Függesztés, rögzítés mennyezetre

A modern lakberendezés aztán olykor felkínál a lámpánál lényegesen nagyobb terhelhetőségű rögzítési feladatot is (függőpolc stb.) Miután a mennyezetről lezuhanó tárgy komoly veszélyt rejt magában, mindenképpen a százszázalékos biztonságra kell törekednünk.
A mennyezeti rögzítés terhelhetőségét eleve behatárolja a födém anyaga, építési módja. Ezt már akkor vegyük figyelembe, amikor egy nagyobb súlyú berendezési tárgyat szeretnénk megvásárolni, és kérdezzünk meg szakembert; vajon az adott mennyezetnél van-e elegendően szilárd rögzítési mód.
A régi építésű, nem terhelhető födémeknél jellemző megoldás volt - és ezek ma is "élnek" - a fa gerendázatra alulról felszegezett deszkaborítás, illetve az arra rögzített vakolt nád (patics). E szerkezet terhelhetősége a deszkába hajtott facsavar szintjén van, maga a patics gyakorlatilag egyáltalán nem visel terhet. Sőt, még arra is vigyáznunk kell, hogy a deszkába hajtott hosszú facsavarral nehogy túlságosan nekihúzassuk a rögzítendő tárgyat a vakolt nádnak, mert az egyszerűen beroppanna, és lepotyogna a vakolat.
Kisebb lámpák rögzítésére tehát olyan hosszú facsavart, pozdorjacsavart kell használnunk, ami átér a nádrétegen és kellő mélységig behajthatjuk a deszkaborításba. A helyzet gyakorlatilag azonos akkor is, ha ugyanennek a födémszerkezetnek a járható változatával van dolgunk. A padlás felöli járóréteget ilyenkor a gerendázatra felülről szegezett deszkaborítás adja, a két deszkaréteg között pedig valamilyen hőszigetelés található. Rögzítés szempontjából azonban számunkra továbbra is az alsó deszkaborítás a mérvadó.
A normál facsavar mellet még egy másik megoldásra van lehetőségünk; hogy valamilyen üreges rögzítőelemet alkalmazunk. A deszkaborítás felett szétnyíló szárnyas rögzítőelem biztosan nem fog kicsúszni, a terhelhetőségnek az szab határt, hogy le ne rántsuk az egész borítást a gerendáról.
Nagyobb terhelhetőségű rögzítési pontot csak a fa gerendákban találhatunk. Ide már lényegesen hosszabb és nagyobb átmérőjű facsavart, szemes csavart is behajthatunk, ami egy nagyobb csillár súlyát is elbírja - persze csak akkor, ha a gerenda jó állapotú, nem korhadt. A korhadt gerendánál úgy sem tudjuk növelni a rögzítés terhelhetőségét, ha a gerendát keresztülfúrjuk, és átmenő, metrikus csavart alkalmazunk. A gyenge pont nem a rögzítőelem, a csavar, hanem a fagerenda.
Egy mai építésű ház jellegzetes födémmegoldása a beton gerendázat és a gerendák közé helyezett üreges béléstest. Egy ilyen rendszer terhelhetősége, és annak biztonsága jóval nagyobb a fa építőelemekénél. A mennyezeti rögzítésekhez itt is üreges rögzítőelemeket kell használnunk, de ezek jóval nagyobb súlyokat is képesek elviselni. Megfelelő méretezéssel akár a több száz kilogrammos tartományba is eljuthatunk, de ilyenkor már mindenképpen ajánlatos rögzítéstechnikai szakember véleményét kikérni. Gondoljunk csak bele, hogy milyen súlyos balesetet okozhat egy nagy tömegű csillár lezuhanása.
A gyenge pont üreges béléstestnél általában magának az üregfalnak a kiszakadása. A veszélyt lényegesen csökkenthetjük, illetve a terhelhetőséget növelhetjük, ha az üreget injekciós ragasztóval töltjük ki, és így a kitörés csak lényegesen nagyobb terhelésnél következhet be. Ehhez a technológiához a szükséges injekciós rögzítőelemek komplett rendszerben, készen kaphatók, akár még egy-egy rögzítési ponthoz szükséges kis mennyiségben is. Használatuk sem bonyolult. Elkészítjük a furatot, beletolunk egy ún. szitahüvelyt, hogy a ragasztó ne folyjék szanaszét, ebbe belenyomjuk a ragasztót kinyomó-pisztollyal, vagy egy egyszerű kis csavaros tartályból közvetlenül, majd ráhajtjuk a csavart, és hagyjuk a ragasztót megkötni.
Az előbbieknél nagyobb terhelhetőséget már leginkább csak beton födémben, vagy a beton gerendában tudunk létrehozni. Ilyenre lakó környezetben ritkán van szükség, de talán nem árt ennek az elméletét is megvizsgálnunk.
A tömör betonban való rögzítéshez a nagyszilárdságú fém dübelek és ragasztott dübelek egész tárháza áll rendelkezésre. A veszélyt a mennyezeti rögzítésnél az jelentheti, hogy rögzítő elemünk alul, a betonnak az ún. húzott zónájába kerül, ami a terhelés hatására kihajlik. A beton rideg anyagtulajdonságai miatt nem képes a húzóterhelések felvételére. Ezt a feladatot a belső acélrácsozat veszi át, az acélrudak károsodás nélkül nyúlnak. Ezt a megnyúlást a beton nem képes követni, ezért - szabad szemmel alig látható - megszámlálhatatlanul sok repedés keletkezik. (Maximálisan megengedett repedésszélesség 0,4 mm.) Az előbbiek alapján beszélhetünk a repedéses húzott zónákról, melyek a rögzítéstechnikában nagy fontossággal bírnak. Terhelés vagy hőmérséklet-változás hatására régi épületekben is keletkezhetnek új repedések.
A repedéses, húzott zónában speciálisan kifejlesztett acéldübelekkel lehetséges a rögzítés. Ilyenek pl. Zykon rögzítőelemek, amelyek egy hátsókúpos furatban formazárással ülnek, vagyis a belső részük a furat mélyén kitágul, és ez nem húzható át a furat szűkebb falán. A kónuszos rész repedések megjelenésekor is megakadályozza a dübel kihúzódását. Az ún. utánterpesztő dübelek a terpesztőhüvely elmozdulásával önműködően kiegyenlítik a furatátmérő növekedését. Ez egy másik elv, ami a beton húzott zónájában alkalmazható. A gyakorlatban azért ezek a megoldások inkább az iparban használatosak.