Fényképezőgépekről másképpen

„Hány megapixeles a géped? Tizenkettő? Akkor az egy jó masina lehet!” Gyakran hallani ilyen vagy ehhez hasonló beszélgetéseket. Pedig a fényképezőgép „jóságát” nem csak a pixelek száma határozza meg. Olyan ez, mintha egy gépkocsit kizárólag a lóerők alapján ítélnénk jónak vagy rossznak. A következőkben néhány olyan szempontra szeretnénk rávilágítani, amit keveset hangoztatnak, ám alapvetően meghatározza egy fényképezőgép, és az általa készített kép minőségét.

Felbontás

A digitális fényképezőgépek - hasonlóan az analóg masinákhoz - az objektíven keresztül képzik le a valóságot, ám míg egy filmes gépben a fényérzékeny nyersanyag, addig a digitális kameráknál egy apró képérzékelő (CCD vagy CMOS) alakítja a látottakat képpé. A képérzékelők egyik fontos jellemzője a felbontása, azaz, hogy hány képpontból, más néven pixelből áll össze az elkészült kép. Ezt az adatot megapixelben, vagy millió pixelben adják meg, tehát egy tíz megapixeles gép érzékelőjén tízmillió apró képpontot láthatnánk mikroszkóp alatt.
A beérkező fény a képpontokban elektromos jelet hoz létre, amit egy képfeldolgozó egység alakít át képpé. Minél apróbb részletekből áll össze egy fotó, annál valósághűbb, élesebb, részletdúsabb lesz. Az elmúlt években a gyártók többsége a pixelszám növelésére koncentrált, hiszen azt látták, hogy erre kapnak a vevők, ez alapján lehet a forgalmat növelni, ám túl magas pixelszámra a fotósok nagy részének egyrészt nincs szüksége, másrészt a felbontás indokolatlan növelése sok esetben éppen minőségromláshoz vezet.

Hogy lehet ez? Példaként vegyünk két darab, egyenként 10x10 mm-es méretű érzékelőt, egyiken öt, a másikon tízmillió képponttal. Érthető módon a tíz megapixeles érzékelőn a képpontok mérete fele akkora lesz, mint az öt megapixelesen. A kisebb képpontok gyengébb elektromos jelet fognak produkálni, így ahhoz, hogy élvezhető képet kapjunk, erősítésre van szükség. Ez ahhoz hasonlítható, mintha valaki suttog, vagy ordít egy mikrofonba. Egyiknél feltekerjük a hangerőt az erősítőn, a másik esetben erre nincs szükség, alaphelyzetben is jól halljuk a hangot, hiszen az már önmagától is erős. Az erősítés azonban nem csak a hasznos jelet, hanem az úgynevezett zajt, azaz a felesleges információt is erősíti. Akusztikus erősítőknél ez a mindenki által jól ismert sistergés formájában jelentkezik, képerősítőnél pedig apró színes vagy esetleg színtelen pöttyök, foltok alakját ölti magára.
Aki időnként szokott kísérletezni a fényképezőgépén, és magas értékre állítja az érzékenységet (ISO), tapasztalhatta ezt. Ez a jelenség a fotó minőségét, élvezhetőségét rontja, tehát valamit kezdeni kell vele. Manapság már a legolcsóbb gépek is rendelkeznek zajcsökkentéssel, azaz a képfeldolgozás során igyekeznek eltűntetni ezeket a színes foltokat. Legegyszerűbben ez úgy valósulhat meg, ha a képrészleteket nagyon finoman összemossa a feldolgozó egység. Képernyőn nézve első látásra talán nem is látszik a különbség, de a képbe belenagyítva, vagy kinyomtatva azonnal szembetűnik, hogy a finom részletek nem különülnek el egymástól. A réten például egy egységes zöld massza lesz a valóságban egymástól elkülönülő fűszálakból.
Ezzel visszatértünk a kiindulóponthoz. Választhatunk egy kevésbé részletdús képet produkáló, relatív alacsony felbontású gépet, erős jellel, kevés zajjal, vagy egy magasabb felbontásút, ami ugyan alapvetően részletesebb képet produkál, de a gyenge jelből következő zaj, illetve zajcsökkentés után pont azok a részletek vesznek el, amiket a magasabb pixelszámmal nyertünk.
A valóságban természetesen nem ennyire fekete-fehér a helyzet, de alapvetően ez a trend. Különbség van fényképezőgép és fényképezőgép között, és butaság lenne azt állítani, hogy a nagyobb felbontású gépeknek rosszabb a képük. Az amatőrök nagy része által használt kompakt és bridge fényképezőgépek érzékelője azonban nem nő együtt a pixelszámmal, míg a félprofi és profi gépek érzékelőjénél az utóbbi időben növekedés tapasztalható. Utóbbiak többek közt pont a nagy méretű érzékelő miatt produkálnak olyan jó képet.

