egyszerűen összefogom, így párna alakú lesz.
Közben a keze alatt készen lett az Eiszrich Antal által megálmodott forma. Fonallal levágja a korongról, szerető mozdulattal fogja körül az ujjaival és mozdítja el a helyéről. A korsónyak a már szikkadó korsóhas mellé kerül.
– Mikor kerül sor a két darab összedolgozására?
– Ha már mindkettő "bőrkemény", vagyis a hozzáérő ujjra nem tapad rá az agyag. Akkor az összedolgozandó felületeket berovátkázom, és szinte folyós agyagmasszával összeragasztom. Finom eldolgozás után száradásra kész a mű.
– Mennyi ideig szárad?
– A műterem hőmérsékletétől függően két-három napig. Ezután következik az égetés, ami alatt átalakul az anyag, 960 fokon cserépszínt kap. A kemencét kikapcsolom és kinyitás nélkül hagyom kihűlni, mert a forróságból kivenni a szobahőmérsékletre azonnali törést jelentene.
– Ezután kapja meg a munkadarab a mázat. Azt is készen lehet kapni?
– Igen, több színben. Többféle technikával lehet fölvinni: önteni, vagy ecsettel kenni. Akkor jön a második égetés. Hogy milyen fokon, azt a máz dönti el. Lehet 940-960-1000 fokon, sőt még afölött is égetni. Az én kemencém 960 fokos. Szeretnék egy magasabb fokon égetőt, mert a magasabb tüzű kemence technikailag több lehetőségeket ad.
– Ez az elektromos kemence 380 Volttal működik. Nem lehet olcsó.
– Most az éneklés tartja el a korongozást. Ha már mind a két művészet megadatott, támogatniuk kell egymást. Jelenleg a kerámia van takaréklángon, és vállalom azt a többletköltséget, hogy a műhelyt fenntartsam. Szerencsém van vele: lejövök a nyolcadik emeletről és bent vagyok a műhelyben. Az igazi persze az lenne, ha volna egy picike családi házunk – műhellyel.
– Művésznő keze csupa agyag. "Jelenésre", fellépésre hogyan tudja rendbetenni a bőrét?
– Gyakran kellene krémezni, mert az agyag a kezet és a körmöt kiszárítja. Sajnos sokszor elfeledkezem erről, de a családom figyel rá, és szólnak: anyu, a kezed!