Itt a zölddugványozás ideje

Dugványozásra sok esetben szükség lehet. Egyes melegebb éghajlatú tájakról származó növények nálunk nem bontanak virágot, mások virágoznak ugyan, de csíraképes magot nem képesek érlelni az itteni, igényeiktől eltérő körülmények miatt – így e fajoknál a magvetéses szaporítás híján a dugványozás lehet az egyik megoldás.

A hibrid növények némelyike sem hoz csíraképes magot, vagy ha hoz is, az abból kikelő növény tulajdonságai eltérnek az anyanövényétől. Ebből adódóan az utód nem biztos, hogy rendelkezni fog olyan díszítő értékkel, mint felmenője. Dugványozással rögzíthetjük egyes növények eltérő fiatal vagy idős kori alakjait is. A fiatal borostyán levelei karéjosak, az időseké kerekek. A fiatal borostyán növény hajtásai kúsznak, az idősé nem. Ha egy idős példányról szedünk dugványt, azzal rögzíthetjük e tulajdonságait, azaz egy kereklevelű borostyánbokrot kapunk.

A dugványozás menete

Először ki kell választanunk a dugványozás céljára alkalmas vesszőket. Fajonként, fajtánként eltérő, hogy melyik növény mennyire könnyen, vagy épp nehezen gyökeresedik meg ezzel a módszerrel. A fűzfélékkel, aranyveszszővel például szinte lehetetlen kudarcot vallanunk. Ez elmondható azokról a növényekről is melyek hajtásain preformált gyökérkezdemények láthatók (pl.: borostyán, egyes vadszőlők).

Az ideális vessző idei növésű, még nem fásodott, de nem is túl zsenge, úgynevezett félfás állapotban van. Amelyik már megfásodott, az nehezebben ereszt gyökeret, a túl zsenge pedig könnyen kókad. Ekkor az elgörbülő szár vízszállító csöveiben akadályozott a nedvesség szállítása, szélsőséges esetben annyira, hogy a növény nem képes többet újra felegyenesedni. (Azért az esetek többségében egy kis lankadástól még nem kell lemondanunk dugványaink életképességéről.)

A vesszőt vágjuk fel akkora darabokra, melyek legalább két nóduszosak legyenek. Ez annyit jelent, hogy legalább két csomósodási pont (rügy vagy rügypár) legyen rajtuk, de az sem baj, ha több van. 10 centiméteresnél azért ne legyenek hosszabbak e darabok.

A dugvány talpát közvetlenül a rügy alatt vágjuk el, a növények többségénél itt törnek elő leghamarabb a gyökerek, bár vannak fajok, amelyeknél teljesen mindegy hol vágjuk a talpat, mert az ízközöknél is ereszt gyökeret.

Az alsó leveleket szedjük le róluk, a megmaradtakat pedig a nagyobb levelű fajok esetében vágjuk félbe, ezzel csökkentve a párologtatási felületet, a vízveszteséget, ami így – egyelőre gyökér nélkül – problémát okozhat. Ha a dugványokon virágbimbó-kezdeményeket látunk, azokat csípjük ki, hogy a gyökeresedésre koncentráljon az egyed a virágzás helyett.

Amikor a vessző végét, a hajtáscsúcsot is felhasználjuk (ez a fejdugvány), akkor felső csúcsrügyét csípjük ki, hogy gyökeresedés után egyből elágazzon a növény (ez cserjék esetén lényeges, hiszen a fáknak először vezérhajtást kell nevelniük).

A dugvány alsó leveleinek leszedésénél figyeljünk oda a polaritásra. Ami a növényen feljebb volt, az a dugvány teteje (leveles része) legyen, ami pedig eredetileg is lejjebb volt, azt a részt levelezzük le, itt várjuk majd először a sebkambium, majd a gyökérkezdemények megjelenését: tehát ne fordítsuk meg a dugványt eredeti állásához képest!

A dugványok gyökeresedésének elősegítésére használhatunk hormonkészítményeket: ezek indolecetsav, vagy indolvajsav tartalmúak. A nehezen gyökeresedő fajoknál utóbbit használjuk. A húsos, lédús szárú növények dugványait érdemes szikkasztani (muskátlit néhány órán át, kaktuszok dugványait akár napokig) ültetés előtt.

