A fűtési költségmegosztás gyakorlata

A költségmegosztás egyre népszerűbb, így ma már Magyarországon is mintegy 120.000 lakásban üzemelnek különböző gyártmányú és működési elvű (elektronikus vagy elpárologtatás elvén működő) költségmegosztó készülékek. Az utóbbi időben több újságcikk és tévéműsor foglalkozott a témával, sajnos azonban az esetek többségében a megfelelő szakmai ismereteket nélkülözve. Úgy véljük, hogy annak érdekében, hogy a szakemberek és az érintett fogyasztók is tisztán lássanak a kérdésben, szükséges tisztázni néhány kérdést a költségmegosztókkal és fűtési költségmegosztással kapcsolatban.
Mivel távfűtéses épületek esetében a korábban alkalmazott átalánydíjas elszámolás Magyarországon 2003. óta nem alkalmazható, ma a mérés szerinti elszámolás alapja kizárólag a hőközpontban beépített hitelesített hőmennyiségmérő lehet. A fogyasztói közösség az adott településen megállapított hődíjak alapján a hőmennyiségmérőn megmért, az épület által felhasznált hőenergiát fizeti meg. Annak megállapítása, hogy az épület teljes hőfogyasztásából az egyes tulajdonosok, lakók milyen mértékben részesednek, az egy következő feladat. A fogyasztott hőmennyiség felosztása az egyes fogyasztók között többféleképpen történhet. A "hagyományos" módszer szerint az egyes fogyasztási helyekre jutó részt a lakások fűtött légtérfogatainak arányában állapítják meg. A megoldás hátránya, hogy egyáltalán nem veszi figyelembe az egyes lakások valós hőfogyasztását, vagyis - mivel a számla csak a lakás méretétől függ - nem teremt egyéni érdekeltséget, nem ösztönöz takarékosságra.

A panelépületek függőleges elosztású fűtőrendszereiben a fogyasztásarányos díjfizetés feltételei lakásonkénti hőmennyiségméréssel vagy költségmegosztók alkalmazásával teremthetők meg. A két megoldás közül a költségmegosztók alkalmazása az egyetlen költséghatékony alternatíva, mivel az első megoldással ellentétben ehhez nem szükséges a fűtési rendszer teljes átvezetékezése, amely lakott lakásokban igen nehéz és költséges feladat. A költségmegosztókra vonatkozó feltételrendszert a Magyarországon is érvényben lévő szabványok (MSZ EN 834:2000, MSZ EN 835:2000) rögzítik. A költségmegosztók alkalmazására a Távhőszolgáltatásról szóló törvény egyértelműen lehetőséget biztosít, a lakóközösség döntése alapján.
A költségmegosztók hőfogyasztás mérésére alkalmas mérőeszközök. Mivel azonban csak annak a radiátornak a hőleadását mérik, amelyre fel vannak szerelve (tehát például a csővezetékekét nem), így a hőközponti hőmennyiségmérő által mért hőfogyasztás felosztására szolgálnak, és csak akkor alkalmazhatók, ha az épületben a radiátorok döntő többségére felszerelik őket. A készülékek hitelesítése nem szükséges és -megfelelő előírások hiányában- nem is lehetséges. Az eszközök és rajtuk keresztül a költségmegosztás szükséges pontossága a szabványok előírásain keresztül biztosított.

A leírtak alapján a költségmegosztó nem rosszabb, sőt nem is pontatlanabb eszköz, mint egy hőmennyiségmérő, csupán más célt szolgál. A mai, korszerű költségmegosztók kivétel nélkül elektronikus elven működő készülékek, melyeknek legújabb változata távleolvasásra is alkalmas, így a készülékek leolvasásához nem szükséges bejutni a lakásokba.

Ahogy azt az előzőekben már jeleztük, a fűtési költségmegosztók gyakorlati alkalmazása- és az eredmények kiértékelése során tekintettel kell lenni a készülék néhány alapvető tulajdonságára:
Mivel a fűtési költségmegosztók a radiátorokra kerülnek felszerelésre, ezért csak az adott fűtőtestek által leadott hőt képesek mérni. Az épületben azonban a hőközponti hőmennyiségmérő és a hőleadók között számos olyan helyen történik hőleadás, amelyet a költségmegosztás pontosítása érdekében figyelembe kell venni. Ilyenek a következők:

• alapvezeték-rendszer hőleadása/hővesztesége a hőközponti mérő és a fűtési felszállók (strangok) között;
• a fűtési felszállóvezetékek által leadott hőmennyiség;
• lépcsőházi és/vagy a folyosón elhelyezett radiátorok által leadott hőmennyiség;
• közös helyiségek (lom-, kuka- és babakocsi-tároló és egyéb közös helyiségek).

