Szerszámtárolók, hétvégi házak

Alapozások

SÍKALAPOZÁSOK

• Körbefutó sávalapozás
• Vonalszerű sávalapozás
• Lemezalapozás

PONTSZERŰ ALAPOZÁSOK

• Betontuskós alapozás

Kisebb faházak számára minden olyan alapozási mód alkalmas, amelyet családi házak, vagy más, nagyobb épületek részére készítenek. A faépületek kisebb önsúlya miatt azonban mód van takarékosabb alapok készítésére is.
A körbefutó sávalapozás az épület teherhordó falai alatt fut végig. Ez a leggyakoribb alapozási mód. A teherhordó falak alá falazott alap készül, melynek vastagsága 25-30 centiméteres. Az alap mélységének le kell érnie a teherhordó altalajig, de legalább a fagyhatárig, ami hazánkban 80 centiméternél lett meghatározva (még ha ez az idei télen túlzott mélységnek is tűnik).
A sávalapot először ki kell tűzni, majd kiásni, végül a betont az alapárokba kell csömöszölni. A kitűzés pontosságára nagy gondot kel fordítani, hiszen ha elméretezzük, akkor a faház falai nem ezeken a stabil részeken fognak állni, hanem lelógnak róla kifelé, vagy befelé.
Az alap talajszint fölé emelkedő részét zsaluzni kell. Ebbe a részbe a lekötő vasak számára a fészkeket már ekkor érdemes kialakítani a megfelelő helyeken. Ezt legegyszerűbben a még friss betonba állított PVC csövekkel készíthetjük el, melyeket egy-két óra elteltével óvatos forgatással eltávolítunk. Ha e fészkeket nem alakítjuk ki, akkor a már megkötött betonba sokkal nehezebb lesz fúrással kiképezni e lyukakat.
Vannak olyan építmények is, amelyeket nagy tömegükből adódóan nem szoktak az alaphoz rögzíteni, csak egyszerűen ráhelyezik arra. Másik megoldás pedig a betonba fúrt lyukakba, dübelekkel történő rögzítés, mely stabilabb rögzítést eredményez - gondoljunk csak a szélviharokra.
A sávalap elkészülte után az alapárokból kikerült földet elterítjük, és kaviccsal, vagy döngölt földdel feltöltjük az alap belsejét a megfelelő szintmagasságig. Mivel erre a részre jön majd rá a lapbetonozás, annak akkora vastagságot hagyjunk ki, hogy a zsaluzott sávalapokkal egy szintre kerüljön majd a lapbeton (5-6 cm). Ez lesz gyakorlatilag a ház aljzatbetonja. Ha szükséges a szigetelést tekercsben vásárolható bitumenes lemez lefektetésével oldhatjuk meg. Erre újabb 5-6 cm védőbeton kerül, amelyre száradását követően jöhet a padlóburkolat.
A vonalszerű sávalapozás az előbbitől annyiban tér el, hogy nem körbefut a falak alatt, hanem ezek az alapok egymással párhuzamos sávokból állnak, amelyekre ácsolt fa padlószerkezet kerül. Az alap elkészítése az előbbivel megegyező, csak itt az alapok közét nem töltjük fel, és az aljzatbetonozást kiváltja a fa padlószerkezet. Ezt az alapot leginkább olyan helyekre érdemes építeni, ahol a szintkülönbség miatt a körbefutó alap nagyon anyagigényes lenne. E módszerrel a terület lejtési viszonyai egyszerűen korrigálhatók.
A lemezalapok csak sík területen alkalmazhatók, az előbbieknél kisebb teherbírásúak. Egyetlen vasbeton-lemezből állnak, nincs sávalátámasztás, mint az előző két megoldásnál. Humuszos talajoknál a feltalajt mindenképp hordjuk le a területről, mert a lemezalap alatt bomló humuszban üregek keletkeznek, amelyek az alap töréséhez vezethetnek.
Elkészítése, az előbbieknél jóval egyszerűbb: kiássuk a ház alapterületének megfelelő méretű (azaz az alapterületnél valamivel nagyobb) tükröt, a talajra fektetjük a vasalást, betöltjük a betont, melyet tömörítés után simítunk.
A pontszerű alapozások lehetnek cölöpösek (vízpartokon, vízre nyúló épületeknél), előre gyártott pilléralapok, és betontuskókat is alkalmazhatunk alapozási célra. Házilag az utóbbi a legegyszerűbben és legbiztonságosabban kivitelezhető. Ez a megoldás is csak sík területen alkalmazható, hiszen lejtő esetén a lefolyó víz könnyen kimoshatja a betontuskókat a talajból.
A betontuskókat a leendő épület falai alá ássuk le a talajba oly módon, hogy a rájuk helyezett épület majd vízszintesen álljon. Itt a kisebb terepszint-magassági különbségeket a betontuskók mélyebbre, vagy sekélyebbre helyezésével korrigálhatjuk. A betontuskókat legfeljebb 1,6 méterre helyezzük el egymástól. Erre jönnek az alapgerendák, amelyeknek biztonsággal el kell bírnia az épületet és terheit. Ezekre merőlegesen helyezzünk el gerendarácsokat, amelyekre végül rögzíthető a hajópadló.
Figyeljünk rá, hogy az alap élei egymással párhuzamosak legyenek, a sarkok pedig pontosan 90°-ot zárjanak be. A gerendaalap méretei mindenhol legalább két centiméterrel rövidebbek legyenek, mint az épület külső mérete, mert így a víz lecsepeg, nem pedig a fagerendákat áztatja. A betonalapoknál ez a veszély nem áll fenn, ám ott az épület külméretén túlnyúló részek ugyanilyen megfontolásból kifelé lejtsenek. Ha megvan az alap, jöhet a ház...

