Fűtéskorszerűsítés

A múlt

Magyarországon nagyságrendileg 600 ezer távfűtéses panellakás van, melyek a 60-as évek elejétől, szovjet házgyári technológia átvételével kezdtek épülni. A maga idejében ennek megvolt a logikája; lakások tömeggyártására volt szükség, melyeknél a gépészeti munkáknál is előtérbe került a tömeggyártás. Lehetőleg előre legyártott szerelvények gyors helyszíni szerelését végezték, ami igen meggyorsította a munkát. A gépészeti tervezés színvonala a kornak nagyjából megfelelt, de miután szinte korlátlanul állt rendelkezésre az olcsó energia, a gazdasági és szabályozhatósági szempontok teljesen háttérbe szorultak. 
Az időszak első részében a tömbházakat zömmel egycsöves fűtési rendszerrel szerelték. Ezt úgy képzeljük el, hogy a különböző emeletek radiátorai sorba vannak kötve, gyakorlatilag szabályozási lehetőség nincs, mert ha valamelyik radiátort lezárjuk, a keringés leáll az egész strangon. Természetesen egyáltalán nem mindegy, hogy az egyes lakások egy ilyen "hő-láncnak" melyik részén helyezkednek el. A betápláláshoz közel a fűtővíz hőmérséklete még magasabb, majd fokozatosan csökken. Ez ellensúlyozható a fűtőtestek méretének növelésével, de sokszor a lánc végére már teljesen lehűl a víz; ezekben a lakásokban 5-10 fokkal hidegebb van, mint a sor elején lévőkben. Ha a lakók szívósan panaszkodtak, akkor a fűtővíz hőmérsékletét annyira megemelték, hogy a lánc végén is meglegyen az előírt 20-22 fok a lakásokban.
Így persze a sor elején lévőkben már 28 fokos hőség lett, amit a nyitott ablakokon át kiengedtek. A távfűtés magas költségeinek legfontosabb oka ebben a hihetetlen pazarlásban van, amiért senki sem felelős. Egyszerűen rossz a rendszer, hiányzik belőle a szabályozás lehetősége. 
Ehhez képest előrelépést jelentenek az egycsöves átkötőszakaszos rendszerek, amelynél már legalább azt megoldották, hogy minden egyes radiátor lekapcsolható, leszabályozható anélkül, hogy az egész strangot leállítanánk. Erre egy átkötő csődarab szolgál, amely a radiátor bemenő és visszatérő csatlakozása közé, a radiátor szelepek elé van bekötve. Ezekre a radiátorokra már raktak elzáró szerelvényeket, sőt a későbbiekben termosztatikus szelepeket is. Ma már ezek a termosztatikus szelepek nem működnek, csak díszek. Folyamatosan nyitva vannak és szabályozásra alkalmatlanok. A hagyományos szelepekhez is életveszélyes hozzányúlni, mert azonnal csöpögni kezd a radiátor. Az egycsöves átkötőszakaszos fűtésrendszer mégis előrelépés, mert a korszerűsítés lehetőségét magába rejti.
Még inkább igaz ez azonban a kétcsöves fűtésre, amely egy párhuzamosan kapcsolt áramkörrel analóg. A fűtővíz folyamatosan kering a bemenő és a visszatérő csőágban, és minden egyes radiátor párhuzamosan van rákötve ezekre. Az egyes radiátorok szabályozása ily módon nem játszik bele a rendszerbe (a strangba), tehát tökéletesen megoldható.

 

