Földi sugárzású digitális TV-adások

A digitális műsorelosztás a nyugat-európai államokban már mindennapos a nézők számára. Az új technológia nem csupán jobb kép- és hangminőséget biztosít az analógnál, hanem jóval több csatorna továbbítását, és Magyarországon jobbára még ismeretlen szolgáltatások bevezetését teszi lehetővé. Ilyen például az EPG, vagyis az elektronikus programkalauz, vagy a műsorok hozzáférhetőségét szabályozó szülői zár, ezt már az Antenna Hungária is biztosítja ügyfeleinek. Ezek a szolgáltatások és a fizetős csatornák megjelenése csak a kezdetét jelenti az újdonságoknak. A digitális földfelszíni televíziózás elindulása egyelőre még bizonytalan a szabályozás hiánya miatt. Az Európai Unió rendelkezése szerint 2012-ben kell lekapcsolni az analóg földfelszíni sugárzást, addig tehát Magyarországon is meg kell teremteni a technológiaváltás jogszabályi és műszaki feltételeit.

Miért digitális?

Természetesen azonnal felvetődik a kérdés: miért volt egyáltalán szükség a digitális műsorterjesztés bevezetésére? Sokan állítják ugyanis, hogy a jelenlegi analóg műsorsugárzási módszerek - akár földön, akár műholdon keresztül vagy analóg kábeles rendszerhez csatlakozva - a nézők többségének igényeit mennyiségben és minőségben is messze kielégítik.
A kérdés megnyugtató megválaszolásához több dolgot is érdemes végiggondolnunk. Egyrészt a televíziós műsorok előállításához már a 70-es években számos digitális eszközre volt szükség a stúdiókban. Például a műholdas televíziózás óriási mértékben megnövelte a műsorcsere igényeket az országok, sőt a kontinensek között. Az egymástól eltérő amerikai és európai szabványok szerint készülő műsorok konvertálása jó minőségben csak digitális eszközökkel volt lehetséges. Ugyancsak digitális eszközre volt szükség a helyszíni felvételekhez használt kisméretű képmagnókon rögzített anyagok lejátszásához. A műsorkészítők is egyre több technikai igényt fogalmaztak meg műsoraik látványosabbá tétele érdekében.
A mérnökök "vették a lapot", s ellátták őket feliratozókkal, elektronikus grafikai eszközökkel, editáló rendszerekkel és trükkgenerátorokkal. Ezek pedig mind digitális eszközök voltak. Nem csoda hát, hogy a már említett CCIR, a szabványosítási szervezet 1981-ben és 1986-ban két olyan nagy jelentőségű digitálisstúdió-szabványt fogadott el, amelyek a 90-es években lehetővé tették a műsorkészítés, a tartalom-előállítás teljes digitalizációját. A digitális stúdió, miközben szinte korlátlanul kitágítja az alkotók technikai lehetőségeit, egyenletesen kiváló minőséget képes produkálni egészen a műsorkészítési lánc végéig, s ráadásul lényegesen nagyobb hatékonysággal és olcsóbban, mint a korábbi analóg rendszerek.

A frekvencia, különösen a föld felszínén, "korlátos erőforrás", így nagyon gondosan kell gazdálkodni a spektrummal, a rendelkezésre álló és felhasználható frekvenciák összességével. Az is tudott dolog, hogy az analóg rendszerek tulajdonságai miatt a rendelkezésre álló frekvenciakészlet országonként maximum 3-4 földfelszíni terjesztésű országos tévécsatornára elegendő.
A digitális műsorterjesztő rendszerek megteremtésekor a mérnökök maximálisan kihasználták az elmúlt két évtizedben kifejlesztett, nagy hatékonyságú jeltömörítési technológiák nyújtotta lehetőségeket. Ennek köszönhető, hogy az amerikai digitális HDTV (az ATSC-rendszer) az ötszörös információmennyiség ellenére belefér egy hagyományos (6 MHz sávszélességű) analóg csatornába (tehát átvitele nem igényel több frekvenciát). De az is, hogy az európai DVB-T-szabvány szerinti hagyományos SDTV digitális csatornából legalább 4-5 vihető át egy analóg csatorna helyén. Ebből következik, hogy a jelenlegi jeltömörítési technológiák mellett az átvihető hagyományos felbontású (SDTV) országos televíziós csatornák száma - azonos spektrumkihasználás esetén - akár a korábbi ötszöröse lehet.
Európában a kilencvenes évek második felében kezdték meg kísérleti jelleggel a földfelszíni digitális tévéadásokat. A DVB (Digital Video Broadcasting) konzorciumot egyébként még 1993-ban hozták létre azzal a céllal, hogy koordinálja a digitális sugárzás szabványainak kidolgozását Európában. A DVB rendszeren belül a T betű (terrestrial) utal a földfelszíni sugárzásra, a műholdast az S (satellite), a kábelest pedig a C (cable) betű jelöli.

