Fás dugványozás

Közeledik a tavasz, indulhat a növények szaporítása

Dugványokat egész évben készíthetünk, télen fás dugványt használunk, később zöld dugványt, nyár közepén-végén félfásat. A dugványozáshoz dugványra van szükségünk, amit magunknak kell leszedni, és megfelelően előkészíteni, darabolni. A fás dugványozás ideje decembertől tavaszig tart, lényeg, hogy a vesszőn ilyenkor a rügyek még ne legyenek kipattanva. A dugvány nem más, mint a 10-30 cm-es vessződarab, ami levéltelen, a vessző aprításával nyerjük. Vannak nagyon könnyen gyökeresedő fajok, mint a fűz, nyár, aranyvessző, borostyán (utóbbi örökzöld, ezért levelek lesznek ilyenkor is rajtuk) – ezekből akár hosszú 50-80 centiméteres „botdugvány” is készíthető úgy is, hogy már eleve ott helyezzük a földbe, ahol szeretnénk, hogy a végleges helye legyen. A fás növények többsége, azért nem ennyire egyszerűen gyökereztethető.

A dugványt vágásakor az alsó, vízszintes metsz lap közvetlenül egy rügy (rügypár) alatt fél centivel, míg a felső ferde metsz lap a felső rügy felett 1-2 cm-re legyen. Így tudjuk melyik az alja, melyik a teteje a dugványnak, mert ha az anyatövön való eredeti pozícióját felcseréljük a leültetéskor, nem fog meggyökeresedni. Ami ott lejjebb volt, az kerül majd a földbe. A felső ferde metszlap lehetőleg a felső rügytől átellenben lejtsen, hogy a rá hulló csapadék, öntözővíz ne a rügyre folyjon majd.

A dugvány hossza leggyakrabban 6-12 centiméter legyen, a hossz attól függ, mennyi és milyen messze levő rügyek vannak rajta. Legalább két rügy, vagy rügypár legyen a dugványon, de még jobb, ha három ilyen van. Egy a talajba kerül, egy felülre, ha pedig van harmadik is, akkor az valahova a talajszintre. A rügyekből alakul majd ki alul a gyökér, felül a hajtás, a harmadikból pedig vagy egyik, vagy másik lesz majd, ezt amúgy is pót-rügynek szánjuk.

A fás dugványok ültetése történhet szabad földbe, vagy edénybe, ládába. Amikor a talaj felső rétegeinek hőmérséklete eléri a 10 °C-ot, nagyjából akkor fog elkezdeni fejlődni, megjelenik a sebkambium, amiből alul gyökerek alakulnak ki, majd kipattan a felső rügy, amiből hajtás indul.

A közeg, amibe dugványozunk, lehetőleg homok vagy perlit legyen, illetve a fás dugványok rendszerint a kertbe a talajba kerülnek. Utóbbiak gyökeresedését, kihajtását a kint uralkodó hőmérsékleti viszonyok szabályozzák majd. A benti dugványoknál ez a folyamat gyorsabban lejátszódik, de itt ügyeljünk, hogy a kis vesszők ne száradjanak ki, lehetőleg húzzunk egy átlátszó zacskót rájuk.

A szabadföldi dugványokat 10-15 cm magasra kupacoljuk fel fagyvédelem céljából, azaz töltögessük fel őket laza földdel. A szabadföldi dugványiskola fölé fóliaalagutat, vagy fóliasátrat emelhetünk, a dugványokat lombbal takarhatjuk, így viszonylag fagymentesen vannak, és könnyebben melegszik fel a környezetük. Az edényben, tálcában levőket nagyobb lehűléskor fátyolfóliával takarhatjuk. Ez tavasszal is felkerülhet, mert így hamarabb éri el a dugványok környezete azt a hőmérsékletet, melyen a fejlődésük megindul.

Tavasszal, amikor a dugványok kihajtottak a földdel való felkupacolást bontsuk le. Az edényben tartott – már begyökeresedett – dugványokat nyár elején fokozatosan szoktassuk az erősebb fényviszonyokhoz. Fás dugványozással nagyon jól szaporítható a ribiszke, az egres, a josta, eperfa, mirabolán szilva, birs, füge. A díszcserjék, szinte mindegyike, ám legegyszerűbben és legjobb eredménnyel az aranyvessző, som, rózsák, hóbogyó, bangita félék, jezsámen, cserjés pimpó. Szőlőnél a dugványozás ideje április, illetve amikor a talajfelszín 10-12 °C-ra melegszik.

Amikor a növény kihajtott, gondoskodjunk a – lehetőleg tápoldattal történő – tápanyag ellátásáról, hiszen ez a forma a legkönnyebben felvehető. Ha a rügy kipattan, az sajnos még nem jelent feltétlenül sikert, mert egy kis kihajtást a fa a tartalék tápanyagaiból is képes létrehozni. Ez még nem jelenti azt, hogy gyökeret eresztett. Amikor a hajtás hossza eléri a dugványunk méretének a felét, akkor már biztosak lehetünk benne, hogy gyökere is van.

A fás dugványozást követően a tavasszal kihajtott és már kissé megerősödött hajtásokat (melyeknek van már egy kis tartása) használhatjuk zöld dugványozásra, később, nyáron, amikor az adott évi növekmény némileg elkezdett fásodni, akkor félfás dugványozást végezhetünk. Ezekben az esetekben – a fás dugványokkal ellentétben – már aktív nedvkeringés van a növényben, levelek vannak rajta, ezek lankadását igyekezzünk megakadályozni. Ez történhet úgy, hogy a leveleket ollóval lefelezzük, vagy leharmadoljuk, ezzel csökkentve a párolgási felületet, vagy fóliatakarást teszünk rájuk ugyanilyen célból.

Más szaporítási módok

Tavasszal sok, főleg évelő lágyszárú növény szaporítható tőosztással. Itt egy növényből nem tudunk akkora szaporulatot elérni, mint dugványozással, ám az eredmény sokkal biztosabb, mert nem kell gyökereztetnünk, hanem az adott tövet például ásóval olyan részekre daraboljuk, hogy minden utódnak legyen gyökere, és legyenek rajta rügyek. Egyes fajok nem alkalmasak tőosztásra, mert egész egyszerűen nincs szétosztható tövük. Esetükben tavaszi bujtással próbálkozhatunk. Ekkor néhány kiválasztott oldalágat lehajtunk a földre, akár ott rögzítjük is, és kicsit vagy beássuk a talajba, vagy földkupacot hordunk rá. Az előbbi megoldás azért jobb, mert ha a talaj szintje alá kerül a vessző, akkor jobb lesz a vízellátás, mint a talaj fölött kialakított kis földkupac esetén.

A hajtást – mielőtt földdel takarjuk – kicsit megroppanthatjuk, ez serkenti majd a gyökereztetést, de annyira ne törjük el, hogy a víz és tápanyagellátás teljesen megszűnjön benne. Itt az a cél, hogy a lehajtott vessző őszig gyökeret hozzon, és egy leválasztható önálló növénnyé váljon, de addig kapcsoltban legyen az anyatővel. Ez egy igen lassú, hónapokig tartó szaporítási mód, de egyes nehezebben gyökerező cserjefajoknál sokszor a legeredményesebb. Ősszel meg kell nézni, óvatosan megmozgatva hogy begyökeresedett-e a bujtvány. Ha igen, akkor ássuk ki, metszőollóval válasszuk le az anyanövényről és ültessük új helyére. Ezt akkor tegyük, amikor már lehullott róla a lomb.