"Ellenérdektelenség" átalánydíjjal 

A legnagyobb probléma azonban az egyes lakások érdekeltségi rendszerében keresendő. A mai távfűtéses lakások fűtéséért a lakók zömmel még légköbméter szerinti átalánydíjat fizetnek. Tegyük fel, hogy egy lakásban a tulajdonos minden radiátorra termosztatikus szelepet szerel fel, amely megakadályozza a felesleges túlfűtést. Ettől azonban egy forinttal sem csökken a fűtésszámlája, tehát egyáltalán nem érdekelt abban, hogy a szelepekre beruházzon, vagy ha mégis megteszi, nem fogja használni. Egyszerűbb az ablakon kiengedni a felesleges hőt.
Az új távhőtörvény 2003-ig kötelezővé teszi a mérés szerinti elszámolás bevezetését a hőközponti vagy a hőfogadó állomásokon. Itt már megcsillan legalább a csoportérdek megjelenésének lehetősége, de az egyéni érdeké még mindig nem. Vizsgáljuk meg, hogy pontosan mire is kötelezi ez a törvény a távhő szolgáltatót, ehhez azonban még egy kis műszaki részletbe kell belemennünk. A távfűtő központokból az energia nagy hőmérsékletű és nyomású forró vízként jön ki. Pl. a 150/130-as rendszer azt jelenti, hogy maximálisan150 fokos az előremenő, és 130 fokos a visszatérő ágban a víz hőfoka, természetesen nagy (20 bar feletti) nyomás mellett. A hőenergia ilyen hőfokon vezethető a leggazdaságosabban, de roppant veszélyes lenne a nagy nyomású forró vizet közvetlenül a lakásokba vinni. Gondoljuk csak el, hogy ha megsérülne egy radiátor, vagy valaki megbontaná, akkor 150 fokos gőz fújna ki belőle. Ezt elkerülendő, a magas hőfokú forró víz először a lakóépületeknél levő hőközpontba kerül, ahol egy hőcserélő rendszer állítja elő a használati melegvizet és egy másik azt a fűtési melegvizet, amely már a lakások radiátoraiba kerül. A legelterjedtebb a 70/50 fokos rendszer. Egy ilyen hőközpont legkevesebb egy háztömböt szolgál ki, de általában több tömböt is ellát.
Azt a bizonyos 2003-tól kötelező hőmennyiségmérőt legegyszerűbb a hőközpontba felszerelnie a szolgáltatónak, és ha ehhez egyetlen háztömb tartozik, akkor már további lehetőség nincs is, hiszen az egyes lakások fűtése nem önálló. Ha a hőközpont több épületet lát el, akkor a hőmennyiség-mérők épületenként is felszerelhetők a fűtővíz előremenő és visszatérő fővezetékére. Az előírásoknak megfelelően tehát itt már mérhető lesz egy-egy háztömb teljes energia fogyasztása, de alaphelyzetben ezt a költséget még mindig légköbméter arányosan kell szétosztani. A tapasztalatok az ilyen csoportérdekek esetében nem egyértelműek. Vidéken sok jó példa van már arra, hogy a közösség érdeke az egyénekre is megfelelő hatással volt, és a háztömb fűtési energiafogyasztása akár 20-30%-kal is csökkent a hőmennyiségmérők beszerelése után. A budapesti példák nem ilyen kedvezőek; a fővárosban, úgy látszik, a lakók nem érzik eléggé át, hogy ha mindenki takarékoskodik, akkor a kiadása egyénileg is csökkeni fog.