Mik a technikai változások?

A digitális műsorok a jelenleg használt antennákkal nehézség nélkül vehetők (megfelelő adóteljesítmény mellett akár egy tízcentis botantenna is elegendő lehet), a hagyományos analóg tévékészülékek azonban önmagukban nem alkalmasak erre. Be kell szerezni hozzájuk egy átalakítót, amely a digitális jeleket analóggá konvertálja. Ezt a vevődekódert gyakran nevezik set-top-boxnak is; a műholdvevőkéhez hasonló beltéri egység onnan kapta a nevét, hogy általában a készülék tetején helyezik el. Egy egyszerű dekóder ára külföldön jelenleg 200 euró körül van, de ezer euróért már megvásárolhatók olyan készülékek is, melyek számos interaktív funkciót támogatnak, és beépített merevlemezükre akár többórányi műsort is rögzíteni lehet.
Elterjedőben vannak az ún. integrált digitális televíziók is, melyekben beépített vevődekóder van (Finnországban például ez a trend). Sokan reménykednek abban, hogy a digitális műsorszórás karrierje elősegíti majd a HDTV (High Definition Television, nagy felbontású televízió) elnevezésű adásformátum elterjedését is; a HDTV tudniillik a jelenleg használt televíziós szabványokénál kétszer nagyobb sorfelbontást biztosít, minősége pedig jobb a DVD-énél.

Miért földfelszíni?

Sokan megkérdőjelezték (megkérdőjelezik) a földfelszíni digitális sugárzás létjogosultságát is. A kétkedők szerint a kábel és a műhold megfelelő platformot nyújt a digitális televíziós szolgáltatásokhoz, s nem igényli a szűkös erőforrásnak számító fölfelszíni frekvenciakészlet felhasználását. Javaslatuk szerint a földi frekvenciákat más szolgáltatások (például mobiltelefon-szolgáltatások) céljaira lehetne felhasználni.
Sok igazság van az előbbi megfontolásokban. Van azonban néhány megkérdőjelezhetetlen szempont, ami miatt az egyes országok világszerte úgy döntöttek (döntenek), hogy továbbra is fenntartják a földfelszíni televíziós rendszereket. Az egyik ilyen szempont a verseny. Ma a kábelesek és a digitális műholdas programcsomagok tulajdonosai olyan monopolhelyzeteket alakítottak ki, amelyek a lakosság egyes csoportjai számára komoly és állandóan fokozódó terheket jelentenek. A kevés csatornát igénylők arra panaszkodnak, hogy még a legkisebb, szociális vagy alapcsomagok is komoly anyagi megterhelést jelentenek a számukra, s a terhelések (a díjak) rendszeresen és kivédhetetlenül növekednek.
A DVB-T bevezetési tapasztalatai (ami több országban - a fizetős szolgáltatások erőltetése miatt - kezdetben kudarcot jelentett), pontosan azt bizonyították, hogy a DVB-T kitűnő alternatív lehetőséget kínálhat a műholdas és a kábeles platformmal szemben, de csak akkor, ha díjmentes szolgáltatásként vehető igénybe; a programoknak az előfizetési díjból, illetve reklámokból kell megélniük. A fizetős DVB-T-csatornák kudarcát követően újraindított díjmentes digitális földfelszíni szolgáltatások iránt rohamosan nő a kereslet (pl. Angliában, Spanyolországban, Svédországban).
A másik fontos tényező, hogy a DVB-T-szolgáltatás adásához és vételéhez a jelenlegi infrastruktúra jelentős része felhasználható. A DVB-T-vevőkészülék a meglévő tetőantenna, de akár egy kis drótdarabka segítségével is képes az adó vételére (nem szükséges parabolaantenna vagy kábeles csatlakozás). Ebből következően, a DVB-T-adás vételére szolgáló készülék a lakásban bárhol elhelyezhető, igény esetén hordozható is.
A harmadik szempontról már tettünk említést: a DVB-T az egyetlen lehetőség arra, hogy mozgó járműben (autóban, autóbuszban, vonaton) élő televíziós adást vehessünk. A negyedik előnye a DVB-T-nek, hogy a legegyszerűbb és a legolcsóbb lehetőséget kínálja a helyi és regionális műsorok terjesztésére.