Ezeket a fogyasztásokat a fogyasztók között mindenképpen légtérfogat-arányosan kell szétosztani, mivel ezeken a helyeken elkerülhetetlenül történik - a fogyasztók által általában nem befolyásolható mértékű - hőleadás. Helyes megválasztás esetén a légtérfogat-arányosan felosztandó hányad 30-50% közötti érték, de hőszigetelt, új nyílászárókkal felszerelt épületek esetében akár az 50%-ot is meghaladhatja. Azt, hogy a fűtési költségek 30, 40, 50 vagy 60 %-a legyen a fűtött légtérfogattal arányosan elszámolva, a fűtési rendszer típusát és az épületfizikai jellemzőket figyelembe véve kell megállapítani. A légtérfogat arányában felosztandó költséghányad megválasztása alapvetően befolyásolja a költségmegosztás helyességét, és helytelen megválasztása a legjobb készülékek alkalmazása esetén is hibás költségosztást eredményez.

A légtérfogatarányos hányad megválasztásán túl egy további fontos kérdéshez érkezünk: szükséges-e - és ha igen, akkor hogyan- figyelembe venni az egyes lakások, helyiségek épületen belüli eltérő elhelyezkedéséből eredő különbségeket?
Gyakran felvetődik az épületen belüli kedvezőtlen elhelyezkedésű lakások magasabb fogyasztásának kérdése. Nyilvánvaló, hogy például egy, a legfelső szinten elhelyezkedő saroklakás tényleges hőfogyasztása - és így fűtési költsége - azonos légtérfogat és belső hőmérséklet esetén a helyiség nagyobb hővesztesége miatt magasabb egy körbefűtött lakás fogyasztásánál. A kedvezőtlen elhelyezkedésből eredő - költségmegosztón kimutatható - többletfogyasztást az elszámolás során megfelelően kompenzálhatjuk az úgynevezett korrekciós tényezők használatával.
A módszer lényege, hogy a kedvezőtlen elhelyezkedésű helyiségek hőfogyasztását a költségmegosztási folyamat során a korrekciós tényezők segítségével úgy kompenzáljuk, hogy a korrigált fogyasztás egy azonos légtérfogatú és hőmérsékletű, körbefűtött helyiség fogyasztásával egyezzen meg, mintegy kiszűrve ezzel a kedvezőtlen elhelyezkedésből adódó többlet-hőfogyasztást.
Érthető, hogy a kedvezőtlenebb elhelyezkedésű lakások lakói általában szorgalmazzák, míg a körbefűtött lakások tulajdonosai ellenzik a korrekciós tényezők bevezetését, ami megfelelő előírások hiányában az egyik leggyakoribb vitaforrás. Gyakorlati tapasztalataink szerint a lakók megfelelő, pontos és részletes tájékoztatásával megelőzhetők a későbbi félreértések, és a műszaki háttér ismeretében a lakóközösség általában igényli a korrekciós tényezők alkalmazását.
A leírtakból látható, hogy a költségmegosztók használatának nemcsak az igazságosabb költségviselés tekintetében, de energia-megtakarítási szempontból is komoly szerepe van. A különböző pályázati forrásoknak köszönhetően a költségmegosztók Magyarországon is egyre inkább teret hódítanak. Éppen ezért használatuk széles körű elterjedésével együtt mindinkább szükség lenne a költségmegosztók használatát egyértelműen rendező jogszabályi háttérre. Ennek pontosan meg kell határoznia a költségmegosztók használatának és a fűtési költségmegosztás elkészítésének módját és feltételeit annak érdekében, hogy a költségmegosztást végző társaságok és a fogyasztásarányos elszámolást választó Társasházak és Lakásszövetkezetek a külföldi gyakorlat helyett magyar nyelven is elérhető előírásokra támaszkodhassanak.

Tófalvi György
Techem Kft.