Az egyéni hőmennyiségmérés lehetőségei 

Az ideális persze az lenne, ha a fűtési energia a távhőnél is lakásonként elkülönítve lenne mérhető és elszámolható. Technikailag erre több lehetőség is van (lásd keretes írásainkat). A legegyszerűbbnek a különböző költségmegosztók felszerelése tűnik. Ezek ugyan az egyedi hőmennyiségmérésre nem alkalmasak, de valamiféle különbséget képeznek a radiátorok között azok hőleadásának arányában. Ezeknek az arányoknak az ismeretében az összköltség felosztható a lakások között. Ilyen fűtésmegosztók telepítésével és üzemeltetésével szakcégek foglalkoznak, mondhatjuk, hogy ez egy bejárt út. Az egyéni ügyeskedéseket sajnos nem mindig lehet kizárni, mindig vannak olyanok, akik a közösség rovására csalni próbálnak. De hát nincs ez másképpen a villamos áramnál sem.
A jobb, de természetesen drágább megoldás a közösségi fűtésrendszer szétbontása lakásonként, és az egyéni mérés megvalósítása. A vízszintes kialakítású - akár egycsöves átkötőszakaszos - fűtésrendszer megvalósítása illetve átalakítása a meglévő rendszerből, technikailag ma már nem okoz problémát, inkább gazdasági kérdés. Ennek költsége egy-két százezer forintra becsülhető lakásonként, függően attól is, hogy a régi rendszerből mennyit lehet felhasználni, szükséges-e a radiátorokat cserélni stb. A vízszintes fűtőkör kiépítése után még mindig több lehetőségünk van. Felszerelhető az egyéni hőmennyiségmérő lakásonként a "betáplálás" helyén, az előremenő és visszatérő vezeték közé. (A hőmennyiség-mérőről keretes írásunkban írunk.) A hitelesített hőmennyiségmérő alapján az egyéni elszámolás tökéletesen megoldható (technikailag). A melegvíz-ellátást ez a rendszer nem foglalja magában, igaz a legtöbb helyen ez már egyéni vízórákkal, vagy más módon megoldott.
Még összetettebb módon oldja meg ugyanezt a feladatot a "távhős kombikazán", az egyéni hőközpont beszerelése. Nem valami óriási berendezésre kell gondolni, olyan ez, mint egy fali gázkazán, de az energiaforrás maga a távhő meleg vize. Ez fűti a radiátorokat és külön hőcserélő állítja elő a használati meleg vizet. Természetesen a felhasznált hőenergia egzakt módon mérhető ebben az esetben is.
A jelen és a jövő társasházainak ez lehet a legkorszerűbb fűtési megoldása, a múltban épült távfűtéses panellakásoknál azonban jogi problémák merülnek fel. Arra hivatkozva, hogy a lakások hőtechnikailag nincsenek szétválasztva, elszigetelve egymástól, jogszabály tiltja, hogy az ilyen fűtésrendszereket egyedi fűtésűre alakítsák át. Van ebben persze igazság nem kevés, de azért inkább csak féligazság. Tény az, hogy ha egy tömbház lakásában teljesen lezárják a fűtést, akkor sem lesz sokkal hidegebb, hiszen fűtik a körülvevő lakások. Megvan az elvi lehetőség arra, hogy valaki a többiek rovására spóroljon. De vajon egy másik régi, gázkonvektoros fűtésű, téglaépítésű házban a szomszédos lakások nem fűtik egymást? Vagy egy mai sorház összeérő lakásfalai nem vezetik a hőt. Nincs ebben olyan nagy különbség, ami ezt a jogszabályt indokolná. Arra is kíváncsiak lennénk, hogy ha egy 10-20 lakásos, panel építésű társasház lakói közgyűlésen egybehangzóan úgy döntenek, hogy a lakásokban kiépítik a vízszintes kiosztású egyéni fűtőköröket, és lakásonként hőmennyiségmérőket szerelnek be, akkor ezt a jogszabály milyen módon tudja megakadályozni. Lehet, hogy nem is kéne ezt akadályozni, inkább minden eszközzel segíteni.
Amikor egy távfűtéses háztömb lakóközössége azon töri a fejét, miként lehetne a fűtési költségeket csökkenteni, nyílván számba veszi az elvi lehetőségeket. Ezek között szerepel a távfűtésről való leválás lehetősége is. Az országban több megvalósított példát láttunk már erre, nem is sikerteleneket. Egy ilyen beruházás azonban érvek és ellenérvek egész sorát veti fel. Tény az, hogy a gáz jelenlegi ára mesterségesen annyira visszafogott, hogy lényegesen kedvezőbb fűtési költségeket eredményez, mint a távfűtés. Kérdés azonban, hogy ez a különbség meddig áll fenn. A jövőben valószínűsíteni inkább azt lehet, hogy az egységnyi energia költsége minden energiaforrásnál hasonló lesz. Ezt diktálják a piac törvényszerűségei. Jelenleg nem csak a gáz ára mesterséges, de az átalány-elszámolással működő távhő árában sem jelenik meg a piaci verseny. A fűtési díjak egyszerűen az önköltségek leosztásából jönnek létre, és a lakó nem tehet mást, fizet. Illetve esetleg nem fizet, hiszen a fűtési rendszerről úgy sem lehet leválasztani. Már több milliárdos tartozások halmozódtak fel, miközben a hiányzó bevételek valószínűleg a fizetők tarifáit növelik.
Hosszú távon valószínűleg nem a gázfűtésre való áttérés fog bekövetkezni. Ez ellen hatnak a környezetvédelmi szempontok, és a várhatóan bekövetkező árkiegyenlítés is. Már ma sem érthető, hogy az állam miért tartja mesterségesen alacsonyan a gáz árát, és miért nem támogatja jobban a távfűtést. A jövő inkább a távhő, és a teljesen egyedi mérés kialakítása felé halad.

Nyertesek és vesztesek 

Kérdés, hogy az egyedi mérések bevezetésével ki jár jól, ki jár rosszul. A távfűtéses lakások állapota, a falak és a nyílászárók hőszigetelése, a fűtésrendszer korszerűsége rendkívül eltérő. A régebbi építésű házak falszerkezetében a hőszigetelés sok helyen teljesen eltűnt, az ablakok nem zárnak stb. A 90-es évek elejétől épült lakóházak már lényegesen korszerűbbek ilyen szempontból is. Az átalánydíjas elszámolás pillanatnyilag azoknak kedvez, akik a rossz állapotú házakban laknak, ezek energiapazarlását is szétosztják a többiek között. A távhő mérésének bevezetésével viszont megfordul a helyzet; az egyedi méréssel pedig végképp rosszul járnak azok, akiknél rossz a hőszigetelés, szabályozhatatlan a fűtés. Ők mindenképpen arra kényszerülnek majd, hogy javítsák a lakás hőszigetelését, és ezzel együtt korszerűsítsék a fűtésrendszert, termosztatikus szelepeket szereljenek fel.