Fűtéskorszerűsítés

A fővárosban és vidéken is a mérés szerinti elszámolás az épületek jelentős részében már megvalósult. Azokban az épületekben, ahol saját hőközpont van, és az csak a saját épületet látja el, oda már felszerelték a hőmennyiségmérőket. Az elszámolás már az elmúlt fűtési idényben is a ténylegesen elfogyasztott energia szerint történt. A hőközpontban mért hőmennyiséget azután valamilyen módon szétosztják az egyes lakások között. Ennek elvéről a lakóközösség megegyezhetett. Szerelhettek fel lakásonként és radiátoronként fűtési költségmegosztókat, dönthettek valamilyen speciális, egyedi szempont alapján, vagy ha más okok nem szólnak ellene, akkor - a korábbiak szerint - légköbméter arányosan oszthatják fel a teljes fűtési költséget. A költség "szétszámlázását" a lakóközösség helyett a szolgáltató is elvégzi.
A lakóközösségek dönthetnek akár egy olyan fűtéskorszerűsítés mellett is, amelynél minden egyes lakás önálló fűtőkörökkel rendelkezik, és lakásonként hőmennyiségmérőkkel mérik az elfogyasztott hőenergiát. A távfűtő művek azonban ezt is csak költségmegosztóként kezeli. Ő egzakt mérésnek csak a hőközponti mérést tekinti. Az ott mért értéket úgy osztja szét a lakások között, ahogy a lakóközösség kívánja, de a hőközpont után keletkezett mérési hibákat, veszteségeket már nem hajlandó viselni. A hőközpontban mért hőmennyiséget - egy összegben vagy szétosztva - számlázza le a lakóközösségnek, illetve a tulajdonosoknak.
Ez a teljes költség - nagyjából fele-fele arányban - egy állandó költségből és egy ténylegesen elfogyasztott energia költségéből áll. Budapesten a Főtávnál ez úgy valósult meg, hogy az egész fűtési rendszer működtetéséhez kapcsolódó állandó költséget (az alapdíjat) a lakók egész éven át fizetik, az elfogyasztott hőenergiát pedig a havonta, a mérés szerint.
Körülbelül 600 épület nyolcvanezer lakása maradt még eddig a régi átalánydíjas elszámolásban. Ezeknek az a sajátossága, hogy egy hőközpont - ez lehet valamelyik lakóépületben, ritkábban pedig egy önálló épületben - több (5-10) épület fűtését látja el. Július elsejétől azonban náluk is meg kell szűntetni az átalánydíjas elszámolást.
Az általuk elfogyasztott hőmennyiség ugyan már jelenleg is mérve van, de nincs megoldva a költségek igazságos és pontos szétosztása az egyes épületek között, illetve az egyes lakások között. Műszakilag erre több lehetőség van, de vagy drága, vagy nem elég egzakt. Ha az egyes épületek ún. szekunder (a hőközpont utáni fűtővíz rendszere) fűtési köre nem sorosan van felfűzve, akkor minden egyes épület hőfogadó állomásában (ahol a szekunder fűtővezeték belép az épületbe) felszerelhető hőmennyiségmérő és melegvízmérő. A mért értékek alapján a hőközponti mérő teljes költsége felosztható.
Ebben persze már benne vannak a rendszer gyenge pontjai. Sorosan felfűzött fűtőkörnél egyáltalán nem valósítható meg. A másik esetben a költségmegosztás ugyan megvalósítható, de az épületek önálló fűtésszabályozása nem. Csak a hőközpontban beadott hőmennyiséget lehet szabályozni, az egyes épületek magasabb vagy alacsonyabb hőigénye nem érvényesíthető. Arra ugyan van lehetőség, hogy amikor a hőközpont kiadja az energiát a szekunder körbe, akkor az egyik épület "kinyitja a fűtési csapot" a másik nem. Az egyiknek a hőmennyiségmérője számol, a másik nem. A gyakorlatban azonban az elszámoláskor az egyes hőmennyiségmérők értékeinek alig lesz köze a tényleges energiafogyasztáshoz. A veszteségek sem oszthatók fel korrektül, külön kéne számolni a melegvíz felfűtés energiájával, és ha a sok mérőeszköz közül bármelyik elromlik, abban a pillanatban az egész elszámolási rendszer felborul.
