A szennyvízrendszerhez csatlakozás nehézségei

Mint lakosok ennek természetesen mindnyájan örülünk. De amíg a csatorna és szennyvíztisztító építést milliárdokkal támogatja az állam, addig a rákötést nem, vagyis annak költségeit teljesen ránk, a fogyasztókra hárítja. Sőt - hogy még bonyolultabbá váljon a saját ingatlanunk közművesítése - 2004-évtől érvénybelépett a környezetterhelési díjakról szóló törvény, amit azért alkottak meg, hogy csökkenjen a környezetbe jutó szennyezőanyag- és energia-kibocsátás. A törvény célja az volt, hogy a "szennyező fizet" elvnek megfelelően új alapokra helyezze a környezet használatával kapcsolatos szabályozórendszert, és ezzel elősegítse a környezet és a természet védelmét.
A környezetterhelési díj a közműhálózat fogyasztói felé a vízterhelési és a talajterhelési díjban jelentkezik. A vízterhelési díj bevezetése összhangban van a felszíni és felszín alatti vizek védelmének szempontjából kiemelkedően fontos - a vízi szolgáltatások költségeinek visszatérülésére vonatkozó - európai uniós irányelvvel.

A lakossági szennyvíz után fizetendő vízterhelési díjat a csatornaüzemeltetőtől szedi be az állam, ám a szolgáltató szinte minden esetben áthárítja a költségnövekedést a fogyasztókra. A szintén fokozatosan bevezetett talajterhelési díjnál 2009-re kell elérni a 100 százalékos mértéket, 2004-ben csak a teljes adó 20 százalékát kellett megfizetni. Ez lényegében megfelel az adott helyen lévő fogyasztó éves szennyvízdíjának.
Budapesten a vízterhelési díjat a Fővárosi Csatornázási Művek Rt. számlái alapján fizetik meg a fogyasztók. A csatornadíj változása lényegében megegyezik a vízszolgáltatás, illetve szemétszállítás területén jóváhagyott emeléssel. A budapesti csatornadíj - a vidéki településekkel összehasonlítva - továbbra is a középmezőnyben helyezkedik el, a jelentős mértékű - ez a teljes összeg negyede - csatornahálózat - szennyvíztisztítás - fejlesztési díjhányad ellenére.
Talajterhelési díjat azoknak kell fizetni, akik a műszakilag rendelkezésre, álló csatornahálózatra "nem kötnek rá". Azt, hogy pontosan mi számít műszakilag rendelkezésre állónak, mindig a helyi önkormányzat dönti el, az viszont egyértelmű, hogy ahol nincs csatorna, ott nem kell fizetni.
Az alapdíj a vízfogyasztás után, köbméterenként 120 forint, ezt kell megszorozni a jogszabályban szereplő "területérzékenységi szorzóval". A szorzószám az ország legnagyobb részén 1×-es, de a legérzékenyebb területeken - például a Balaton térségében vagy a Szentendrei-sziget környékén - 3×-os. A fizetnivalókat csökkenti a szippantós kocsival legálisan- számlával igazolt-, elszállított szennyvízmennyiség.

Aki vízjogi és használatbavételi engedéllyel rendelkező, egyedi szennyvíztisztító rendszert üzemeltet, az a díjnak csak a tizedét fizeti, emellett az önkormányzatok - szociális alapon - további engedményt is adhatnak.
A hatás nem maradt el: 2004 ősze óta országszerte megindultak a rákötések; ha már fizetni kell, akkor célszerű a kényelmes csatornarákötést választani. Az önkormányzatok eltérő módszerekkel igyekeznek ösztönözni a lakosokat arra, hogy minél hamarabb csatlakozzanak a szennyvízrendszerhez.
Zala megyében például egyes önkormányzatok határozatban, kötelezik a még mindig szikkasztót vagy derítőt használó ingatlantulajdonosokat a rákötésre. Azoknál az ingatlantulajdonosoknál, akik semmibe veszik a határozatot, az önkormányzat végezteti el a munkát, s a költségeket később behajtják.
Mohácson az önkormányzat - egy 1972-es kormányrendeletre hivatkozva - 100 ezer forintra megbírságolta a rákötni nem akaró tulajdonosokat, a bírságot ki nem fizetők tartozását pedig ráterhelték az ingatlanjukra. Ha ez se hozott eredményt, az önkormányzat bekötötte a szennyvízvezetéket az ingatlanra, s a munka 90 ezer forintos költségét is a tulajdonosra hárította.
Hajdú-Bihar megyében a szennyvízhálózatot használni szándékozó lakosok általában víziközmű-társulatot hoznak létre. A társulathoz csatlakozóknak nem kell egy összegben kifizetniük a csatornarákötés 120-130 ezres költségét, hanem annak törlesztésére - öt évre - kedvezményes kamatozású hitelt vehetnek fel. Ezt a megoldást alkalmazták például Hajdúböszörményben és Balmazújvárosban. Debrecenben ugyanakkor nagyobb összegű szennyvízdíjat fizetnek azok, akik nem kötnek rá a csatornára, mint azok, akik igen. Ennek hatására az elmúlt években 70 százalékról 80-ra emelkedett a városban a csatornázottság aránya.
A rákötést elkerülő háztartások egyébként alapvetően alacsony jövedelműek, akik nem tudják előteremteni a vízdíjjal megegyező, pluszként fizetendő csatornadíjat, ehelyett továbbra is a derítőkbe vagy máshová engedik a szennyvizet. Természetesen az ehhez hasonló összegű talajterhelési díjat szintén nem tudják előteremteni ezek a háztartások. Emellett a környezet terhelési díjakból befolyó összegek pénzügyi jelentősége sokkal kisebb, mint a szennyvízelvezetési- és tisztítási tevékenység lakosságra hárításával kapcsolatos negatív megítélése.

Az ilyen és a hasonló ökoadók kivetése helyett a szennyvíztisztítás társadalmi elismertségét kellene jelentősen javítani. Ennek hiányában nehezen fogjuk tudomásul venni, hogy a környezeti állapot megőrzése, javítása - a környezet terhelésének arányában - mindenkitől anyagi terheket követel.
Amíg ezen a helyzeten nem sikerül javítani, addig a drágán megépült szennyvízelvezető rendszereket az ingatlantulajdonosok nem fogják igénybe venni, az ingatlanok szennyvizét nem vezetik el a közcsatornán, hanem valamilyen a környezetett erősen terhelő módon igyekeznek megszabadulni a szennyvíztől.

A javaslatunk a közművel várhatóan el nem látható lakóterületeken az egyedi engedélyezett víz és szennyvíz ellátó kisberendezések (korábbi lapszámainkban részletesen ismertettünk hasonló berendezéseket) telepítésével igyekezzünk a közműellátásunkat megoldani. A közművesített területeken a közműhálózatra való rácsatlakozásnak nincs műszaki alternatívája. Természetesen anyagi gondot ettől sokunk számára jelenthet.