A leggyakoribb károsítók és a faanyagok védelme

Szerves anyag lévén a fa számos környezeti ártalomnak van kitéve. Tartósságát csak mesterséges úton, felületkezeléssel biztosíthatjuk. A fát károsíthatják az élettelen környezetből származó hatások, mint a nedvesség, a tűz, az ultraibolya sugarak, vagy élőlények: főként gombák, és rovarok.
A farontó gombák a faanyag alkotóelemeit bontják le, és használják fel élettevékenységeikhez. A gombák megtelepedéséhez a fa megfelelő nedvességtartalma szükséges. A faanyag fajtája is hatással van arra, hogy mennyire ellenálló a gombakártevőknek. Az akác, a tölgy, és a vörösfenyő például ritkábban esik áldozatául a gombásodásnak.
A korhadás során nemcsak a faanyag felületi simasága, színe, hanem szilárdsági tulajdonságai is alapvetően megváltoznak. A barnakorhadást cellulózbontó gombák okozzák, amelyeknek van bőven alkalmuk garázdálkodni, hiszen a faanyagoknak körülbelül az 50 százalékát alkotja a cellulóz. A lágykorhadás tünetei hasonlítanak a barnakorhadáséhoz, azzal a különbséggel, hogy ez a jelenség vízzel telítődött anyagban lép fel, például vízparti építmények cölöpjein.
A korhadások harmadik formája a fehérkorhadás. Ezt olyan gombák okozzák, amelyek először a faanyag lignintartalmát bontják, utána a cellulózt. Ennek során a fa először sötétedik, majd felületén mészszerű foltok jelennek meg. Ennél a korhadási típusnál csökken leggyorsabban a szilárdság. A rovarok között is akad jó pár, amelyek a faanyag szilárdságát csökkentik. Ilyenek az egyes cincérfélék, szíjácsbogarak, vagy a szú.
Faszerkezetek esetén a védekezés alapvető célja a nedvesedés megakadályozása. A felületkezelés a választott anyag felhasználásától függően mázolással, permetezéssel, vagy áztatással történhet.
A fa felületét legtöbbször filmképző anyagokkal szokás bevonni, ilyenek az olajok, lakkok. Mindkét anyagcsoport megakadályozza a nedvességfelvételt, és főleg a lakkoknak a szennyeződéstől való védelemben is nagy szerepük van.
A lakkok átlátszó, vékony filmréteget hoznak létre a felületen. Lényeges, hogy ez az időjárásnak ellenálló legyen, jól tapadjon, száradás után is rugalmas legyen (különben lemezesen lehámlik), és csak kis mértékben sárguljon, azaz lehetőleg a fa eredeti színét adja vissza. A lakkok hatásának fokozására, alájuk mindig a használati utasításban szereplő típusú alapozót használjunk.
A kereskedelemben számtalan különböző fakonzerváló és favédő anyag kapható. Jó esetben a készen vett faanyag eleve kezelve van, fakonzerváló szerrel telített. A külső festés vagy lazúrozás már csak részben esztétikai szerepet játszik vagy az időjárási viszontagságoktól véd.
A tűz szempontjából vannak ellenállóbb és gyorsabban égő fafajok is. Az akác, bükk, és a tölgy viszonylag az ellenállóbbak közé tartozik. A lucfenyő, a jegenyefenyő és a nyár a legtűzveszélyesebb, a két tábor között foglal helyet az erdei-, és a feketefenyő.
Tűz elleni bevonattal is elláthatjuk az épületet. E készítmények egy része ammónium-tartalmú vegyületet tartalmaz. Ezek az ammóniumszármazékok égésük során elbomlanak, de ezzel közben hűtik a fa felületét. Az égésükkor keletkező gázok elzárják az oxigéntől a fafelületet, a hűtés mellett így is csökkentve az égés intenzitását. Más égéscsökkentő anyagok hő hatására habszerű, laza porózus szerkezetűvé válnak, és ezzel elszigetelik a tűz hatásától a faanyagot. A különféle tűzvédő bevonatok azonban nem akadályozzák meg az égést teljesen, csak lelassítják annyira, hogy legyen esély az oltására!