A víz felmelegítésének energiaveszteségei például nagyjából állandók, nem függnek az elfogyasztott vízmennyiségtől. Ha sok víz fogy, akkor ez az energiahányad - egységnyi vízmennyiségre vetítve - jóval kisebb, mint ha kevés fogyna. Összességében nem lehet pontosan tudni, hogy melyik épület mennyi energiát fogyasztott. Ez a megoldás tehát mindenképpen csak valamiféle "pótkötél" lehet. Soha sem lesz pontos, és eleve csak akkor valósítható meg - relatíve alacsonyabb költséggel - ha minden egyes épület hőfogadó állomásán van lehetőség a hőmennyiségmérők és a melegvíz mérők felszerelésére. (Kell egy elkülöníthető helyiség, amihez csak a szolgáltató cég embereinek van bejárása.) Ha csak egyetlen egyben is ez nem megoldható, akkor az egész rendszer megvalósíthatatlan.
A teljesen korrekt megoldást az ún. fogyasztói hőközpontok megépítése jelentené, vagyis minden egyes épületnek saját hőközpontja lenne, és a hőmennyiségmérés (fűtés és melegvíz egyaránt) ebben a hőközpontban történik. A törvény értelmében ezt a hőközpontot a lakóközösségnek kell megvásárolnia, megépítenie, és természetesen a lakóközösség tulajdonát képezi. Ugyanúgy, mint egy központi gázkazán, amely a ház fűtési és melegvíz ellátását végzi, csak az egyiknek az energiaforrása a gáz, a másiknak a távhő. Egy ilyen hőközpont azonban akár 8-10 millió forint költséggel járna, és a gyakorlatban kevés az esélye, hogy egy lakóközösség ezt elbírja. Felvehetnének ugyan hitelt, és a fűtési költségek csökkenéséből fizethetnék annak törlesztését, de ez igen hosszú idő alatt térülne meg.
A hőközpontok fedezete a szolgáltatónál sem áll rendelkezésre. Valamennyi fejlesztési költsége ugyan van a Főtávnak, azokból a keretekből 15-20 év alatt lehetne az összes hőközpontot megépíteni. Jelenleg annak van reális esélye, hogy a társaság vesz fel hitelt, és saját beruházásában készíti el a fogyasztói hőközpontokat. A lakóházakban ehhez csak egy helyiséget kér, amelybe csak neki van bejárása, és természetesen maga a hőközpont nem a lakóközösség, hanem a társaság tulajdonában marad. A hitelfelvételről ugyan még nem született végső döntés, de sok lakóépület közös képviselője már kapott ilyen ajánlatot a távhőszolgáltatótól.
A lakóközösségnek döntenie kell, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal jár a hőközpont telepítése. Ehhez is szolgáljunk néhány adalékkal. Hátrányként értékeljük, hogy fel kell áldozni egy - 10-12 lakásos épületnél kb. 12 m2-es - közös helyiséget. Ehhez és a bejárati ajtóhoz, pinceajtóhoz stb. kulcsot kell adni, nem is egy meghatározott személynek, hanem egy vállalatnak, így időnként ismeretlenek jelennek meg a lakóházban.
Majdnem minden más a saját hőközpont mellett szól. A beruházás a lakóközösségnek gyakorlatilag ingyen van. A pontos mérés szerinti elszámolás és szabályozás lehetőséget teremt a takarékosságra. Gondoljuk végig, hogy egy hosszú, soros láncra felfűzött fűtőkörben szinte lehetetlen az épületeket egyformán az optimális hőmérsékletre beállítani. Ha a legroszszabb hőtechnikai tulajdonságú házban és lakásban is megteremtjük a szükséges hőmérsékletet, akkor számtalan helyen túlfűtés lesz. Ott kinyitják az ablakot, és pazarolják az energiát. A saját hőközpont - a minimálisan szükséges fűtéskorszerűsítéssel - lehetőséget ad a túlfűtés megszüntetésére. Ezzel kell takarékoskodni, és nem a hideg lakásokkal.
