Akkus trükkök

Az akkus gépek energiaforrása általában NiCd akkumulátor, amelyek maximális élettartamát úgy érhetjük el, ha minden töltés előtt teljesen lemerítjük az energiatartalékait, majd teljesen feltöltve tároljuk a legközelebbi bevetésig. Az ilyen gépekhez az akkutöltő a gép tartozéka (1), némelyikhez két akku is tartozik. Amíg az egyikkel dolgozunk, a másik a töltődik. Ez azonban csupán kitolja az akkupótlás problémáját.
Az akkuk szerencsés esetben ugyan akár 500-szor is feltölthetők, ám minél később kerül rá a sor, annál nehezebb a megfelelő "utódok" beszerzése, tekintettel az akkuk gyártmányhoz és típushoz kötődő kialakítására (2).
Az első megoldás kézenfekvőnek látszik, nevezetesen, hogy a speciálisan kialakított tokozást kíméletesen megbontva a belsejében talált kimúlt cellákat azonos teljesítményűekre cserélve újítjuk fel a speciális tokozású pakkot. A megfelelő méretű és kapacitású akkucellákat különálló darabokként viszonylag könnyű beszerezni, viszont szakszerűen egymáshoz kapcsolni annál nehezebb. A gyári cellákat ugyanis ponthegesztéssel rögzítik egymáshoz, mi pedig csak az összeforrasztásukra vállalkozhatunk. Közben azonban a cella belső szigetelése károsodik, ami energiacsökkenést okoz. Ezt a módszert tehát senkinek nem ajánljuk, az akkukötegek cseréjét bízzuk inkább szakszervizre. (A Voltaker Kft. pl. a legkülönlegesebb tokozású akkumulátorok (3, 4) cseréjét is elvállalja.) Így jó esetben a gyári akkuk árának a feléért újítathatjuk fel a régi energiaforrásokat.
Alternatív megoldást jelenthet, ha az akkus készüléket hálózati üzemre is alkalmassá tesszük. E megoldás módozatai azonban ugyancsak korlátozottak, és ezt alapvetően az akkuk csatlakozóinak jellegzetessége határozza meg. Ha már az akkut nem szándékozzuk felújítani, akkor az eredeti tokozása alkalmas a hálózati tápkábel gépre csatlakoztatására. A szükséges tápfeszültséget - 3-18 V közötti, megfelelő áramerősségű egyenáram - egy megfelelő feszültségű és teljesítményű tápegység szolgáltathatja. Ebben az esetben a régi akkucellákat távolítsuk el a szétszedett tokból, és a felszabadult sarukra forrasszuk rá a hajlékony, szilikongumi burkolatú, 2-3 m hosszú, kéteres vezetéket. Ennek végére olyan csatlakozódugót szereljünk, amely a hálózati tápegység póluscsatlakozóiba dugható. (Soha ne használjunk 230 V-os hálózati csatlakozót, hogy még véletlenül se dughassuk alacsonyfeszültségű készülékünket közvetlenül az elektromos hálózatra.) A polaritáscsere utólagos jelzéssel előzhető meg. A kiemelhető akkutok alsó, üreges része így feleslegessé válik, amit a befogható szerszámok, vagy más tartozék tárolására használhatunk. Ha a kábel csatlakoztatását és tehermentesítését egy 10 mm vastag rétegeltlemezből kivágott talp felszerelésével biztosítjuk, akkor az alsó cellaburkolatot akár levágva mellőzhetjük is, és a gépet továbbra is a talpára állítva tárolhatjuk (5). A régebbi, beépített akkus fúrócsavarozóknál is megoldható az akkucsere, ám a tönkrement akkuk kiemelése után vezetékes üzemre is könnyen átállíthatók. Azt viszont, hogy miként kell a burkolatot szétszedni (6, 7, 8), az gyártmánytípusonként változik, ezért óvatos és körültekintő megbontásra van szükség.
