Kerítésfestés

Fontos az alaposság

Bármilyen anyagú a kerítés bevonata, felújításánál mindig három munkafázist kell alaposan elvégezni. Az első a felületek megtisztítása, a málló részek eltávolítása. Ezt huzalkefével, csiszolással kell elvégezni, majd a felületek zsírtalanítása következhet. A második fázisban az alapozás, illetve a pórustömítés következik, és a végső munkafázisban kerülhet sor a fedőréteg felhordására. Azt pedig, hogy az adott kerítés felújításához milyen bevonó anyagokat célszerű használni, azt a kerítés anyaga és állapota alapján célszerű eldönteni.

A fém kerítések alapanyaga acél, ková­csoltvas, melyek esetleg horganyzott felületűek is lehetnek. Ezek felújító festékanyagai jelentősen eltérhetnek egymástól, általában azok a festékek, amelyek az úgynevezett vasfémekre alkalmazhatók, többnyire nem alkalmasak a horganyzott felületek festésére. A felületükről azonban mindenképen el kell távolítani a málló fedőréteget, rozsdás részeket és a zsíros szennyeződéseket. Ez a művelet különféle erős huzalkefékkel, esetleg szerszámgépbe fogott körkefékkel meggyorsítható.

A szerkezeti kötéseknél, főként a sarkoknál különösen fontos a felületek alapos letisztítása, mert a korrodált részek gátolják az alapozó festékek tapadását, és az anyag tovább fog rozsdásodni a festék alatt. A nagyon erodált részeket pedig ajánlatos kivágni és behegesztett elemrészekkel pótolni. Az ilyen javításoknál a passziválás (Evipas vagy Ferropassit) is ajánlatos.

A zsírtalanításhoz megfelelő a mosószeres mosás, majd bő vizes öblítés és szárítás után következhet a rozsda- vagy korróziógátló alapozó festék felkenése. Ezt általában ecsettel jobb végezni, mert így a felület egyenetlenségeibe könnyebb a festéket jól bedolgozni. Egy adott festékhez csak a gyártó által ajánlott közbenső és átvonó festéket célszerű használni, mégpedig a meghatározott számú rétegben. A megfelelő rétegrend ugyanis alapvetően fontos a bevonat tartóssága és megfelelő védőhatása miatt.

A közbenső festékréteget külső térben általában két rétegben ajánlatos felkenni, mert a bevonatuk vastagsága javítja a mázolt felület tartósságát. A végső bevonó réteg UV álló legyen. Ez a felületek tagoltságához igazodva ecsettel, hengerrel – minden nehezen hozzáférhető helyen is „kihagyás nélkül” – hordandó fel a kerítés teljes felületére.

A horganyzott felületű kerítésekhez speciális, csak e célra készült festékek használhatók. Vízzel hígítható festékek is alkalmazhatók, de csak az ehhez ajánlott rétegrendben és rétegszámban. Használhatók olyan speciális festékek is, amelyek a leváló részek eltávolítása után a rozsdás felületre is felkenhetők, de csak a gyártó előírásait betartva. Ilyen festékek alkalmazása esetén elhagyható az alapos rozsdátlanítás és a közbenső festés, ám a zsírtalanításra ilyen esetekben is szükség van.

A fából készült kerítéseket és kapukat manapság már ritkán festik le valamilyen fedőfestékkel, felületüket inkább a különféle lazúrokkal vonják be. Az előbbieknél ugyanis nagyobb az esély a felváló festett rétegekre, amelyeket felújító festés előtt alaposan el kell távolítani. Ehhez esetenként a festékkaparó használata hatásosabb a csiszolásnál. Ezt követően a felületüket pórustömíteni kell, majd következhet az alapozó és az UV álló fedőzománc vékony, ám legalább két rétegének a felkenése. A testes fedőréteg ugyanis a fa összeszáradása miatt hamarabb fog megrepedezni, és előbb lesz szükség újabb felület felújításra.

A fakerítéseket leggyakrabban a lazúrok valamelyikével szokás bevonni. Mivel a lazúr jellegéből adódóan nem fedi el a felületeket, a károsító UV-sugárzás ellen a világos árnyalatúak alig védik a faanyagot. Ezért ésszerűbb a közepesen sötétebb színű lazúrokat választani, amelyek pigmentje nagyobb védelmet biztosít a bekent felületeknek.

