Rövidesen itt a veteményezés ideje

Az állandó helyre történő, szabadföldi veteményezéskor a magokat ott vetjük el, ahol a növény az élete nagy részét tölti majd. Ekkor nem tudjuk annyira figyelemmel kísérni a magoncok fejlődését, mint szobai körülmények között, ám előnye e módszernek, hogy a növények nem lesznek átültetve, aminek köszönhetően fejlődésük teljesen zavartalan lesz. Bizonyos fajok - melyek nem bírják az átültetést, vagy az értelmetlen lenne - csak így szaporíthatók (borsó, csemegekukoricastb.).

Állandó helyre vetésnél fontos a gondos magágy-előkészítés, hogy a magok megfelelően porhanyós és gyommentes talajba kerülhessenek. Ha túl rögös a talaj, akkor sokszor hiába öntözünk a csíra kiszárad, hiszen a rögök közötti részeket kitöltő levegő nem teszi lehetővé számára a víz felvételét.
Ha ugyanekkor letömörítjük a talajt, akkor pedig miután teteje megszikkad, a talajtípustól függően megkeményedik, amit a csíranövény nehezen tud áttörni. A magas homoktartalmú talajok a legideálisabbak a vetéshez: ezek nem állnak össze és nem keményednek meg a felszínen, ám a növény későbbi élete szempontjából ezek már kevésbé előnyösek, mivel vízgazdálkodásuk nem túl ideális: gyorsan felveszik ugyan a vizet, de az hamar a mélyebb rétegekbe vándorol.
Az állandó helyre vetés után szinte mindig szükség van ritkításra; főleg az apróbb magvaknál nem lehet jól kiszámolni vetéskor a leendő állománysűrűséget. Már veteményezéskor ügyeljünk a helyes sor és tőtávolságra. Előbbit ekkor tudjuk meghatározni, utóbbival ritkításkor és pótláskor még tudunk változtatni.

Az az ideális térállás, ha a növények állománya kifejlett korukban is csak annyira sűrű, hogy minden egyed elegendő fényhez tud jutni. Itt már a fajtaválasztáskor sok minden eldől, hiszen például paradicsomból választhatunk folyton növő, féldeterminált és determinált változatokat. Előbbinek jóval nagyobb a helyigénye, és támasztékot is igényel, utóbbiak azonban kevesebb hellyel is beérik. A magoncok ritkítására az optimális térállás kialakítása érdekében fiatal, néhány leveles korban kell időt szentelni. A túl sűrűn kelt részeken ritkítsunk, és a ritkább részekre ekkor visszapótolhatjuk a növényeket - ahol erre mód van. A saláta, káposztafélék, paprika és paradicsom ritkított példányai alkalmasak visszapótlásra palántának, ám retek, mák, sárgarépa petrezselyem nem jó eséllyel palántázható, ezért ezeket csak ritkítjuk, ahol kell, visszapótolni nem tudjuk.

A palántaneveléssel történő vetést olyan, általában melegigényes fajoknál alkalmazzuk, amelyek tenyészideje hosszabb, mint a hazánk éghajlatán megszokott vegetációs időszak, vagy így szeretnénk a termésmennyiséget fokozni.

A paprika, paradicsom, padlizsán például szabadföldön csak májusban vethető el, és a hőmérsékleti viszonyok függvényében a kelése vontatott lehet, emiatt megtörténhet, hogy csak nyár végén hozza első terméseit, a terméshozás pedig az első fagyokkal a növény pusztulásával leáll. Ha már februárban fűtött körülmények között vetjük ezeket, akkor május közepére, mire kiültethetjük (ekkor már nincs talaj menti fagyveszély), 25-40 centiméteres, sokszor már virágbimbóval rendelkező egyedek kerülnek kiültetésre. Ezek így előnyben vannak a szabadföldi vetésűekhez képest, mivel hamarabb kezdenek teremni, és termésmennyiségük is nagyobb lesz emiatt.
Szobai körülmények között a szükséges környezeti tényezők arányát nehezebben tudjuk biztosítani, ezért gyakori, hogy a magas hőmérséklet és a kevés fény miatt a szobában nevelt palánták kissé megnyúlnak. Ha ez az elváltozás nem túl jelentős, akkor annyi a megoldás, hogy kiültetéskor majd kissé mélyebbre kerül a talajba a növény.
Ha nagyon megnyúlnak a növények az már számos növényvédelmi problémát is felvet, hiszen a betegségekre sokkal fogékonyabbak az ilyen egyedek.

Szabadföldi vetésnél az a jó, hogy a természet elvégezi, ami kell: a magok csak akkor fognak csírázásnak indulni, ha minden tényező optimális számukra: a víz mennyisége, a hőmérséklet és ez utóbbi arányban van a szükséges fénymennyiséggel.
Szobai körülmények között a csírázás 23-25 oC-on a leggyorsabb. A keményhájú magokat érdemes pár órára vízbe beáztatni vetés előtt. Lényeges, hogy a magvak, ha egyszer vizet vettek magukhoz, akkor a kicsírázásukig már ne száradjanak ki, mert ez a növény pusztulásához vezet.
A kicsírázott, már szikleveles magoncokat tartsuk minél világosabb helyen, és körülbelül egy hétre legalább csökkentsük a hőmérsékletet a csírázáskor tartott értékhez viszonyítva körülbelül 7 oC-kal. Ez lényeges, mert így a leendő palántáink megnyúlásának esélyét csökkentjük.
Kiültetésig igyekezzünk a legjobb kondícióban tartani növényeinket, már amennyire ezt a szobai körülmények engedik. Sokat számít a kiültetés után a növény fejlődése szempontjából, hogy eredetileg mibe vetettünk. A szaporító tálca előnye, hogy nagy mennyiségű növényt állíthatunk elő benne, ám kiültetéskor nagy a gyökérsérülés veszélye, emiatt az ilyen palánták növekedése kiültetés után megtorpan. Cserépben nevelve ez nincs, de jóval nagyobb a helyigény, így kevesebb palántát tudunk előállítani.

A legjobb megoldás a sejttálcába történő szemenkénti vetés, így a palánták kis helyet foglalnak, de mégis egyedenként elkülönítve nevelkednek, kiültetéskor nincs gyökérsérülés. Sejttálcás vetésnél egy dolgot lehet elrontani: ha elszámoljuk a palántaneveléshez szükséges időt. A sejttálcában nagyon kis tér áll rendelkezésére a gyökereknek, ezért ebben hosszasan fejlődni nem tud a növény, sőt még vízfelvétele is korlátozott. A sejttálcából ezért a néhány leveles növényeket mindenképp ültessük ki. Ha a kinti időjárás még nem alkalmas a kiültetésre, akkor tegyük át nagyobb cserepekbe a magoncokat, de a sejttálcában - ha kinőtték azt - semmiképp ne hagyjuk őket.