A legbonyolultabb, ha nagyon helyre szabottan kialakított és még használható akkus gépet szeretnénk időlegesen, vagy akár végleg tápvezetékesre változtatni. Ehhez ugyanis alakhű tok szükséges, a hozzátartozó érintkező párral, hogy kontaktusok megfelelően érintkezzenek. Egyszerűbb geometriájú akkutokok esetében ez viszonylag könnyen megoldható (9). Egy sima falapra lécből öntőkeretet kell a tok köré egy sima falapra készíteni, a helyezőfészkek és az érintkezők mélyedéseit méretre vágott kis fatömbök felerősítésével adjuk meg, majd a belső felületeket formaleválasztóként szilikon spray-vel, vagy vékony gépzsírral beszórva, bekenve öntsük ki kétkomponensű műgyantával pl. Uverapiddal. Előtte természetesen az érintkezők visszahajtott szélű sárgaréz lemezeit, és a hozzájuk forrasztott tápvezetéket is a formába rögzítve kell elhelyeznünk. Ez esetenként csak több fázisban történő formafeltöltés mellett valósítható meg, s ezért viszonylag hosszú kötésidejű műgyantát célszerű az ilyen munkához használni. Szerencsés esetben öntőformaként szolgálhat az akku kartondoboza is.
A megszilárdult nyers tömböt a határoló lécek levételével, az alapról való felfeszítésével tegyük szabaddá, majd a felületeit a szükséges mértékben csiszolással, marással pontosítsuk, finomítsuk. Etalonként az eredeti akkut használjuk, majd a megfelelően helyére illő öntvényt spray festékkel fújjuk színre. Arra azonban ügyeljünk, hogy az öntvény ne szoruljon meg a fészkében, különben a vékonyabb részei az öntőanyag ridegsége miatt be- és kiemeléskor könnyen letörhetnek. Az ilyen egyszerűbb formákat természetesen 2 mm vastag polisztirol lemezből leszabott darabokból is összeragaszthatjuk, ám ez összetett és az öntésnél sokkal tovább tartó munkát igényel.
Némileg bonyolultabb a gépmarkolatokba süllyesztetten behelyezhető akkuk csatlakozó nyakának a reprodukálása. Ezek többnyire ovális rudak, amelyeket keményfából könnyű kialakítani. Ha egyéb helyezőcsap nincs a végükön, az oldalukba sem nehéz fészket vésni az érintkezők számára. Az érintkezőket pillanatragasztóval célszerű a helyükre ragasztani, a vezetékeket pedig a fatömb oldalába vésett horonyba ragasztva rögzíthetjük (10).
Ha az akkuk érintkezői süllyesztékbe rögzítettek, akkor sajnos előbb az érintkezőket kell 1 mm vastag sárgaréz lemezből leszabott hosszú csíkokból, és a közéjük ragasztott távtartó műanyagbetétekből összeragasztanunk. A csatlakozót alkotó magot oldalról is burkoljuk be egy-egy fedőlappal, majd egy kb. 10 mm vastag, ovális gallérba ragasztva már kellő szilárdsággal a szerszámgép nyelébe szorítható csatlakozó lesz az eredmény (11).
Az ilyen részlegesen, vagy teljesen vezetékessé változtatott készülékek áramforrásaként legcélszerűbb autó akkutöltőt használni, feltéve ha a gép 12-16 V feszültséggel működik. A 12 V-os gépek ugyan egy kissé magasabb fordulaton fognak járni, de rövid, szakaszos üzem mellett károsodás nélkül elviselik a töltő által leadott magasabb feszültséget. A töltőfeszültségnél magasabb feszültséggel működő készülékeknél azonban némileg gyengül a szerszám forgatónyomatéka, ám ez sem jelent különösebb hátrányt, hiszen a töltő fokozatkapcsolójával a kapocsfeszültséget módunk van még néhány V-tal növelni. Az ősöreg, ám még működőképes, 6 V és 12 V-os autóakkumulátor töltőket pedig a 6 V-os feszültségű gépek működtetéséhez, használhatjuk (12, 13). A fokozatkapcsolójukkal ezeknél is valamelyest növelhető a leadott feszültség, ami a 8-9 V-os gépek működéséhez már elegendő.
Ha van hálózati transzformátorunk, amely megcsapolásai révén több különböző egyenirányított feszültség leadására képes, mindig az eredeti akkumulátor feszültségéhez közeli "leágazását" használjuk. Az ilyen tápegység teljesítménye nagy legyen, és nem árt, ha a leadott feszültséget beépített mérőműszer segítségével ellenőrizhetjük. (A tápmegoldások lehetőségeivel külön cikkben foglalkozunk.)