Újraélesztett íróasztal lámpa

Műszakilag szerény ismeretekkel bíró fiatal emberünk a közelmúltban rendcsináló szándékkal ballagott le a pincéjükbe. Ez évenként csak néhányszor esik meg vele, akkor is csak lomgyarapító szándék vezérli; otthonából kimustrált eszközeit, tárgyait hordja le a régi széntárolóba, ami ma már - mint sok helyütt - lomtárként szolgál. Ezt tették a szülei is, így azután a házban sokan szörnyülködnek az ócskasághalmaz láttán, bár az ő pincéjük sem sokkal különb. Barátunkat azonban most a rendcsinálás szelleme szállta meg, és szelektálni szállt le a mélybe. Jobbra került, ami még talán jó lesz valamire, balra, ami szerinte végérvényesen kidobandó. Rengeteg rokkant "emléktárgy" került elő, a válogatás ezért hosszúra nyúlt. A második nap azután portól szürkén, ám ragyogó arccal bukkant a földszintre, majd felsietett a lakásába. Hóna alatt ütött kopott, hősugárzóhoz hasonló parabola kupolát és tartóállványt - mint később kiderült, egy régi lámpa darabjai - szorongatott, s a megkövesedett "kábelfarok" végén levő fekete bakelit dugó verte lépéseinek ritmusát. Közben meggondolta magát, s hozzám csengetett be.
- Mit gondolsz, lehet ebből még valamit csinálni? -kérdezte.
- Attól függ, lámpa még lehet, palacsintasütő nem - válaszoltam lakonikusan.
- Segítesz?
- Hm, csak tanácsokkal.
- Megegyeztünk. Itt csinálhatom?
- Félsz, hogy kidobnak vele, mi?
- Aha!
- Gyere, tedd le.
E lényegre törő párbeszéd és a lámpa alapos letakarítása után következett a helyzetfelmérés. Az egykoron volt fényforrásnak amúgy mindene megvolt, csak rém avítt és olyan ütött kopott, lompos volt, mint egy fél évszázados pincelakó (1). Szomszédomra sandítottam, s látva elszántságát, némileg igazat is adtam neki. Egy ehhez hasonló lámpa jó kis summa, ez meg itt van szinte készen, kár lenne kidobni.
Első dolgunk volt darabokra szedni. Nem volt nehéz. Az állványa sima lágyacél cső volt, a talpát menetes cső és két anya szorította a foglalattartóhoz. Még a régi sárgaréz foglalat is ép volt. A talp, az állványcső, no meg a fémnyomással készült bura viszont nagyon viharvert állapotban leledzett. Egy kis csavarlazítós kezelés, és a beállott szorítóanyák leszerelése után már az elöregedett vezetékeket húzkodtuk ki a központi csőből. Ezután ami fémből volt, mindent simára csiszoltunk. Előbb huzalkefével megszabadítottuk a talp fenéklapját a rozsdától, majd az állványcsőre is sort kerítettünk. Palástját keményfarúdra húzva kiegyengettük, majd alapos csiszolás után késtapasszal kikenve tüntettük el a csőpalást kisebb mélyedéseit.
A buratartó konzolt is huzalkefézéssel koptattuk fémtisztára, és finom huzalkefés koptatással újítottuk fel a foglalat fémrészeit is. E munkához kis fúrógépbe fogható finom huzalkorongot használtunk, és eredményeként a foglalat olyan lett, mint az új (2). Hasonló sorsra jutott a talp is. Festékrétegét azonban csak részben csiszoltuk le, majd a felületi egyenetlenségeket tapaszolva tüntettük el. A tapasz megszilárdulása után teljesen simára csiszoltuk a felületét, végül pedig vizes finomcsiszolással, azaz polírpapírral adtuk meg az állványcső és a talp felületének simaságát. A burát volt a legnehezebb simává tenni. Itt teljesen fémtisztára csiszoltuk a fémhéjat, mégpedig kívül-belül (3). Ezt követően cinkes alapozófestékkel fújtuk be, majd a felületi hibákat tapaszolással, finom csiszolással tüntettük el (4). A belső oldalon is nagyon alapos csiszolással koptattuk le a homorú felületet, de mivel a fémnyomáskor keletkezett finom árkokat nem sikerült maradéktalanul eltüntetnünk, ezért a fényvisszaverő felületet a legkitűnőbb krómeffekt sprayfestékkel fújtuk be. A festéskor egy hullámpapír dobozt használva akadályoztuk meg, hogy finom festékpermet szétszóródjon (5). A két rétegben felszórt festék már jól fedő és szép fényes felületűvé tette a bura belsejét. Amint a króm festék megszáradt, a burát lefordítottuk, majd fényes fekete akrilfestékkel szórtuk be, ezt is két rétegben. Ezután következett a lámpa talpa, legvégül az állványcsöve. Ezt a festék kipermetezése közben állandóan forgattuk, hogy egyenletes legyen a kiszórt réteg.
Amint a festett darabok megszáradtak, hozzáfogtunk a lámpa összeállításához. Előbb az állványcsövet csavaroztuk fel a talpra, majd a központi csőbe három szigetelt vezetéket húztunk be. Szomszédom kissé csodálkozva nézett rám, szerinte kettő is elég, ám mivel a lámpa teljesen fémből készült, védőföldelésre is szükség van. Ezt a sárga-kék vezetéket közvetlenül a foglalat burkolatára, a másik kettőt a foglalat saruira kötöttük (6). A vezetékek alsó végét egy nyomógombos kapcsolóba, illetve a talp nyílásán áthúzott, lecsupaszított végű védőeres tömlőkábel megfelelő vezetékeinek végéhez csatlakoztattuk (7). A kapcsolót is a talpra rögzítettük, majd a fenéklemez helyére pattintása és egy izzólámpa foglalatba csavarása után ki is próbáltuk, rendben van-e minden. Miután a kapcsoló is jól működött, a burát is a helyére erősítettük, szomszédom büszkén, én pedig kissé irigykedve néztem az elegáns, feketben feszítő lámpát (8). A kutya sem mondta volna meg, hogy két nappal ezelőtt még pincelom volt. Az íróasztalon meg kimondottan jól mutat a divatos króm ceruzatartó és a feketebőr határidő napló mellett.