Vásárláskor tehát a sok adat bűvöletében érdemes eldönteni, hogy mire is fogjuk használni fotóinkat. Ha monitoron nézzük vissza őket, vagy maximum A3-as méretű nyomatot készítünk róla (tapasztalataim szerint ez is ritkaságszámba megy), akkor bőségesen elegendő 6-7 megapixel, ilyen méretek mellett ugyanis nem jön ki a nagyobb pixelszám okozta jobb minőség, csak a fájljaink mérete lesz tőlük nagyobb.

Objektív

Az objektív a másik lényeges képalkotó elem a képérzékelő mellett. A fényképezőgép optikája végzi a tulajdonképpeni leképzést, így ennek minősége alapvetően meghatározza az elkészült kép jellemzőit is. Az előbbiekben szót ejtettünk a képérzékelő felbontásáról, arról azonban csak ritkán szólnak a hirdetések, hogy az objektívnek ugyanúgy van felbontása, mint az érzékelőnek. Ezt az értéket igényes objektívek esetén vonalpár/mm-ben meg is adják, ami azt jelenti, hogy meghatározott vastagságú vonalakat egymás mellé téve, és folyamatosan közelítve egymáshoz, hol van az a pont, ahol a vonalak még éppen elkülönülnek egymástól a képen.

Egy jó minőségű, sokféle speciális anyagú lencséből összeállított objektív felbontása nagy lesz, míg egy mobiltelefonba épített tűhegynyi optika felbontása kicsi. Ez akkor lehet érdekes, amikor megveszünk egy 9-10 megapixeles fényképezőgépet, de az objektívjének esetleg csak 3-4 megapixelnek megfelelő a felbontása. Ez ugyan nem látszik kívülről, de vásárláskor jusson eszünkbe, hogy egy félkörömnyi méretű optikával rendelkező gép hiába 12 megapixeles, az elkészült kép valójában nem ennyi lesz, hanem csak amennyit az optika „enged”.
Objektíveknél sok más fontos jellemző mellett fel szokás tüntetni az átfogását. Természetesen erről csak akkor lehet szó, ha változtatható gyújtótávolságú optikáról beszélünk, más néven zoom objektívünk van. A kompakt és bridge fényképezőgépek mindegyike ilyen, azért, hogy minden élethelyzetben használhatóak legyenek a turistafotóktól, a bulifényképeken keresztül a sporteseményekig. Itt szintén előszeretettel dobálóznak nagy számokkal, ami gyakran értelmezési zavarokat okoz.
A zoomobjektív egyik végállásában a nagylátószögű tartományban vagyunk, azaz sokat látunk a világból, míg a másik végén a tele állás található, ahol közelre tudunk hozni látszólag egy távoli témát. A két végállás közti tartomány az úgynevezett átfogás, ami úgy számolható, hogy a tele állás értékét elosztjuk a nagylátószögű állás értékével. Pl. egy 280 mm-es tele és 28 mm-es nagylátószögű zoomobjektívnek tízszeres az átfogása.

Nem szabad itt sem túlzásokba esni, tapasztalatok szerint a 5-6-szoros átfogás bőven elegendő általános szituációkban. Ha ennél nagyobb átfogású fényképezőgépben gondolkozunk, akkor lehetőleg képstabilizátorral rendelkező modellt válasszunk, különben tele állásban könnyen berázhatjuk a könnyű kompaktunkat, és életlen lesz a kép. Tapasztalataim szerint a nagy átfogásnál sokkal fontosabb, hogy minél nagyobb látószögről induljon a zoom. Egy 28 mm-es vagy ennél kisebb gyújtótávolságú optika meg fogja hálálni magát egy csoportképnél, vagy egy szép tájfotónál.