Alapozásként – a felületek csiszolása és zsírtalanító tisztítása után – használhatók a színtelen lazúrok is. A csiszolást mindig szálirányban kell elvégezni. A lazúrt félig bemártott ecsettel, mindig szálirányban kenve kell felteríteni, majd keresztben áthúzva eloszlatni, és ezt követően újra áthúzandó az egész felület, így elkerülhető a bevonat foltosodása. Az első réteg száradása után finom csiszolás szükséges, ami a következő rétegek tapadását segíti elő, és a felület is simább lesz, ha a felhúzott szálak szálirányban le lesznek koptatva.

A lazúrokat főként nem mérettartó szerkezeteknél előnyös használni, mivel filmképzésük csekély, az alapanyag alakváltozásából adódó filmrepedezés ezért nem alakul ki. Minden esetben két-három rétegben és száraz felületre szabad felkenni a vékonylazúrokat, amelyeket hígítani nem szükséges. Az ecsetek mosásához szintetikus hígító, vagy lakkbenzin használható. A lazúr előnye, hogy könnyebb a már lazúrozott felületek felújítása, mert a régi felületet csak lemosni, átcsiszolni kell, majd átvonható az újabb bevonó és színfelújító rétegekkel. A színtelen lazúrokat azonban nem ajánlott külső térben levő faszerkezeteken, így a kerítésen sem csak önmagában használni, sötétebb árnyalatú változatai viszont már kellően ellenállnak az UV sugárzás hatásainak, ha legalább két fedőréteg kerül az alapozott felületekre.

Sokan a fakerítések felújításakor jobban kedvelik a vastaglazúrokat, mert testesebb és jobban takaró bevonatot képez a faanyagokon. Ez az anyag nehezebben tapad a fára, vastagabb rétege viszont hatékonyabban is védi azt. Ám a vastagabb réteg gyengébb tapadása miatt a bevonata a szélsőséges hatások és a nem mérettartó faszerkezetek alakváltozása miatt repedezésre hajlamos, ezért kerítések festésére nem a legalkalmasabb bevonó anyag. Ráadásul a felújításához – külső térben – ugyancsak vastaglazúr használható, a felület előkészítése pedig több munkával jár, mint a lazúrozott fafelületeké.

A vastaglazúr is – az alapozás után – két rétegben felkenve ad csak kellő védelmet a fafelületeknek. Gyakran a vastaglazúrokat jó vastag rétegben terítik fel a kerítésekre, mert ezzel nagyon szép felületet lehet kialakítani rövidebb idő alatt. Ám ez később megbosszulja magát, mert a testes bevonat hamar levelesen elválhat a felújított felülettől, mivel a fa, főként pedig a fenyőfélék méretváltozása jelentős, a vastag bevonó réteg azonban nem képes együtt mozogni a fával, és ez okozza a repedéseket és leváló részeket az ilyen bevonatokon. Ezért szükségesek a kellő közbenső csiszolások, amelyek növelik a bevonó anyag tapadását az alatta levő rétegre. A bevonó rétegeket pedig nem érdemes vastagon felteríteni, mert ez jelentősebb anyagfelhasználást, és merevebb, alakváltozásra alkalmatlan bevonatot ad, ami idő előtti felújítást tesz szükségessé.

A kerítések bevonatának felújításakor tehát részben igazodni kell a már meglevő felületi bevonathoz, továbbá nem szabad közbenső munkafázisokat elhagyni. A bevonó anyagokat alaposan megfontolva kell kiválasztani, és szigorúan be kell tartani a gyártók felhasználási utasításait. A kerítésekre használható bevonó anyagok választéka bőséges, ám minden terméknél fontos az alkalmazásukhoz megadott rétegrend betartása, ami a tartós védelem garanciája.

A rozsdás fémfelületeket erős huzalkefével lehet gyorsan megszabadítani a málló részektől

A kevéssé tagolt fémfelületek letisztításához a kézi huzalkefe is megteszi

Sík felületeken a csiszolószivacs is jól használható

Az egyenes kerítéspálcák csiszoló­vászonnal is megtisztíthatók

Az ilyen elkorrodált korlátkötést hegesztett darabbal kell pótolni

A leváló festékbevonatok eltávolí­tásához festékkaparó szükséges

A lazúrokat szálirányba kenve kell a fára teríteni

A még kezeletlen faanyagú kerítéseket lazúrozás előtt favédőszerrel is kezelni kell

A vastaglazúrok alá is szükséges a favédőszeres pórustömítés

Az átvonófestékek akár hengerelve is felhordhatók a kerítésekre