Kertjeink szintezettsége

A talaj szintezettsége

A talaj két főbb részre különíthető el a humuszos feltalajra, valamint az altalajra. Természetesen a kettő között nincs éles határvonal, hanem fokozatos az átmenet. Ahogy haladunk lefelé a talajban úgy csökken a humusztartalom, és egyre nő az adott helyen meghatározó talajképző kőzet jelenlétének az aránya. Szintén lefelé haladva tapasztalhatjuk, hogy a talajképző kőzet szemcsemérete is egyre nő. Ezek a jelenségek mind a hosszú idő alatt végbemenő talajképződési folyamatokból adódnak.
A gyakorlati kertészet szempontjából lényeges tudnunk, hogy milyen vastag kertünk talajának a termőrétege, hiszen főleg a lágyszárú növények, melyek kevésbé hatolnak mélyen gyökerükkel a talajba, innen szerzik be a számukra szükséges tápanyagokat.

Fák ültetésekor is pont ezért vált gyakorlattá, hogy a gödör kiásásakor a felsőbb, és alsóbb rétegekből kiemelt talajt külön félreteszik, és fordított sorrendben rakják vissza a fa beültetésekor. Így a humuszos, tápanyagban gazdag feltalaj kerül a gyökerekhez, a növény szempontjából értéktelenebb altalaj pedig feljebb. Ennek köszönhetően a fa kezdeti fejlődésekor tápanyagban gazdagabb talajt talál a gyökerei körül. Ez mindaddig jótékonyan hat a fejlődésére, míg ebből a zónából ki nem jutnak a gyökerei.

A növényzet szintezettsége

Egy hazai, a kert felépítéséhez leginkább hasonlatos természetes növénytársulásban felül találjuk a lombkoronaszintet, alatta a cserjeszintet, a gyepszintet, majd a talajon az avarszintet. Amennyiben e szintek növényeinek egy időszakra esik a vegetációs idejük, akkor - ahogy haladunk fentről lefelé - a különböző szinteken élő növényeknek egyre árnyéktűrőbbnek kell lenniük. A cserjeszintben élőkre még csak a fák lombkoronája vet árnyékot, ám a gyepszint lágyszárú növényeire már a fák és a cserjék is sötétítenek.
Egy kert esetén az ebből adódó problémákat a növények kiültetését megelőző, átgondolt tervezéssel könnyen orvosolhatjuk. Egyik megoldás, ha a nyáron dús lombú, de lombhullató fák vagy cserjék alá olyan kora tavasszal virágzó hagymás növényeket ültetünk, mint a tulipán, nárcisz, jácint stb. Ezek korán kihajtanak, virágoznak, majd mire a fölöttük levő növények kilombosodnának, és árnyékot vetnének rájuk, visszahúzódnak a talajba.

Ezen az időbeli eltoláson kívül a térbeli eltolást is alkalmazhatjuk. Ennek lényege, hogy a természetben is megfigyelhető szinteket a kertben nem egymás alatt-fölött hozzuk létre, hanem térben eltoljuk ezeket a szinteket. A kerítések mentén ültetjük a fákat, eléjük a magas cseréket tesszük, majd az alacsonyabbak következnek, végül az évelő lágyszárú növények és a pázsit képviselik a gyepszintet. Így e lépcsőzetességnek köszönhetően a teljes növényállomány jól átlátható, gyakorlatilag egyik növény sem takarja teljesen a másikat, és árnyékot is csak a nap egyes szakaszaiban vetnek egymásra, nem pedig folyamatosan.
A térbeli eltolást alkalmazva sem kell mereven ragaszkodnunk a szabályokhoz, hiszen a fák alá nyugodtan ültethetünk ettől még árnyéktűrő növényeket, amelyek jól érzik magukat ott is. Ilyenek például a borostyánok (Hedera sp.) vagy az árnyliliomok (Hosta sp.). A szintek eltolásának tehát az előnye, hogy olyan, a gyepszint vagy a cserjeszint magasságában élő növények is kerülhetnek a kertbe, amelyek egyébként fényigényesek. E módszerrel tehát a kertünkbe beválogatható lehetséges növények számát bővíthetjük.

A terep szintezettsége

Egy alföldi kertben nem sok szintezettséget találunk a terepviszonyok tekintetében, de egy kiemelkedő sziklakert vagy a talajfelszín alá benyúló kerti tó itt is gondoskodik a terek függőleges irányú változatosságáról.

Hegyes dombos terepen, a kerten belüli szintkülönbségek már a természetes adottságokból következően is jelentősek. Itt támfalak beépítése válik szükségessé, melyek fő feladata kettős. Egyrészt megtámasztják a felettük levő földtömeget, meredekebben, mint ahogy természetes módon állna. Ennek köszönhetően a támfal alatt keletkezik egy terasz, ami teljesen sík, így jóval alkalmasabb a kerti tartózkodásra, pihenésre, mint az eredeti természetes terepadottság, ahol folyamatosan, fárasztó módon lejtőn kellene állni.
A lejtő meredekségétől és a kialakítandó sík rész kívánt szélességétől függ, hogy milyen magas támfal létrehozása szükséges ahhoz, hogy egy sík teraszt kialakíthassunk.
A támfal megépítése előtt a kertben némi megfigyelést kell végeznünk. Jogszabály írja elő ugyanis, hogy a telekre hullott csapadékot ott kell elszikkasztani vagy elnyeletni a talajban. Tehát nem tehetjük az meg, hogy a csapadékot átvezetjük a szomszédba! Egy rosszul elhelyezett támfal azonban megváltoztatja a csapadék lefolyásának az útját, rosszabb esetben oly módon is beszivároghat az a talajba, hogy alámossa a támfalat. Ezért fontos az ilyen tereprendezés megkezdése előtt az ezzel kapcsolatos folyamatok pontos ismerete.

Támfaltippek

Általában 1-2 méteres magasságú földtömeg megtámasztása elegendő szokott lenni egy-egy megfelelő méretű kert-terasz kialakításához, de extrém esetekben ez akár 8-10 méteres is lehet. 1-2 méter megtámasztására megfelel, pl. a betonelemekből rakott támfalak, melynek előnye, hogy a bennük kialakított vályúkba növényeket ültethetünk be. Ezek részben vagy egészben hamar benövik a felületet, takarva a betont, élővé varázsolva a támfalat. Ezeket az elemeket már kialakításukból adódóan sem lehet teljesen függőlegesen felrakni, hátrafelé dőlnek a megtámasztott földtömeg irányába.
Ha nem előre gyártott elemeket használunk, hanem például természetes kövekből rakjuk ki a támfalat, erre a dőlésre akkor is figyeljünk. Egyrészt ez biztonsági szempontból fontos, így ugyanis nem tud hirtelen megindulni a földtömeg az alatta tartózkodókra, másrészt a víz is lassabban tud le folyni róla. Egy függőleges falról a víz zubogna lefelé, ami eróziós hatása révén kárt tesz a lejjebb található növényzetben.
3-4 méteres támfal kialakításakor már csak vasbeton szerkezetben gondolkodhatunk, ennél nagyobb esetén pedig annak megépítését mindenképp bízzunk szakemberre, hiszen itt a jelentős földnyomásból adódóan már számos más kockázati tényezőt is figyelembe kell venni.