A gyökereztető közeg lehet perlit, homok, vagy ezek keveréke. Jó, ha növénytermesztési célra előzőleg még nem használt közeget alkalmazunk, a fertőzések elkerülése végett. Amennyiben erre nincs mód, akkor a dugványok talaját rendszeresen gomba és baktériumölő szerrel kevert vízzel öntözzük. 

Mély cserepek helyett inkább alacsonyabb, 4-6 centiméteres peremű szaporító-tálcákba, vagy sejttálcákba ültessünk. Utóbbiak előnye, hogy a növények egyesével elszeparálva nevelkednek, így fertőzés esetén nehezebben terjed a kórokozó.

Egy pálcával készítsünk lyukakat körülbelül 2 centiméter mélyen, és ebbe helyezzük a dugványokat. Ha túl mélyre ültetünk, akkor könnyen elrohadhatnak a növények. A dugványokat méretüktől függően viszonylag sűrűn ültessük egymás mellé, megközelítőleg 3x5 vagy 4x6 centiméteres térállásra.

A gyökeresedő növények ápolása

A gyökeresedéshez elengedhetetlen a magas hőmérséklet és páratartalom, ez azonban a kórokozók elszaporodásának is kedvez. A dugványokkal beültetett tálcákat kezdetben árnyékoljuk. A szűrt napfény serkenti a gyökérképződést. A magas páratartalmat egy laza, helyenként szellőző fóliaborítással biztosíthatjuk. Ez azért fontos, mert gyökereik még nem lévén csak csekély mennyiségű vizet képesek felvenni a növények. Ám ha a környezetükben száraz a levegő, akkor leveleik gázcserenyílásain keresztül könnyen vesztenek testük víztartalmából. A fóliaborítás párás mikroklímát teremt a fejlődő csemetéknek. A fólián készítsünk lyukakat a szellőzés érdekében, ennek híján befülled a növény, és hőgutát kaphat.
Amennyiben a dugványozást követő néhány nap elteltével a levelek kisimulnak, az már fél sikernek tekinthető. 2-4 hét elteltével, ha új hajtások jelennek meg a növényeken, az már erős gyökérzetre utal. Ekkor átültethetjük őket már tápanyagot is tartalmazó közegbe, például virágföldbe. A nehezebben gyökeresedő növények esetén 30%-os eredménnyel már elégedettek lehetünk, de a könnyen eredők esetén nem ritka – kis tapasztalatszerzés után – a 90-98%-os túlélési arány.

Gyökereztetés másképp

Némely fajok zölddugványainak gyökereztetése más módszerekkel is lehetséges. Vannak, növények, melyeknél elegendő, ha levágott hajtásait vízbe tesszük, és így is gyökeret eresztenek. Ilyen a leánder, a szobai futóka.

A levéldísznövényként tartott begóniák és egyes pozsgások levelei is képesek meggyökeresedni. A pozsgásokét szikkasztás után egyszerűen ültessük fele részükig a talajba. A begóniák levélfonáki ereit helyenként vágjuk át, és ezekkel lefelé helyezzük a levelet a talajra, majd tegyünk rá apró kavicsot, hogy ne emelkedjen el a földtől. A talajjal való érintkezés miatt itt is gombaölő szeres vízzel öntözzünk.

Az eddig leírt módszerekkel viszonylag nagy tömegben és egyszerűen szaporíthatunk növényeket – a könnyebben gyökeresedők közül. A nehezen gyökeresedőkhöz is létezik egy igen körülményes módszer, amellyel eredményeket érhetünk el: ez a gyűrűzés. Lényege, hogy egy hajtásról körbe fél centiméter széles sávban lehántjuk a héjat. (Éles késsel két helyen körbemetsszük a vesszőt, majd lehúzzuk a héjat.) A sebet kenjük be gyökeresedést serkentő hormon-készítménnyel. Húzzunk rá zacskót, majd szorosan kössük meg a sebzés alatt 3-4 centiméterrel, töltsük meg nedves tőzeggel, majd felül is kössük el. Folyamatosan tartsuk nedvesen a tőzeget - kikötés, öntözés, visszakötés…, amikor csak szükséges – és figyeljük, mikor indul meg a gyökeresedés. A vesszőt csak akkor vágjuk le, amikor a tőzeget átszőtte a gyökérzet. A módszer alapja, hogy a hajtás így még az anyatövön van ugyan, de a sebzés miatt rákényszerítjük, hogy önállóan is kezdjen el vizet felvenni, gyökereket ereszteni.