A közvetlenül szabályozható fűtés lehetőséget ad a gyors beavatkozásra, sőt az automatizálásra is. Olyan automatikák is vannak, amelyek a laptopról rájuk töltött program szerint napszakonként, akár heti programozással, periódusokban szabályozzák a fűtést (pl. éjszaka néhány fokkal alacsonyabbra veszik, vagy délelőtt leszabályozzák, délután magasabbra állítják a hőfokot, de a hétvégeken nem stb.).
A hőközpontokban a külső hőérzékelők jelzései alapján mindenképpen automatikusan szabályozott a fűtés, és ezen belül lehetőség van a beavatkozásra, a hőmérséklet növelésére vagy csökkentésére. Alapesetben erre a szolgáltató embereinek van jogosultsága, de lehetőség van arra is, hogy a szolgáltató a lakók közül kiképezzen egy megbízottat, aki jogosultságot és lehetőséget kap ez utóbbi beavatkozásra.
A feladat nem bonyolultabb, mint egy videó kezelése. Elvileg ugyan a megbízottnak csak a hőfok változtatására van lehetősége, a gyakorlatban azonban ez egyenértékű a fűtés ki-be kapcsolásával is. Kérésre a szolgáltató akár szeptember elejétől május végéig biztosítani tudja a hőenergiát a hőközpont számára, amelyről a megbízott akár a maximumra állíthatja a fűtést, vagy a nullára leszabályozhatja. Ha pedig a szekunder oldalon nincs fogyasztás, a csekély veszteségtől eltekintve a hőmennyiségmérő sem számlál. A korábbi "elő- és utófűtési szezon" fogalma tulajdonképpen értelmét veszti, a nyári karbantartás néhány napos időszakától eltekintve folyamatosan rendelkezésre áll a fűtési energia.
Szólnunk kell még mindenképpen a lakóépületek központi fűtés rendszerének szükséges korszerűsítéséről. Az igazi megtakarítási lehetőség ugyanis nem önmagában a fogyasztói hőközpontban, és nem a komfortérzetünk rovására történő takarékosságban van, hanem a lakásonként, helyiségenként történő beavatkozás és fűtésszabályozás lehetőségében.
Az egycsöves átfolyós fűtési rendszereket mindenképpen át kell alakítani legalább ún. átkötőszakaszos fűtésre, amelynél a radiátorok bemenő és kimenő csonkja között egy átkötő cső is van. Ha egy radiátort lezárunk, akkor attól még a strang többi radiátorában megmarad az áramlás. Ha ez megvan, akkor minden egyes radiátorra érdemes (valóban működő) termosztatikus szelepeket felszerelni. Ezek érzékelik a helyiség hőfokát, és a beállított hőmérsékletet a szelep szükség szerinti nyitásával-zárásával állítják be. Ha például a déli nap rásegít erre a hőfokra, akkor a szelep leszabályoz, a hajnali hidegben maximálisan kinyit. Ennél a lépcsőnél már némileg kivesszük a lakó kezéből a fűtés szabályozását, az automatizmus gondoskodhat helyette a takarékosságról, de természetesen neki is megmarad a beavatkozási lehetősége.
Valószínűleg bele kell avatkozni a strangszabályozó szelepekbe is. Ha ugyanis a termosztatikus szelepek kiiktatnak, bekapcsolnak radiátorokat a fűtési körbe, akkor ettől változik annak hidraulikus egyensúlya. A felesleges fűtővíz a lezárt radiátorok helyett másik körbe áramlik. Ezt akadályozza meg az automatikus strangszabályozó, amely a nyomásszabályozókhoz hasonló elven működik. A nyomás növekedésére egy membrán változtatja a strangszabályozó fojtását, így biztosítja az állandó áramlási mennyiséget.
Ha a ház fűtési rendszere egyebekben elfogadható állapotban van, akkor a fentiekkel megteremtettük a minimális feltételeket (fűtési oldalról) a takarékossághoz. Az eddigi tapasztalatok szerint egy mért, és jól szabályozott távfűtéstől 10-20% hőenergia megtakarítás várható, ha azonban a korszerűsítés teljesebb körű, és az egyéb épületszerkezetekre (falak hőszigetelése, panelillesztések, nyílászárók, szellőző berendezés stb.) is kiterjed, akkor a megtakarítás lényegesen nagyobb lehet. Ez utóbbi feladatokról következő számainkban írunk majd.